Csontok ropognak lépteim alatt. Mindmáig élvezem ezt a hangot, kegyetlen emlékeket idéz fel bennem. Bokáig süllyedek a természetellenes ködben, miközben a lépcsőkön lefelé haladva a rideg falat tapogatom tenyeremmel. Minden hideg és halott. A megtestesült vaksötétben járok, még sincs nincs szükségem fényre, eggyé válok az árnyakkal. Minden egyes lépcsőfok egy-egy képfoszlányt tár a szemem elé, a régmúlt történéseit, elfeledett borzalmakat. A terem, ahová utam juttat üres, sötétebb a semminél is és a halálnak bűze tölti élvezetessé.

- Érzem a jelenléted - suttogom az ürességbe és megteszek néhány kósza lépést.

A csend kíméletlen, a lelkembe mar. Azt bizonyítja, jó helyen járok, és ekkor megszólal.

- Mondd csak, idegen - jobb felől hallom őt - mi késztetett rá, hogy önszántadból kérd a halált?
Ezúttal mögülem hallható a vontatott, rideg hang - Mert eme hely a megsemmisülés bölcsője, hol a halandóknak útja véget ér.

Megmosolyogtatnak a szavai. Hátrasimítom az arcomba csapódott hajszálaim, és mivel sehol sem látom őt, csupán magam elé nézve válaszolok.

- Világok született és omlottak össze, majd újak keletkeztek a régiek hamvaiból, mióta rabja vagy az enyészetnek, démon. Nem, nem lesz itt halál, sem az út vége, csupán az elveszett térkép kell és már itt sem vagyok. De hogy tudd, tied a döntés, megmutatod a Håel'Hål térképét, vagy itt pusztulsz el, ahol elhalványul az emlékezet...