#vállaldbe #október #vámpír

Elgondolkodva sétálok az iker-dombok irányába. Körülöttem jajveszékelés, sikolyok és halálhörgés hallható. Hideg fémek csörögnek, pajzsok hasadnak, számszeríjak hegyes nyilai süvítenek, hogy megkeserítsék áldozatuk végnapját. Felázott a talaj, napnyugtától napkeltéig ömlött az eső, valóságos mocsártengerré változtatva ezt a nyomorult pusztát. Újabb színhelye az emberek háborúinak. Idővel nevet is kap majd, a győztes, esteleg a vesztes félről, hogy legyen miről regélni az utódoknak.

Az ostobák...

Fürgén mozdulok, egyetlen suhintás hallatik és az ismeretlen katona a térdére rogy. Torkából vér spriccel rám, de mindhiába. Amire odaszorítaná tenyerét az élete már tovaszáll. Nem számolom már hanyadik, nincs értelme, jócskán ezren felül abbahagytam. Tovább lépkedem. Feltekintek a magasba. Még mindig a szürkeség az úr, olykor szemerkél is, mintha próbálná lemosni a rám száradt vörös nedűt. Kár érte, a halált sosem mossa le.

Ketten hadakoznak előttem. Fattyúkard vágódik a lemezvértnek, válaszul buzogánycsapást kap arcába. Oroszláncímeres pajzs hullik a sárba, gazdája beszakított arccsonttal követi azt. A gyilkos liheg, a térdébe fogódzkodik. Zavart pillantása későn vetül rám. Nem ismerek irgalmat...

Emeli a karját, markában csillagbuzogány piroslik a rászáradt agyvelőtől. Megragadom a csuklóját. Kíméletlen reccsenést hallani, ahogy csontja törik és a súlyos acél belecsobban a sárba. Kapálózik a kezeim között, de neki már vége. Csigolyáját töröm és hanyagul az általa megölt férfi mellé hajítom. Kár ezért megszületni...

Tucatnyi nehéz páncélos lovas dübörög a távolban, kopjájuk előre szegezve rohamoznak. Zászlojukon a Háromarcú férfi mutatkozik meg. Holttesteken taposok keresztül, átvágok a sűrűjén. A bolondok még nem adták fel...

Bokáig süppednek a sárban, a saját súlyuk képtelenek cipelni, mintha a föld szeretné magába szívni őket. Holtakon és túlélésért rimánkodó elesetteken gázolnak át, mellvértjükön oroszlán aranylik, jól kivehető a füst ellenére is. A szerencsétlenek, amíg ők egymás után csúsznak el a sikamlós talajon, én addig, mintha csak lebegnék, lábnyomok nélkül haladok előre, ügyet sem vetve rájuk. Más a célom, nem ők, Crucion, a vérlovag. Csak miatta vagyok itt, a csata kimenetele hidegen hagy. Öljék csak egymást, másra úgy is képtelenek...

Kürt harsan a dombok mögött, kiáltásokat sodor a szél, majd tüzes veszedelemmé válik az ég. Száznyi, lángoló nyílvessző röppen fel és hullik alá. Tovább sétálok. Az égő vesszők a közelembe sem férkőznek, mintha izzó, láthatatlan falba ütköznének, és porladnak el a közelemben. Rázkódik a föld, emberek sokasága rohan lefelé. Vértjükön oroszlán, erős karjukban lándzsa, kard, pajzs és más az élet kioltásához méltó eszközök. Mögöttem pajzsfal mögé rendeződnek a katonák. A Háromarcú férfi összehívta seregeit, felkészültek a következő rohamra. Csatakiáltás torzítja a küzdelem halálzaját, és akkor meglátom őt. A domb tövének északi sarkában küzd. egymaga többek ellen. Kecses mozgása, sylek népét megszégyenítő. Bíbor vértje maga a megtestesült remekmű. Úgy forgatja vékonypengéjű kardját, mintha önmaga része lenne. Osztja a halált. Szélvészgyors. Azt mondják egyszerű halandó, ember, aki mestere a harcnak, mások szerint isteni származék, nem e világi. A falusi bolondok vámpírkét regélnek róla nyaranként a tűz körül. Talán azok a bolondok állnak legközelebb a valósághoz.

Közel a vég, elnevetem magam. Egyetlen szökkenéssel, szinte átszelem a magasságot, tettemmel meglepve az első sorokat. Alattam összecsapnak a felek. sok-sok méter múltán, puhán érek földet, hangtalanul. Levágok három férget, majd még egyet. A negyediket csupán keresztüldöföm az arcán át.

- Crucion - ordítom a nevet. - Crucion! - Lekaszálok két elém tévedt mihasznát. Utam állták a mocsadékok. - Crucion!

Végre meghallja kiáltásom. Felém fordul. Pengéje ázik a vértől, miként az arca is. Nincs túl messze tőlem, alig néhány kósza lépésnyire a áll a domboldaltól.

- Úgy híresztelik - fog bele szenvedélyesen a sötét úrnő. Hangja csaknem suttogás szerű, mégis tisztán kivehető a csatazajok ellenére is -, régóta kutatsz utánam, Bíbor Holló.

- Kegyes elnézésed, hogy megvárakoztattalak - vetem oda unott hangon - elfoglalt voltam.

Ajka mosolyra kanyarul. Szinte siklik a föld felett és úgy  közelít felém, mintha régen látott cimborám lenne, aki baráti ölelésével szeretne megajándékozni. Nem rettenti el a jelenlétem. Érzem szívének ritmikus dobbanását, de gondolatait elzárva tartja előttem. Háta mögül a füstből egy lovag bukkan elő. Fegyverét lóbálva, vad kiáltással rohan feléje. Markában pallos és pajzs, vértje ezüst színben csillog a rászáradt vér és por ellenére is. Kelletlenül lép közénk a képbe, átgázol élőn és holton egyaránt. A nő higgadt marad, nem retten meg, csupán kitér támadója elől, de olyan fürgén, hogy az ember szeme fel sem foghatja azt. Lerántja a katonát a földre, az felnyög fájdalmában. Crucion nem irgalmaz, szépen, a pillanatot kiélvezve szúrja vékony, hegyes pengéjű kardját a katona torkába. Vér spriccel a fel a magasba. Az úrnő leguggol és megragadja áldozatát. Lerántja a haldokló sisakját és a torkába mélyíti hegyes fogait. Kiszaggatja annak gigáját, legvégül kiköpi a jelentéktelen cafatokat, majd rám siklik a tekintete.

- Nem menekülhetünk a sors elől.
Arca maga a tökély, túl szép e világ szülöttjeihez képest, ellenben a szeme. A megtestesült ősierő. Egy vérajkúé az, vérajkú, akit csak úgy hívnak, a vámpír...

#vámpír

#vállaldbe

#október