I.

Fülledt nyári hangulat uralkodott a garázsban. Csendjét egyedül a golyóstoll kattogása törte meg, ahogyan Illangó a füzete felett agyalt. Új dalszöveget szerkesztett, és alig várta, hogy megoszthassa ezt a banda további tagjaival. Főleg Csongorral. Imádta a csendet. Illangó gyakran előbb érkezett a próbák hagyományos este hetes időpontjánál, különösképpen, ha újdonatúj ötlet rakott fészket fejében, és burjánzott benne az alkotási vágy.

Három éve idestova, hogy a Tükörország nevű banda tagjaként dalszövegírásba fektette energiáit, és büszke is volt magára: joggal. Feltörekvő amatőrökként egyre szaporodtak sikereik, és rendre a szövegírót is dicsérték. Elsősorban a banda tagjait övezte rajongótábor, sármjuk hozzátett erősen, ám ezt a lány nem bánta.

Ez a csendes kis burok lett az ő menedéke, amióta a diagnózist megkapta: nem sok ideje maradt hátra, és ezt addig akarta élvezni, ameddig a teste engedett belőle.

Nem szólt a fiúknak. Csongorral két éve kimondatlanul összekötötte őket valamiféle megnevezhetetlen szövetség, ám lépni komolyabban egyikük sem mert. Illa rettegett, hogy magával ránt még egy lelket abba a pokoli kálváriába, amibe készült. A lelkiismerete üvöltött, hogy nem teheti ezt Csongorral, ha igazán és tényleg a legjobbat kívánja neki. Kondíciója olyan messze állt a legjobbtól, mint szamárordítás a Mennyországtól.

Távolságtartása érthető tehát, bizonyos okokból kifolyólag kerülte a párkapcsolatok tartós kialakítását, az egyetlen levakarhatatlan alak Rádai Csongor, az együttes vokalistája.

− Te itt? Ilyen korán?! – zökkentette ki kellemes, simulékony tenorja az emlegetett csökönyösnek, amitől Illa úgy megijedt, hogy a térdét is beverte ugrásában. – Ne haragudj, nagyon fáj?

− Ja, nem, izé, bocsesz, elmerültem. Ezt, kérlek, megpróbálnád nekem, két-negyedesben? −

lobogtatta orra előtt a dalszövegeket tartalmazó kis füzetét. Csongor kikapta kezéből, mielőtt még a sarkával szemközt vágja, vagy egyenesen megfosztja szeme világától az energikus leányzó.

− Két-negyedesben? Jó. Átnézem a szöveget, és szólok a srácoknak, hogy új dalunk van, zsenikirálynőm. – Csongor felnevetett, Illát ez a szökőkútban csobogó vízre emlékeztette. Csongor volt az ő életének szökőkútja, vidámsága, ha ezt a vegetációt nevezhette életnek. Hogy a varázs szerte ne oszoljon, mélységes hallgatásba burkolódzott, valahányszor faggatni akarták a késéseit illetően. Nem mondhatta meg, hogy kórházba készült, mert... ha Csongor nem nevetne többet, az valóban egy apokalipszissel érne fel.

Csongor leült a halványlila babzsákba, amit Bertalan szerzett, valami ingyen elvihető oldalról találta, inkább rá sem kérdeztek, de a kényelme meggyőzte a társaságot.

Csongor kedvenc helyévé vált a próbateremnek kinevezett garázsban, a fiú albérletében.

– Itt csúszik az ütem, nem jön ki a szöveg – bökött egy pontra, ahol megakadt a ritmizálásban. Hajába túrt, úgy sandított Illangóra. A lány bosszúsan horkantott, majd visszakobozta becses kincsét.

– Hol? Dalolásszál, madárkám! – követelte izgatottan. Csongor megszokta, hogy ilyen a stílusa, ha elkapja a hév. Nem reklamált.

Hűvös az éj, gyere, ölelj át,

Nem terem a kertem aranyalmát.

Ne várj rám, menj tovább,

Leszek melletted, a pajzs, az árny.

Szikrát vet a nyári napfény,

Titkot rejt az a bizonyos lugas.

Csak mi tudjuk, mi történt ott,

De fogadd el, hogy ez több nem lehet.

Álmokat ad ez a nagyvilág,

Vad álmokat, mint egy óceán.

Elmerülnék benne, nyakig, már

nem számít, hogy lesz-e tovább.

Lélegezz, egy-két-há, még

Tart a nyár, a bolondságnak

Most van helye, míg holnap

Adatik, és ölel két karod,

Nem érdekel, hogy később mi lesz.

Oh, oh, oh, oh...

Settenkedik az éjszaka már,

Mint egy tolvaj, házról házra jár.

Ketten vagyunk, te meg én, hát,

Szívem, miért hezitál?

Míg van bennem élet, még

Tart ez a tánc, ugye elkapsz,

Ha ugrom, ha zuhanok,

Ugye számíthatok rád?

Ugye számíthatok rád? :|| (3x)

Csongor arcára pajkos mosoly ült ki, ahogyan a dallam megformálódott. Illangó ámulattal figyelte, ahogyan lábával dobolta a taktust, és kezével csettintgetett, sőt, a fiúnak a fülcimpája előre-hátra mocorgott. Ezt az együtt töltött évek alatt figyelte ki: Csongi, ha valami nagyon lelkesítette, hajlamos volt önkéntelen is mozgatni a füleit, ezzel roppant mulatságossá téve a próbafolyamatokat. A színpadon ez meg amúgy sem látszott, mert általában esti időpontban léptek fel, és olyan félhomályos környezetben próbálja meg valaki ezt elcsípni, aki nem tölt velük annyi időt, hogy feltűnő legyen.

És nem csak Csongor rendelkezett mókás tulajdonságokkal. Például ott volt a banda basszusgitárosa, Bende Miksa, őneki mindig kellett tárolni csokit a helyiségben, különben nem lehetett vele egy légtérben tartózkodni.

Vagy Szántó László, aki a kedvenc szobanövényét hurcibálta magával, ők nem értették, mire jó ez neki, egy idő után elfogadták: ilyen, és kész, Csipisz, az anyósnyelv is apránként a csapat része, hovatovább, egy idő után kabalája lett.

Illangó sem mentesült a fura művész-szokásoktól: ő a fülére illesztve hordta a tollait, vagy éppen, ha olyan fajta volt az íróeszköz, akkor a ruhájára tűzdelve, már-már divatot teremtett vele, mindig mázsás készlettel járkált, és az elmaradhatatlan notesz is hozzátartozott a jelenségéhez.

Csongor imádta Illát. A napnál is világosabb, de hogy miért nem léptek, azt egyikük sem tudta volna meghatározni, ha agyonverik őket, sem.

A banda tagjai titkon szimpeltek rájuk, jobban szórakoztak ezen tán, mint a közös szombat esti A macska c. sorozat online streamingplatformról való szakadatlan bámulásán.

***

– Áhá, megvan az elcsúszás. Nézd csak, ezen a ponton, ha összefésüljük a szótagszámokat, és máshol vágjuk el, mondjuk emígy, pont kijön a ritmikus vágyálmod – vigyorgott Csongor, karját átvetette Illa vállán, ahogy felfigyelt a társaik érkezésére.

Ezt is főleg társaságban művelte.

– Hol a kókuszos csokiiim? – nyavikkolt Miksa, ahogyan sötét tüsifrizurája előbukkant a garázsbejáratnál. – Jól hallom, hogy új számot töltünk fel, megint?

– Előbb összeállítjuk, egyeztetünk, értékeltetjük a kiadóval, és utána a promózás, bro! – ökölpacsiztak a fiúk, amin Illa jót mulatott. Miksa arcra puszival és öleléssel köszöntötte Illát, amire Csongor morgott egy sort.

– Mit irigykedsz! A mi barátnőnk is ez a kis zsenikirálynő! – rikkantotta a szaxofonos Karcsi.

– Ez az! Vagy, ha nem tetszik, akkor végre mond már ki azt, amire úgy cirka két év, hat hónapja várunk. A macska befejezéséhez előbb elérünk, ha így haladsz – cukkolta a legutolsónak befutó Zente is. A fiúk között állandó hagyománnyá vált Csongor szekírozása, és Illangó rendszerint pirult bele, hogy a fiúk ennyire ráfüggtek az ő évődésük mozizására. Nem mintha jobb dolguk amúgy nem akadt volna, de valahogy mindig kilyukadtak ennél a témánál.

– Hagyd őket, legalább jó kedvük van – csitította Csongort, aki a bolhás kutyát is felválthatta volna a hasonlatban, úgy dühöngött az orra alatt diszkrécióról és privát szféráról hadoválva.

– Ahelyett, hogy keresnének maguknak barátnőt, miért az én magánéletembe kell belekötni?

– Nyughass! Koncentráljunk a próbára – szólt rá erélyesebben Illa. Benne is felfelé szökött az a pumpa, Csongor idegességének hatására, és nagyon nem szerette az ilyen energia-pocsékolást, amikor hatalmas mennyiségű munkának néztek elébe.

– Zente, ne ész nélkül verd már azt a nyavalyás dobot! Haragszol valakire, vagy mi a fene bajod van? – kelt ki magából Csongor, aki rendre eltévesztette az emlegetett viselkedése miatt a ritmust, és ezzel a többieket is összezavarta.

– Hármas lett a matek dogám. – A banda legfiatalabb tagjaként elég nagy nyomás nehezedett őrá is több oldalról. Még középiskolás, érettségi előtt állt, és nem nagyon díjazták szülei, hogy zenélt.

– Jó, srácok! Már úgyis egy teljes órája nyűzitek a húrokat, egy kicsi pihenő belefér. Zente, ide hozzám! – mentette ki szorult helyzetéből a csapat pótanyukája, ahogy hívták maguk között Illát.

– Semmi baj, előfordul, ne vedd a szívedre – Illa látta, hogy a fiú mindjárt kiborul, ezért jobbnak látta, ha valahogy félrevonja a fiúktól, és hagy neki teret kiereszteni a gőzt.

– BEFEJEZNI! – csapta tarkón a Zentét szidalmazó Miksát. – A csokidat fald, ne a gyereket szekáld.

– Beee! – öltött nyelvet Miksa, mire Illa egy középső ujjal jutalmazta. Csongor diadalittas félmosolyra húzta ajkát: büszke volt Illára, őt sem kellett félteni, ha néha el is fajultak a viták. Szerencsére eddig még szakadás egy eseten túl nem történt a bandában.

Nem véletlenül került Zente, a legfrissebb tag ennyire a figyelem középpontjába.

– Na, hogy haladsz? – pátyolgatta Zentét Illa, ha már a srácokkal úgysem bírt meg péntek este hétkor. Tudta, hogy mitől izgatottak ennyire, vasárnap fellépésük volt a szomszédos kerületben, élőzenei koncertre hívták őket egy étterembe, és ez jó kis ráedzés az új albumuk előtt.

Arról nem beszélve, hogy a High Roads nevű rivális bandával egyszerre sikerült jelentkezniük ugyanabba a tehetségkutatóba.

– Borzalmasan. És ha ezen múlik a felvételim? Kinyírnak otthon, ha nem sikerül legalább egy négyest összehoznom. – Zente aggodalma rajta is elhatalmasodott. Így a végén tényleg nem engedik zenélni, pedig a bandának most a versenyhelyzetben nagy szüksége lett a fiú tehetségére és lelkesedésére.

– Ó, hogy hullana ki az összes hajad szála, tee, teee! – dühöngött Laca a telefonjára meredve.

– Megint mit lógsz az Instán? – Csongor kikapta a kezéből a telefont. – Az anyját! Ezek megint új zenét töltöttek fel.

– De mi úgyis jobbak vagyunk! Mit izgultok?

– Azt, hogy az a k...g

– LACA! – dörrent rá templomablakrepesztő hangfrekvencián a fiúra Illa. – Ebben a közösségben senki nem minősít így senkit. Nem ám inkább jó példát mutatnál Zentének...

– Há-há, Pótanyu beoltott! – röhögött Miksa.

– Te se vagy különb! – kapta meg a saját fegyelmezési adagját Miksa is. Rögtön arcára fagyott a korábbi csokifoltos vigyora.

A próba végére izzadtan dőltek le hazaindulás előtt néhány percre, hogy kicsit társas-játékozzanak. Miksa és Laci között kialakult kisebb vita, hogy vajon Csipisz nevű szobanövényének is jár-e laposztás, amit Csongor rendezett le: hagyja Csipiszt is pihenni, a fotoszintézis amúgy is fárasztó lehet.

– Érzéketlenek – nyafogott Laci. – Ugye, Csipiszkém, te vagy a legtündibündibb kis növény széles-e világon?

– De kár, hogy bezárták a Lipótmezőt – sóhajtott Miksa.

– Anyád jól van? – gúnyolódott Laci.

– Srácok! Ha nem tudtok értelmesen ellenni, helyben rekesztem be a bulit – nyújtott némi erősítést Csongornak Illa. A fiúk erre elhallgattak, és ideiglenesen, ugyan, de beszüntették az állandó vitatkozást.

Voltaképp, külső szemlélő számára akár testvéreknek is tűnhettek. Sülve-főve együtt voltak, rengeteg közös programot szerveztek maguknak a csapaton kívül is, rajongóik örömére telepakolták a közösségi médiás felületeiket ezekről szóló beszámolóikkal.

Néha viszont a két vezérembere a csapatnak úgy érezte, hogy annak örülnek, ha nyugtuk van tőlük.

– Illa, beszélhetnénk? Ami a múlt hónapban történt... – toporgott az ajtóban Csongor. Keze sután Illáéra vándorolt. – Miért nem avatsz be? Eddig mindent megosztottunk egymással, erre titkolózol, újabban késel, pedig te vagy a pontosság élő szobra a csapatban.

– Ez nem olyasmi, amit az ember szívesen kikürtölne Fogadd el. Ez a válaszom. Ennyit tudok nyújtani neked jelenleg, ha nem elég... sajnálom – tárta szét karját Illa, hárítva Csongor csókkísérletét.

Illangó megigazította táskája szíját a vállán, majd kiszakította kezét Csongoréból. Másképp nem lett volna elég lelki ereje, hogy ott hagyja. Szaladt, mint akit üldöztek, a buszmegállóig. A Keleti Pályaudvarnál még ilyenkor, este is nagy nyüzsgés támadt, úgy kellett utat vágnia, hogy felférjen még időben a járatra.

***

A bérlete felmutatását követően középtájra furakodott, hogy ott állva kibírja az utat. Egyre nehezebben tette meg, hogy végigálljon egy ilyet. Nem egyszer állították fel idős nénik-bácsik, vagy kismamák, mert fiatalságából fakadóan senkit sem érdekelt, hogy esetleg beteg is lehetett.

Sőt, ha tehette, ő is elfeledkezett az orvosai által kezébe nyomott papírról, ami a táskájában egy végtelenül egyszerű, átlátszó mappában lapult.

Ha csak eszébe jutott, benedvesedett a szeme.

– Aranyoskám, minden rendben? – egy idős néni szólongatta percek óta. – Rosszul van? Hé, maga, fiatalember! Átadhatná a helyet a hölgynek, vak ön?!

– Kérem, ez teljesen felesleges – szabadkozott Illa.

– Nem-nem, üljön csak le! Meddig utazik? Illa?! – a bordó bőrkabátos fiatalember zavartan pillantott körbe. Konfliktust szimatoltak mindketten, és tartásukon múlott egyedül, hogy nem küldték el petrezselymet árulni melegebb éghajlatra a kötözködő nénit.

– Helló, Máté – pihegte Illa. – Pont te hiányoztál nekem, mint dobostortából a ritmusérzék.

– Ugyan, ne csináld! Ülj csak le!

– Végigállom.

– Ne csessz ki velem, orvostanhallgató vagyok, szerinted most jöttem le a falvédőről? Hogy engedhettek ilyen állapotban utazni? Hallgass a nénire, leülni! – tuszkolta a lányt az üresen maradt helyre, amit korábban ő használt. A faragatlan tuskó jelzőt néhányan tán már így is rásütötték.

– Ugye tudod, hogy undorítóan tenyérbemászó vagy ilyenkor? – vetette oda Illa a fiúnak. A tömeg már rég nem foglalkozott velük, napirendre tértek az incidens felett, ám az, hogy ennyire közel kerültek egymáshoz, Illát megrémítette.

Mátéról tisztában volt vele, hogy jó megfigyelőképességű, nem véletlenül készült olyan pályára, amilyenre, és hogy ezt a zenéléssel összhangba tudta hozni, már csodálatra méltóvá tehetné. Ha a stílusával nem akasztaná ki az embert.

– Ne hízelegj, inkább azt meséld el nekem, hogy a srácok tudnak-e erről a... kis problémádról. Ami nem is annyira kicsi – próbált virágnyelven fogalmazni Máté, miközben kisebb balett-előadást produkált egy élesebb kanyarnál. Illa roppant mulatságosnak ítélte. Ilyenkor Máté is csak egynek bizonyult a sok közül.

– Ha egy mukkot is mersz bármelyiknek szövegelni, vagy nekiállsz diagnosztizálni, a fogaid körmérkőzést játszhatnak majd a bennmaradásért – fenyegetőzött Illa. Máté egy pillanatra kizökkent a megszokott macsó szerepéből, amivel a lányrajongók szíveit tördelte ripityára, de ezúttal az ő álarca is némileg lehullt.

– Illa! Ez nem játék, tudniuk kell róla! Ne csináld, igen, elhappoltuk előletek Gergőt, de ez ne legyen ok arra, hogy ne lássuk a másikban az embert! Orvosnak készülök, az Isten szerelmére! – fedte meg finoman, már-már Mátéhoz képest gusztustalanul kedves hangnemben.

– Te meg az empátia... ez nekem új – Azzal kibújt a fiú izmos karja alatt, hogy a következő megállónál leszálljon, egy döbbenettől sújtott Máté tekintetétől kísérve.

***

Hazafele a Stefánia úton ballagott, egy kis kavicsot rugdalt, merengése közepette, mely Máté körül forgott. Nem fért sehogy sem a fejébe, hogy Máté, amit a buszon mutatott viselkedést, miért rejtette az alá a különös maszk alá, amivel szakmai helyzetekben találkozott, amióta nagyjából egyszerre ívelt felfelé a karrierjük.

A kavicsot aztán hagyta, hadd guruljon be a fűszálak közé. Nem pazarolt rá túl sok energiát.

– Csá, hazataláltál? – üdvözölte lakótársa, Piroska. – Úh, de nyúzott vagy, mi történt?

– High Roads, az. Idióta Máté, hogy minek kellett pont vele találkoznom azon a nyomorult buszon – dühöngött Illa, de a konyhából áradó illatözön hamar elfeledtette vele korábbi bánatát.

– Na, mesélj. Én itt l'amourt szimatolok.

– Rossz helyen. Még mindig bánom azt az estét Csongorral is, és nem, nem azért, mert pocsék lett volna, ha nem... ennek nem lesz jó vége – kesergett a diagnózist illetően Illa. Levágta a paksamétát az albérleti lakótársa elé.

– Azannya! – szisszent fel Piri együttérzőn. – Szavam se lesz többet arra, miért nem akarod nyíltan felvállalni. Csajszi, részvétem!

Piroska zokogva borult barátnője nyakába. Azonnal a székre parancsolta, ne is erőltesse a testét tovább, ha nem muszáj. – Kész a vacsi. Hagymás krumpli, roston sült fűszeres bordával. Huntingon-kór. Alig hiszem el, de az elvileg ritka, nem? Mármint... bocs, megértem, ha nem szeretnél beszélni róla.

– Ezért nem értem. Anyának is csak a negyvenes éveiben jött ki – borult az asztalra Illangó. – Máté szerintem sejt valamit.

– És, kitálal? A sajtónak?

– Reméljük, hogy nem a Haribo gyártja az ő gerincét is. Az a kedvenc édességem – fintorgott Illa. Piroska elnevette magát, kicsit oldottabbá vált a hangulat, a gyászos légkört azonban így sem hessenthették el. Túlságosan ránehezedett a lányokra a hír súlya.

***

Illangó továbbra is eljárt a zenekari próbákra, noha a napirendje teljes átvariálást követelte a kezeléssorozat. Az sem nyugtatta meg, amikor másik orvoshoz irányították, aki ugyan csupán végzős hallgató-gyakornok az intézményben, ahova járt vizsgálatokra, túlságosan ismerősen csengett annak a dokinak a neve.

A váróban ült, amikor nevén szólította a nővérke. Már bent a vizsgálóban, ahogy háttal állt neki fehér köpenyben, fagyott meg benne a vére utolsó cseppig.

– Szia – suttogta Máté. Kezéből kiestek a papírok is, ráhulltak a szürke műanyag íróasztalra.

– Máté? – szeppent meg Illa.

– Mindne tőlem telhetőt megteszek. Senki sem tudja meg, ha te nem akarod – Az asszisztens félrezavarása után Máté ledobta az állandó érzelemmentes maszkját. Erre egyáltalán nem számított egyikük sem, és a helyzet pikantériája, hogy egyébként esküdt ellenségeként tekintettek egymásra, mint két feltörekvő, sikeres zenekar vezetői.

– Kímélj meg az álságosságtól! – sírt Illangó. – Nem mehetek máshoz?

– Attól tartok, be kell érned velem. Kevesen vagyunk, akik vállalni tudnának, ha jól tudom, a jelenleg másik ráérő kollégám külföldön tart szimpóziumot. Ő a mentorom is, ezért mert rám bízni téged – felelte Máté. – Baszki. Ez kínos.

– Számból vetted ki a szót – ironizált a nő. A rutinvizsgáatokat szó nélkül tűrte, gépiesen engedelmeskedett, ahogy Máté instruálta. Végig úgy bánt vele, mint egy hímestojással tenné az ember, ezért nem fért fejébe a színpadon mutatott macsó magabiztosság. Mitől másabb itt? Talán titkolta volna, hogy orvosi ambíciókra törekedett? Fürkészte Máté arcát, a fekete, göndör, válla alá érő fürtök és a borosta mögött vajon mi búvik meg?

– Nem értelek – vetette fel. – Melyik az igazi TE? Ki az igazi Trencsán Máté?

– Ha te hallgatsz erről az oldalamról, én is védelmezni foglak – adta ki az ultimátumot Máté. Valami néma megegyezés jött létre köztük, egy paktum, és itt minden perc számított, hogy egymást falazzák.

Ez kellemetlenül hathatott mindkettőjük karrierjére, ha nem jól csinálják.