#vállaldbe #október #hajnal

Eldur visszaemlékezése a Kilenc irgalom kolostorából

Némiképp alábbhagyott a hangzavar. Már nem csörögtek a fémek, megszűntek kiáltások és elhalkultak a könyörgések, helyükbe egészen más költözött, a megtestesült rémálom. Csámcsogás szűrődött befelé az eltorlaszolt tölgyfa ajtón keresztül, bőr, hús és izmok szakadása keltette lidércnyomás hallatta magát. Lakomáztak odakint, eledelük az elesettek voltak, holtak és haláláért rimánkodók egyaránt. A Bánattól rothadó isten ivadékai nem ismertek irgalmat, tették amire teremtették őket, míg a sötétség kitartott.

Hosszú még az éj...

Tudtuk, hamarosan mi következünk és nem lesz kegyes a vég. Csupán egy ajtó választott el bennünket a haláltól. Megtöröltem az arcom és a kardomra támaszkodva, remegő tagokkal küzdöttem talpra magam. Megszámlálhatatlan sebből véreztem, melyek némelyike beforrt ugyan, a maradék viszont nem akart gyógyulni.

A korcsok mérge még rám is hatást gyakorolt...

Éles fájdalom nyilallt belém, megrogyott a lábam. Kínjaim hangtalan viseltem, hiszen mindennapos barát volt a létezésem során. Feltűrtem a véráztatta felsőm, és esetlenül a bejárati ajtónak dőltem, hogy jobban szemügyre vegyem magam. Az oldalam felhasadt, több bordám eltörött, egy meg is mutatta magát, ahogy alatta valami kifelé türemkedett a testemből.

- Öregördög fasza - csusszant ki belőlem az erőtlen káromkodás.

Az ébenfekete csonttövis beletört a bordák közé, és vadul lüktetett. Meglehet, a szívverésem utánozta. Mély levegőt vettem, felkészültem az elkerülhetetlenre, és egyetlen mozdulattal kirántottam magamból. Vér és sűrű fekete anyag fröccsent szét, és kapott halvány zöld lángra mihelyt talajt ért. A hideg földön találtam magam, arccal a saját véremben fekve, markomban a tűhegyes tövissel.

- A Kilencekre! Jól vagy? - Fülzúgásom mellett is hallottam az ijedt kérdést, majd a közelgő nehéz lépteket. Karok kapaszkodtak belém, felsegítettek.

Nehezemre esett minden mozdulat, de amint kitisztult a kép meghökkenve meredtem a segítőimre.

- Ne érjetek hozzám - förmedtem rájuk. Ellöktem magam tőlük és újra az ajtónak támaszkodtam. Tenyerem ösztönösen a sérülésre kaptam, de annak már csaknem nyoma sem volt. Vörös folt díszelgett a helyén.

- Mi csak - hebegte hirtelen az egyikük, majd ahogy kezdte úgy is maradt csendben.

Hárman álltak előttem, hárman a maroknyi túlélőből. Tekintetükben ott éktelenkedett a félelem mostoha árnyéka. Éreztem minden egyes gondolatuk. Tőlem nem kevésbé tartottak, mint a kint csámcsogó iszonyatoktól. Erőt vettem magamon és megtettem néhány kósza lépest. Már kevésbé fájt a mozgás.

- Az ott - böktem a fejemmel az egyik földön fekvő felé. - Miért nem segítetek a szenvedésén?

- Se... Segítünk, de így nem tudjuk...

- Nem lehet megmenteni - kezdtem indulatosan, majd magam sem tudom, miért, megenyhült hangon folytattam. - Már nem. Rajta csak a halál segíthet. Jelen pillanatban az az egyetlen igaz könyörület.

Összenéztek a túlélők, hallottam, ahogy felgyorsult a szívverésük. Mindannyian megrezzentek, amikor elindultam a haldokló felé, de csupán egy állta utamat. Egy nálam jóval alacsonyabb, vékony testalkatú, fehér csuklyát öltött alak, a Kilenc Irgalom egyik papnője.

- Nem bánthatod őt -emelte fel a hangját. Tele volt daccal és elszántsággal. Híven szolgálta Isteneit.

Megráztam a fejem, csapzott hajszálaim az arcomra tapadtak. A haldoklót fürkésztem. Jól tudtam, nincs esélye. Megharapták. A rothadás a vérébe került, elevenen fogja felfalni a legirtózatosabb kínok közepette. Combjának jókora darabja hiányzott, a sérülés fekete volt, gennyes, lüktetett és gyomorforgató szagot, a halának legrusnyább bűzét árasztotta magából. Órája sem lehetett már neki hátra, de rajtam még segíthetett volna. A vére, igaz fertőzött volt, kellett a mágiámhoz. Az erőhöz, amely talán az egyetlen kiutat jelenthette számunkra.

- Te szerencsétlen - fogtam bele. - Miért véded az átkozottat? Csak ő segíthet rajtam. Rajtatok pedig csak én...

A papnő a szenvedőre tekintett, szomorúság áradt a gondolataiból, majd visszanézett rám.

- Akkor sem ölheted meg csak úgy. Ő... ő a testvérünk, egy közölünk...

- A többi felismerhetetlenül szétcsócsált maradvány is egy közületek, akarom mondani - kissé oldalra biccentettem a fejem - egyek voltak, de már nem élnek, nem de bár? És ha nem teszem azt, amit tennem kell, mindannyian múló rothadás lesztek, mire felkel a nap... Úgyhogy állj félre az utamból, hiszen még messze a hajnal, és én mondom nektek - ekkor vállam felett, hüvelyk ujjammal az ajtó felé böktem -, ezek a férgek nem adják fel sohasem. Nem ismerik a kegyelmet, sem a félelmet, csak az élő hús illata hajtja őket.

- A Kilencek tiltják...

Felhorkantam, és elnevettem magam.

- A Kilencek, mi? Mondd csak - közelebb léptem a papnőhöz. Az nem mozdult. - Hol vannak az isteneid? Miért nem segítenek? Jól tudod, mi lett velük. Odavesztek! Nem egyet közölük - váltottam gúnyos hangnemre - magam küldtem az enyészetbe...

Nem tudtam befejezni a mondandóm, mert akkora dörrenés rázta meg az ajtót, hogy az azt támasztó torlaszok is beleremegtek. Fa reccsent, deszka szakadt, krákogó vonyítást hallatszott. A Rothadó isten szolgái végeztek a lakomával. Mi következtünk. Mi, akik még éltek és rejtőzködtünk benn a sötétben. Messze volt még a hajnal, távoli a reggel fénye, amit talán soha sem láthatunk majd...