Nem egyszer ismerkedtem rockos csoportokban. Mit kell még mondanom? 

Volt egy fiú. És kicsit idiótának találtam, amiket írt de ez megtetszett miután elkezdtünk beszélni. Mit mondjak még? 

Megtetszett egy hét után. Féltem, de bevalltam. 

És, leléptem. Már csak hajnalban láttam az üzeneteket. Ugyanazt írta amit én...

És ez hihetetlenül jó érzéssel töltött el. Nagyon sokat beszélgettünk, viszont minden megváltozott. 

Megváltoztunk. 

Ő, az előző lányra gondolt, és én meg rá. Elmaradt napokat, nem láttam fent. Ha írtam nem válaszolt. 

És...Dédnagymamám születésnapján elkezdtünk veszekedni. Ez még semmi volt!

Ami ezután jött, az még a cseresznye a hab tetején. 

Szidtuk egymást, bunkók voltunk. Tettem azért, hogy ilyen volt velem, de ő is, hogy olyan legyek. 

Szerinte beképzelt voltam, és túlságosan buta. Bunkó is ráadásul és önsajnáltatós...

Na valamiben igazat adok neki. 

Szeptember 11.-én, minden vége lett. Az utolsó üzenetem egy igen volt. 

De már alig emlékszem. Kezdenek elkopni az emlékeim, úgy érzem, hogy minden egyes nap elvesztek valamilyen foszlányt ami végleg elveszik a sötétségben. 

Nem jó érzés...Próbáltam más lenni utána. Nem ment. Mert igen! 

ELRONTOTTAM! Kimondani nagyon nehéz. 

De sokszor feltétlenül szükséges. Néha ki KELL mondanunk azt hogy félünk. 

Nem lehetünk gyávák, és buták. Nem lehetünk tudatlanok. Ne kövessük el ugyanazt a hibát. Nem kell a gyávaságunk miatt elveszteni még több embert. 

Ne legyünk idióták! 

Mondjuk ki mit akarunk, és ne féljünk. Egy ideig fájt a hiánya...De ez az élet. 

Könnyű a szia, nehéz a viszlát. Féltékeny is voltam, és bizalmatlan.

Így, Tőlem, neki.