Azt hiszed, fegyver nélkül nem megy?

Fakó újságpapírt taszigál a szél, olykor alákap, a magasba emeli - mintha megszeretné mutatni neki a világot, - végezetül visszahajítja a perzselő aszfaltra, egyenesen a lábaim elé. Unott képpel pillanatok le rá, és egy homályos kép köszön vissza rám.

Nocsak...

Fancsali fintorral vizslatom a lapot és kíváncsiságból lehajolok érte, hogy jobban szemügyre vegyem. Elnevetem magam, kacajom magától jön, felzaklatja a némaságot, ugyanis az összemosódott fotó engem ábrázol, rólam ír a cikk.

Fényes nappal nyírta ki - Hangosan olvasom a figyelemfelkeltő címet. Sajnos a sorok elkoptak, a betűk alig láthatók, mi több hiányzik a publikáció fele, de akad benne egynéhány csemegéznivaló. Annyi biztos, hogy az Összeomlás utáni huszadik évben szerkeszthették, sötét korok voltak azok. Ujjam végig siklatom a betűkön, érdekel mit írtak rólam akkoriban. Az újságíró kicsit rizsázott, telekörmölte mesékkel, a marhája, de végül sikerül ráakadnom a lényegre... blabla blabla, és itt.

„A járókelők elmondása szerint a falon túlról érkező ismeretlen személy kivégzett egy férfit a túlélők észak-magyarországi táborában."

Újabb olvashatatlan részek következnek...

„Nem tudjuk hogyan jutott be a falon, de arra emlékszem, hogy fel volt fegyverkezve. Az őrség felszólította, de ő csak ment tovább, mintha eltökélt szándéka lett volna, hogy megölje azt a szerencsétlen embert - emlékszett vissza egy szemtanú."

Összegyűröm a lapot és hanyag mozdulattal ledobom a földre. A szél rögtön ráveti magát és vidáman játszadozik vele, egyre távolabb görgeti személyemtől, lehet nem szeretné, hogy a közelemben legyen. Eközben valahogy minden gondolatom az olvasottak körül kering, jobban mondva arról, amit valójában történt. „Mintha eltökélt szándéka lett volna, hogy megölje azt a szerencsétlen embert."

Embert... ismét elkacagom magam. Ó, ti tudatlan szerencsétlenek akkoriban. Nem sejtettétek, hogy ki volt az, jobban mondva mi, végül megtapasztalhattátok.

Bele is pusztult az összes...

Az autóroncshoz cammogok és háttal nekidőlök az oldalának. Kellemesen forró, átmelengeti a hátam. Kavarognak az emlékeim, innom kell valamit, kezdenek beugrani a képek, igaz csupán halovány foszlányokban.

Utat nyitok nekik...

„Sütött a nap, pedig az ritkaságnak számított már akkoriban is. Az utcát róttam, meglepődve pislogtam körül, jele volt az életnek. Nem túl távol állt a célpontom, laza testtartásban, ártatlan civilnek álcázva önmagát. Szörnyeteg volt. Közelebb férkőztem hozzá, pedig nagy tömeg állta körül. Ártatlanok, túlélők, sokat megélt lelkek, mind a bűvöletében lehettek. Összenéztünk, rögvest tudta, ki, s mi vagyok, miért érkeztem, de akkor már késő volt. Combon, majd szíven lőttem a gépkarabélyommal és a földre került. Kitört a pánik. Az őrség emberei tüzelni kezdett rám, záporoztak a golyók. Viszonoztam. Igaz, őket nem akartam megölni, ezért csak megsebesítettem, vállon és lábon találtam az ellenállókat. Ketten maradtunk a sebtében levágott csata után, a szörnyeteg és a démon, azaz jómagam.

- Mindig tudtam, hogy rám találsz majd - vicsorgása torz volt, nem emberi, még ha küllemre annak is tűnt.

- Megígértem, hogy nem menekülsz, biztosan nem felejtetted el - válaszoltam, miközben előrántottam a katanám és komótos léptekkel indultam meg feléje.

Meglepett a reakciója, nem kúszott az életéért, de nem is támadt rám, hanem próbált felegyenesedni. Talán küzdeni akart, de más állhatott a háttérben. Egy ember már rég belehalt volna a szívlövésbe, ő még élt.

- Bátornak hiszed magad karddal a kézben igaz, Eldur'Khän a Sátán fia.

Megtorpantam, tekintetem egy pillanatra sem emeltem le róla, nehogy köddé váljon. Gúnyos mosoly fészkelte fel magát arcomra, ledobtam a betonra a kardom, máig emlékszem, mily ékesen csengett a penge, ahogyan találkozott az aszfalttal.

- Azt hiszed, fegyver nélkül nem megy? - Léptem a közvetlen közelébe, és azzal a mozdulattal kitörtem a nyakát..."