Kedves /mindenki, akinek ezt a levelet írom./

Sosem bíztál meg bennem. Nem tudok mit írni. 

Egyszerűen nem tudok mit írni. Olyan nagy "reményeid" vannak a szintvizsgám, és a gyakorlati helyemmel kapcsolatban, hogy az valami hihetetlen. Negatívabb vagy mint én. Ja, és akkor még bízzak meg benned. Nem neveltél. Nem szerettél, vagy legalábbis én nem éreztem a szeretetet. 

Szeretethiányos vagyok. Vágyok a szeretetre, de egyben félek is. Ilyen idős koromban nem fogadom el a szeretetet. "Nem tűröm meg."-mondanám, mint mindig. 

Nincs bizalmam senki felé, mert kurvára nem számíthatok egyikőtökre sem. Nem vagyok jól, de ezt semelyikőtök sem látja meg. Talán, túl jól leplezem egy mosollyal? Kurvára nem érdekel titeket, mi van velem. 

Nem érdekel senkit sem a gyakorlaton készített sütemény, meg úgy kábé SEMMI! 

Ja, nem. Nem vagyok ideges*kínos nevetés*

Próbálok jól lenni, de nekem menni fog ez így?-teszem fel magamnak naponta a kérdést. Szükségem lenne valakire, akivel napi szinten megbeszélhetem mi is történik. És nem kellene aggódnom azért, hogy a holnapi nap, vajon velem lesz e? 

Felesleges. Kurvára felesleges ezen aggódnom, mert ilyen személy nincs. Magamra vagyok utalva ebbe a fekete, és sötét világban. Az a kurva rózsaszínes és cukormázas köd engem sosem lepett el annyira, hogy leszarjam a másikat. Mert egy pasi szava sokkal többet ér, mi? 

Ja, meg azt kurvára bírom, hogy nem bízol abban, hogy igazán oda akarom tenni magamat a szakmai gyakorlatokon, és a márciusi szintvizsgán. Ebben nem kell bízni, igaz? 

Tudjátok, hogy mennyire elkeserít ez a helyzet? Barátok nélküli világban élni. Egy olyan világban helyt állni, ahol tök magányos vagy. 

Miért? Én másabb vagyok? MÁSABB?!

Mégis miben? Nem rinyálok az iskolában, hogy de bazdmeg mi a faszomért nincs nekem cigim?! Meg jaj, a műkörmöcske, a pia?! Nekem mit számít ez? 

Bevallom. Sosem voltam még szoláriumban, sosem voltam randin egy sráccal, sosem voltam buliban. 

Sosem. De én ettől jól érzem magam, azt hiszem. Sosem volt kapcsolatom, amit annak lehetne nevezni. 

Nekem csak az írás, és a zenehallgatás maradt. Semmi más. Úgy érzem, hogy akiket eddig megismertek, meguntak. Nem dobtak el, mert csak akkor dobnának el, ha birtokolnának. De nem! 

Senki sem birtokol engem. Nem is fognak, úgy érzem. 

És tudjátok mit? 

Basszátok meg, mindannyian! 

Engem nem fog érdekelni egy érdekkapcsolat és egy érdekbarátság sem. Lehet, nagyképűen hangzik, de én túl hamar nőttem fel. Velem nem játszottak annyit, mint másokkal. 

"Azért akarsz másokon segíteni, mert tudod milyen..Elfeledve lenni?" "Ezek szerint elfeledett voltam? Hmm? Nem, nem voltam az. Csak nem mindenki akart velem barátkozni. Tudom milyen a fájdalom. Talán sokkal jobban is megismertem, mint te valaha is fogod. Nem én fordítottam neked hátat, nem te akartál HÁROMSZOR is öngyilkos lenni, csak mert másnak érzed magadat. Én csak ennyit akartam mondani. A bocsánat senkitől sem érdekel. Nem jár nálam második esély. Én már túl sokat bíztam, és talán túl sokat is tettem másokért." 

Mit írjak le? Mit?! Hogy mennyire fáj, mennyire tombolnék már idegemben? Sírnék? 

Én is érzek. De azt hiszem, ez nem számít. Az idegösszeomlás szélén állok, és úgy érzem újra a szakadék felé sodródok. Nem tudom mit tegyek. Meg fog oldódni, valószínűleg. 

Hűtlen egy érzés olyannak lenni, amilyen nem te vagy. 

Rohadt szar. Tudom, nem vagyok egy jótét lélek. Nem vagyok sem kedves, sem valami szép, sem annyira okos ahogy mások akarják...De hiába akarok javulni, nem én lennék. Új lapot nem tudok még kezdeni, hisz sok minden lezáratlan maradt. 

Ennyit akartam mondani. 

Tőlem, neki(k). 

/Ezt a "levelet" dühből írtam meg, a helyesírásomat, és a trágárkodást úgy hagytam ahogy van./