Fél év múlva...

(Túl a Halálon - Ébredés idejében)

„Az emlékek elmúlnak, de sosem változnak."

Dul'Khån

2020. novembere. Valahol Magyarországon

Új nap virradt, színtelenebb a tegnapitól, bassza meg, folytatódik tovább minden.

Bár véget érne egyszer...

Hideg és üres, a képembe ugat a némaság, rozsdás vassatuként szorongatja lelkem. Mintha örömét lelné benne azzal, hogy szüntelen emlékeztet rá, hogy milyen volt hajdanán, még a halál előtt.

Undorodom tőle...

Lehullott az első hó - végre megértük ezt is -, ahogy látom az időjárás továbbra sincs tisztában a valósággal, onnan folytatja dolgát, ahol abbahagyta.

Az idióta...

A jégviharos éjszaka során összefagyott fehér massza takarja az utakat, a magukra hagyott gépjárműveket, a rideg kockatömbök közé szorult elfeledett parkot, no meg a rommá bombázott lakóépületek maradványait egyaránt. Ennyi maradt a régi világból. Bokáig süppedek a hóban, ropog alattam, és ahogy lépkedek, hangja mintha megnyugtatóan hatna rám.

Picsába... Mordulok fel magamban, tilos nyomot hagynom, mi van ha erre jár megint. Megtalál... puszta gondolatától is a hideg járja a hátam.

Hátrapillantok, nem egyszer, nem kétszer, talán már sokadjára, egyre erősebben markolva a fegyverem.

Nem lehetek elég óvatos, főként a történtek után...

Felzaklatnak az emlékek, felejteni akarok, de nem sikerül, túl gyenge vagyok hozzá. Az a sok vér, a sikolyok és halál megfeküdték a lelkem, mint túl csömör étel az ember gyomrát.

Elbánt velem az élet...

Behunyt szemmel is azt látom, naponta élem át a borzalmakat, szüntelen a részese vagyok, gondolni sem akarok rá. Émelygés kerít hatalmába és rettenetesen szúr a mellkasom, haragosan dübörög a szívem. Meginog a lábam és elhagy az erőm, bele kell kapaszkodjak az útjelző tábla átfagyott fémoszlopába. Zakatoló szívvel, zavarodott gondolatokkal, nagyokat szívok a jéghideg levegőből.

- Nyugalom - nyögöm erőtlenül, de ők nem hagyják... - Szedd már össze magad! - Förmedek rá nyughatatlan elmémére és megszorítom az oszlopot.

Önmagammal viaskodom, ki kell másznom a kétségbeesés pöcegödréből, másként becsavarodnék, és azzá válnék, amivé a világ. Óráknak tűnő percek röppennek el, mire enyhül az agyamban zakatoló zsivaj. Nem üvöltöznek már az elhunytaktól fakadó groteszk emlékek, visszafogják magukat, és ez nyugtalanít. Eleresztem a meszorongatott oszlopot. Puszta kézzel összepréseltem az átfagyott fémet. Még egy ok a kétségbeeséshez. Lehajolok egy kevéske hóért, hogy megmossam vele az arcom, és reszketve ugyan, de készen állok folytatni az utam. A biztonság kedvéért még egyszer hátra nézek, de egy lélek sincs a közelben, csak a szél koslat utánam, rosszabb, mint egy kóbor kutya. Lentebb eresztem a gépkarabélyom - remélem nem kell majd használnom -, és megkerülöm az autóroncsot, egyet a sok közül. Ebből a szögből lesve olyan, mintha végtelen lenne a sor, akár egy roncsokból összetákolt, ki tudja meddig szunnyadó fémkígyó. Közelebb araszolok a legközelebbi defektes kerekű járműhöz, pedig nagyon jól tudom, hogy semmi használhatóra nem lelek benne, sokadjára járok itt. Tenyerem végig simítom a tetején, lekotrok egy kevés havat, a maradékot a markomba zárom. Most tűnik fel, hogy az ajtaja tárva-nyitva áll. Időnként meglökdösi a szél, akkor nagyot nyikordul, aztán csend szorul közénk. Kíváncsian bekukkantok. Csonttá aszalódott test köszön rám a baloldali ülésről.

- Zavarok? - Kérdezem tőle, bár magam sem tudom, hogy miért.

Nem válaszol, konokul játssza a flegma csávót, vagy nőt, legyen az bármi. Sokáig szemezek vele, fancsali a vigyora. A félkegyelmű úgy szorongatja a kormányt, mintha az élete függne tőle. Nem értem miért, de elnevetem magam.

Furcsa humora van az életnek...

Eltávolodom a kocsisortól, nem lelem bennük örömömet, az útelágazáshoz érve azonban értetlenül torpanok meg. Jobbra vagy balra, vakargatom a tarkómat. Ez a kurva hó mindent beborít, és ahogy látom közeleg az utánpótlás gyalázatos szürke felhők képében.

Rühellem őket...

A mélyről jövő hangfoszlányok azt súgják, hogy a jobb oldali irányt válasszam, szótlanul engedelmeskedek nekik. Folyton a fejemben motoszkálnak, társalognak velem, hol segítenek, hol pedig tévútra csalnak.

Kezdenek visszatérni...

Olykor képtelen vagyok eldönteni, hogy ki irányít. Önmagam ura vagyok, esetleg a túlélés irányította farkasösztön mozgat engem, vagy pedig ezek a rejtélyes hangok. Lelassítom lépteim egy pillanatra és a messzeségbe meredek, szinte őrli lelkem a szürke, elmosódott és kihalt világ.

Rosszul vagyok a látképtől...

Kabátzsebemből tenyérnyi, fémszínű laposüveget kotorászok elő. Keményen megküzdök érte, mert innen-onnan talált lőszerek, némi apró, és egy parányi, bőrborítású, majdnem üres notesz küzd mellette a kijutásért. Megrázom a kis palackot, pechemre szűken néhány csepp vodka lötyög az alján. Mohó voltam a napokban, megsínylem az árát érte. Nincs mit tenni, kelletlenül, de kiiszom a maradékot, ami arra nem elég, hogy átmelengesse a testem, nem hogy feledtesse a történteket. Heves szívverés közepette csúsztatom vissza, pedig legszívesebben ízzé, porrá zúznám. Szükségem van rá, gyógyírként epedezek az alkohol után, az egyetlen, amely talán képes tompítani a hangokat, suttogó szavakat, amelyek végig követnek, bármerre is járok. A fejemben hallom őket. Súgnak, sírnak... könyörögnek, üvöltöznek.

A nyomorult életbe...

Fellángoló dühömben belerúgok a legközelebbi tárgyba. A szerencsétlen macskakonzerv métereket repül, aztán csörögve ér földet, de mielőtt mozdulatlanná dermedne, megpördül a tengelye körül.

- Baszdmeg! - szökken ki a szitok szó. Idióta vagyok, nem szabadna zajt csapnom. Mindegy, nem maradhatok itt, túl veszélyes.

Miután sikerül meggyőződnöm arról, hogy senki sem követ, és némiképp tompítom a hangzavart homlokom mögött, rátérek a járdára és annak a vonalát követem mindvégig. Jeges szél ostromolja képes felem, hódarát és szemetet hordoz magával. Kísértetjárta üzleteket hagyok magukra. Sötétek, csendesek és hátborzongatóak, annyira üresek, szinte a vákuumuk beszippant. Végre egy biztos pont, amely útbaigazít. Ablaktalan, belterét feketeség gyötri, az épület homlokzatán egyetlen megkopott felirat látható, mozi. Kósza gondolat csal fanyarú mosolyt a számra; egykor horrorfilmeket vetítettek itt, emberek sikítottak fel félelmükben, mára maga lett a horror és a nézőik a szörnyetegek. Ha emlékeim nem csalnak, fél, talán egy óra gyaloglás és ott leszek, remélem. A bevásárlóközpont a célom, bármily nehézkes az út odáig, és közben abban bizakodom, hogy meg van még...

Két napja nem ettem, mert nincs mit, csupán alkoholon és reménytelenségen élek. Velük fekszek és kelek nap mint nap, hűséges társak a kétségbeesésben. Sóhajom belesimul a hideg levegőbe, miként leheletem fürgén izeg-mozog az arcom előtt. Feszengve szelem a métereket a természetellenes csendben, lépten-nyomon romokon és emberi maradványokon bukdácsolva. Agyam szüntelen zakatol, mi játszódhatott le itt, mi történt, ki dúlta fel a várost. Az egyik oldalt csontig kifosztott boltok, golyózápor nyomok a falakon, feldúlt parkoló, míg a másikon sebtiben felállított katonai sátrak, hanem közöttük ütközet jelei láthatók. Üzemanyagért kiáltozó harckocsi nyugszik az útszélen lehajtott löveggel, mellette pedig egy felborított tűzoltóautó foglalja a helyet.

Vajon merre tarthatott a pusztuláskor...

Karnyújtásnyira a roncsoktól, megviselt barikád felezi ketté a széles utat, hanem azon túl... maga az iszonyat szülte lidérces álom terül el. Csak a kegyetlen borzalomnak lehet efféle hobbija, mintha tetemekből szőtt szőnyeg lenne elém terítve. Oly döbbenetes látványt nyújt, még a hó se hullott rájuk, tán az is megriadt, és jobbnak látta eliszkolni innét.

Lehet nekem sem szabadna másképp...

Sokuk meztelen nyugszik - tán azon a helyen, ahol a halál meglepte őket -, míg mások szétfoszlott ruháik alatt bomlanak. Fejük sincs, és ha igen, két ujjnyi lyuk tátong vigyorgó koponyájukon. Így legalább nem éledhetnek fel, ezek már nem. El kell, forduljak, mert... magam sem értem miért, rosszul vagyok tőlük. Képtelenségnek hangzik, de engem fürkésznek, mi több tátognak, beszélnek hozzám.

bumm

Irtózatos durranás riasztja fel a csendet, amelyet testemben nyilamló éles fájdalom követ. Arra eszmélek, hogy a földön fekszek, sípol a fülem és homályosan látok. Rettenetesen sajog a mellkasom, automatikusan odakapom a tenyerem. Mámorító illatú, meleg lé szivárog a lőtt sebből, a vérem, hamar vörösre festi alattam a havas aszfaltot.

- Eltaláltuk, uram! - kiáltozza valaki a távolban, nem látom honnét, a felélénkülő szélfúvások elkanyarítják hangját.

Gépjármű motorjának búgása kúszik a fülembe, majd ajtók csapkodása és léptek követik azt. Nehézkesen emelem feléje a fejem, és a neszek irányába meredek, de alig látok valamit. Mozdulni szeretnék, de az erőm nem enged, elhagyott engem.

- Életben van még? -Teszi fel kérdését egy másik, sokkal öblösebb hangon.

- Igen, uram - érkezik a gyors válasz. Sikerül elkapom a gazdájának pillantását. Terepmintás ruházatot visel, kezében géppuskát szorongat, semmi jóval nem kecsegtet. Kimért léptekkel közeledik felém a katonai dzsiptől.

Vajon így nézhet ki a halál, ha szemtől szemben áll?

Mögötte egy másik fickó araszol, bakancstalpa összezúzza a havat. Hasonlóképpen fest társához, de ő nem egyedül, hanem többedmagával érkezik. Mindannyiuk fegyvert szegez rám.

Ösztön vezérelve, kúszva indulok meg, összeszorított fogakkal, lüktető fájdalommal a bordáim között, minden mozzanatom után felszisszenek, vörös nyomot hagyok magam után. A gépkarabélyom elejthettem, amikor eltaláltak, a késem sem találom, talán nem is tudnám használni, esélyem se lenne.

Utolérnek...

- Áll csak meg! - lép mellém az egyikük.

Belém rúg, a hátamra zuhanok, nagy adag vér buggyan ki a sebből. Összenézünk. Félelem és gyűlölet sugárzik a tekintetéből. Borostás arca, mélyen ülő sötét szeme, és szögletes álla túl torznak tűnik számomra, pedig csak ember, egy a túlélők közül.

Nem értem miért én, mit követhettem el...

- Nem menekülsz, megfizetsz azért, amit tettél, szörnyeteg! - tapos belém a társa. Újra, újra és újra.

Szörnyeteg? Fogalmam sincs miért mondhatta ezt. Arcon rúgnak, tarkóm a betonba vágom. Az ütlegelésétől megszorul bennem a levegő, fuldoklok, de nem hagyják abba.

- Uram, mit tegyünk vele? - fordul hátra a legmagasabbik, teljesen kifulladva, liheg a felindultságtól.

Kihagy egy ütemet a szívem, agyamban hallom ahogy egyre hevesebben zakatol, akár a harci dobok.

dumm-dumm

- Lőjék le.

dumm-dumm

Nem! Ezt nem... Nem hagyhatom... habár lehetséges, hogy jobb lenne túlesni rajta, és akkor talán vége, megszűnnének a hangok.

dumm-dumm

Lépteket hallok, elsőnek a koszos bakanccsal nézek farkászszemet, végül gazdája arcára siklik megfáradt tekintetem. Rám szegezi a fegyverét, a szemében látom, hogy meg fogja tenni, és tehetetlen vagyok, reménytelenül a halál peremén.

Minden elveszett, perceim sincsenek hátra, szinte magam előtt látom, ahogy a halál nyitja a túlvilág kapuját, mikor elszabadul bennem valami. Öld meg! Súgják belülről, rémisztő, elnyújtott hangnemben. Felszisszenek, megvonaglok. Végezz vele, hiszen nem akárki vagy te! Remeg minden porcikám, homályosul a látásom, elakad a lélegzetzm. Atyád, a Sátán büszke lesz rád, tedd meg! Ekkor fellángol a szívem bugyraiba száműzött a pokol. Üvöltésem, mintha nem is belőlem áradna, hanem valaki, vagy valami másnak a torkából. Ha élnének még madarak e világban, mind felreppennének ijedtükben, helyettük a katonák ugranak széjjel, mintha valami rossz fertőzés lennék. Maga az érzés körülírhatatlan, emberi értelemmel megmagyarázhatatlan, egyszerre sanyarú és mámorító. Kiver a veríték, és a suttogások eltorzult kórusa... fülsértően ordibál a koponyám mögött, azt üvöltözik, végezzek velük. Remegnek a tagjaim, ahogyan a lábamon állok, levegő után kapkodok, de csupán irgalmatlan hörgésre futja. A halálnak bűzét érzem a számban, amely jelen pillanatban megrészegít, élvezem az ízét. Átjárja minden porcikám, vérvörös mázzal festi be szemem világát. Megfeszülnek az izmaim, erősebbnek érzem magam, mint bármikor, és ami most a hatalmába kerít... teljesen beleborzongok.

dumm-dumm

Lüktet a szívem, szinte szárnyalok a végtelenben.

dumm-dumm

Rémisztő morajlás vesz körül, géppuskák ropognak, bőröm és húsom szakad fel, vérem fröccsen széjjel, ügyet sem vetek rá.

dumm-dumm

Lángok csapnak ki belőlem, perzsel a levegő körülöttem, égett hús szaga terjed a szélben.

dumm-dumm

Csont reccsen, hús foszlik, a hangok elégedetten énekelnek, és ellenfeleim menekülnek.

dumm-dumm

Felordít valaki, hangja tompa foszlány csupán, talán nem is most hallom, keserű emlékfolt az életemben.

dumm-dumm

Elhallgatnak a géppuskák, néma csend települ ránk.

dumm-dumm

Fujtatok, az ég felé nézve, következő áldozatomra várva állok a téren. Letekintek, a lábam alatt hihetetlen vörös minden, és a vértócsa közepén egy fájdalomtól torz arc néz fel rám. Rimánkodik életéért, bőre égett, teste csupa seb, szánalmas féreg, alantas korcs. Elnevetem magam és lesújtok rá.

dumm-dumm

Belémhasít a fájdalom, sosem éreztem még ilyet, végül elnyel a régen várt sötétség...

* * *

Fázom, egész testemben reszketek, és mocskosul ramatyul érzem magam. Sajognak porcikáim, olyan... képtelen lennék bármihez hasonlítani. Hunyorogva nyitom a szemem, aztán vissza csukom, irritálja a fény.

Lehet, hogy meghaltam és ez már a túlvilág...

Újra próbálkozom. Homályosan ugyan, de látok, szép lassan tisztul a kép.

Bár ne tenné...

Halottak vesznek körül, szétmarcangolt, arc nélküli testek terepmintás ruhában. Gyomruk felnyitva gőzölög a rázendítő hóhullásban, végtagjaik emitt-amott hevernek a földön.

Legszívesebben megízlelném, sóvárgom a hús után...

A szám elé kapom a tenyerem, visszazuhanok a kemény betonra. Felpillantok a szomorú égre, hó pöttyözi arcom. Nem bírom tovább, elhányom magam. Emlékek gyötörnek a közelmúlt megtörtént eseményei.

- Ez... lehetetlen - motyogom rekedten, savanyú ízzel a számban, mikor a hangokkal társult rémképek rádöbbentenek a legijesztőbb valóságra.

Én voltam, én tettem ezt...

Megint hányok. Vér, és húsdarabok törnek elő, emberi maradványok.

- Mi a pokol? - Kerít hatalmába az undor, köhögök, öklendezek az íz és a bűz keverékétől, hanem a következő pillaiban ismét ölni szeretnék. Vért ontani, elvenni mások életét, akár egy démon, úgy mint egykor a Sátán fia...