Miért kellett elmenned? Miért oly sivár évek óta a szobám? 

Amikor oviból arra mentem haza, hogy te a szobádban, a tévé előtt ültél, és füstöltél...

Annyira szerettem a cigaretta felhőidbe lyukat fújni...Ahogy az egész szoba ilyen felhőkből áll ki, és miközben emlékszem...A falak megkopottak, enyhe mentazöld és fehér színben, és egy sivár csillárú szobában ülsz az ágyadon. És én, a nutellás doboz tetejét tekerem le, és belekukkantok:van e még benne? 

De ha volt is, ott hagytam.  

De egyszer beteg lettél. És elmentél. Megláttalak. Azt hittem alszol, és ébresztgettelek.-mondja ezt mamám. 

Nem emlékszem rá, csak arra, hogy az ágyad puha takaróját simogatom. Az ágyad..Amiben meghaltál, álmodban. Ez egy kegyes halál. Tudom, hogy nem fájt, és nem szenvedtél. 

Mindig megkérdezted, hogy "Mit hozzak kisunokám?"-és amikor azt mondtam hogy semmit, mindig hoztad a kedvencemet:a dinnyét. 

Nyáron, emlékszem. Nagyon régen volt.

Amikor meg megkérdezted egy másik alkalommal:"Na mit hozzak?"-akkor rávágtam:Piros dinnyét!

És hoztál. Leengedtük azt a kútba, és amikor felhúztuk már hideg volt és mézédes. 

 Elegánsan felöltöztél, és elmentél a belvárosba délután három órakor. És, emlékszem...

Anyu mesélte, hogy egyszer bepelenkáztál. 

Sosem láthatod már, ha egyszer férjhez megyek. Hogy unokáid lesznek. Nem láthatod. 

De amikor hintázok, tudom hogy te löksz engem. Sosem tetted, de érzem. Te vagy az. 

Hamarabb tanultál meg háromkerekű biciklivel biciklizni, mint én két kerekűn...Egy hatalmas példakép vagy nekem. 

Hiányzol. És remélem, egyszer majd láthatlak. Szeretlek. 

Tőlem, Neked sok szeretettel.