Érdekes módon ma kialudtabban ébredtem és kevésbé is voltam olyan idegállapotban, mint tegnap. Persze ez nem azt jelentette, hogy nem ment fel a pulzusom a normálisnál is magasabb szintre, amikor reggel felkelve megint a tündér unott arckifejezésével találtam szembe magam, vagy amikor a folyosón a folytonos fülembe zizegésével és csillámpónikat megszégyenítő ragyogásával repdesett a fejem körül.

Jongin ma is került engem. Valahányszor meglátott vagy lehajtotta a fejét és figyelmen kívül hagyott, vagy elsétált az ellenkező irányba. Minél többször futottunk össze és tettette azt, hogy nem ismerjük egymást, annál jobban ment fel bennem a pumpa.

Az edzési terv papírjait rendezgetve próbáltam lenyugtatni őrjöngő idegeimet, hogy amikor bemegyek a felügyelőtanárhoz a helybenhagyáshoz ne tűnjön úgy, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok.

Kárörvendő mosollyal nyugtáztam, hogy barátom kis játéka hamarosan véget ér, ugyanis a délutáni edzést nem hagyhatta ki. Még maga Jongin ajánlotta a bliccelések kiküszöbölésére, hogy senki sem lóghat nyomós indok nélkül, különben repül a csapatból. Pillanatnyi örömöm azonban abban a pillanatban elszállt, amint beléptem a kis irodába, és 1 helyett 2 ismerős alak fogadott.

- Kérem, Tanár Úr, ez nagyon fontos! - győzködte felügyelőtanárunkat barátom az íróasztal másik felénél állva.

- Jongin, nincs erre most időm. 10 perc múlva lesz egy megbeszélésem, időben ott kell lennem - szedegette a papírjait Mr. Seo.

- De Tanár Úr, ma nem tudok ott lenni az edzésen, a szüleimnek kell segítenem a családi vállalkozásban.

- A szüleid Kanadában vannak, Jongin - csuktam be magam mögött az ajtót, mire mindketten felém kapták a fejüket. Mr. Seo felvonta a szemöldökét és kérdőn Jonginra nézett.

- Az öcsém egyedül van otthon.

- Egyke vagy - vágtam közbe megint, mire Mr. Seo csak a szemét forgatva felkapta a táskáját az asztalról, másik kezében pedig a papírkupaccal elindult az ajtó felé.

- Nekem erre nincs időm, fiúk. Beszéljétek meg - indult el Mr. Seo mire gyorsan utána siettem.

- Várjon, Tanár Úr, azért jöttem hogy jóvá hagyja az edzéstervet - szóltam utána, még mielőtt kislisszolhatott volna. Mr. Seo csak fáradtan felsóhajtott, majd az ajtóból visszafordulva intett a fejével, hogy tartsam oda a papírt. Gyorsan átfutott rajta és egy biccentéssel helyeselte a dolgot.

- Remek, Chanyeol. Ha visszajöttem akár le is pecsételem neked, de addig is érd be azzal, hogy szóban jóváhagytam neked a tervet. Ha mentek csukjátok be magatok után az ajtót - nézett ránk utoljára majd már ott sem volt.

Mr. Seo távozása után beállt a csend. Hitetlenkedve fordultam Jonginhoz, aki idegesen fészkelődni kezdett.

- Nem hittem volna, hogy képes lennél a tegnap történtek miatt kihagyni az edzést. Egyáltalán nem is képzeltem volna, hogy ennyire ki fogsz akadni. Nem gondolod, hogy kicsit túlzás, hogy még csak rám sem nézel? - emeltem fel a hangom, mert Jongin még most sem volt hajlandó a szemembe nézni.

- Megáll az eszem, Jongin! - fújtattam idegesen, mire felkapta a fejét.

- Mégis mire számítottál, Chanyeol? Berángatsz egy terembe, mint egy őrült, aztán tündérekről kezdesz el beszélni és mutogatsz a nagy semmibe, hát baszki, még szép hogy kiakadok! Ez nem normális! - emelte fel ő is a hangját. Rosszul esett, amit mondott, de az volt a legszarabb, hogy tudtam, részben igaza van. Idegesen futtattam végig ujjaimat a hajamban, majd nagyot sóhajtottam.

- Megértelek Jongin, tényleg. Ez nem normális. Semmi sem az, ami szombat óta történik velem - folytattam nyugodtabb hangnemben.

- De tudod mi nem normális még? Az, hogy nyolc éves korunk óta barátok vagyunk, és még csak meg sem fordult a fejedben, hogy amit mondok, az talán igaz is lehet. Hogy higgy nekem - néztem a szemébe elkeseredetten. Jongin arcán mintha átfutott volna a bizonytalanság, de aztán hamar rendezte vonásait. Még egy darabig farkasszemet néztünk, amit aztán én törtem meg azzal, hogy elindultam az ajtó felé.

- Nem kell jönnöd a mai edzésre - mondtam, még mielőtt kiléptem volna az irodából. Hátamat a csukott ajtónak döntöttem, amíg megpróbáltam elfogadni a tényt, hogy bizony csúnyán cserbenhagyott a legjobb barátom. Már ha egyáltalán még az volt.

- Hú, hát ez intenzív volt!

- Jézusom, Baekhyun! A szívbajt hoztad rám! - néztem szúrós szemmel a törpére, aki teljesen váratlanul jelent meg előttem. Ellöktem magam az ajtótól és elindultam az öltöző felé.

- Hogy is van az a mondás? "A barát mindig szeretetről tesz tanúságot, de szorult helyzetben testvérnek bizonyul." Hát ez rátok most nem volt igaz.

- Befognád? Ezzel egyáltalán nem segítesz - morogtam rá.

- Ne legyél már ilyen mufurc!

- És miért is ne? Tulajdonképpen miattad ment tönkre egy több mint 12 éves barátság! - álltam meg és néztem szembe vele. A törpe csak meglepett pillantással jutalmazott, majd keserű mosolyra húzta a száját.

- Ha tényleg azt hiszed, hogy amiatt veszíted el a barátodat, hogy elmondtad neki, mi történt, akkor gondold át még egyszer a dolgokat. Mert nekem úgy tűnik, nem lehetett túl stabil az a 12 év, ha már az első bukkanónál eltörik a kocsi kereke.

- Mivan? Te nekem ne prédikálj a barátságról, semmit nem tudsz arról, mi mindenen mentünk keresztül együtt ez idő alatt, és ha még egyszer valami barom idézettel vagy mi a franccal jössz, én esküszöm-

- Látod? Nem kell rögtön eljátszani a hattyú halálát - vigyorgott rám, mire ölhetnékem támadt. Ha legközelebb vásárolni megyek biztos veszek egy jó nagy doboz rovarirtó spray-t.

- Különben meg, ha te nem hiszel benne, akkor ki fog?

🌹🌹🌹

- Magasabbra a lábakat! Gyerünk, fiúk! - adtam ki az utasításokat a csapatnak.

Pontosan fél ötkor mindenki ott volt a pályán, Jongin kivételével. Először közösen is visszanéztük a múlt heti meccs videóját. Itt-ott megállítottam a felvételt, hogy kielemezhessük milyen, illetve melyik lépésnél hibáztunk. Kíváncsi voltam, meg tudják e mondani, hol volt a gond, ezért találomra rákérdeztem pár tagnál. Elégedetten nyugtáztam, hogy még az újoncok is, na jó egy kis segítséggel, de meg tudták mondani, mit kellett volna csinálni. A gond csak az a kellett volna. Az Iskolák Közötti kupájához nem elég a későbbiekben megállapított helyes lépés, az kell, hogy helyben tudjanak jól dönteni.

Ezért kiosztottam mindenkinek, hogy ezentúl milyen egyéni edzést kell követniük. Még azoknak is csináltam, akik eddig csak a kispadon ültek.

Előtte viszont volt egy alap erőnléti edzés, aminek viszont Mr. Seo hiányában én lettem a felügyelője. Nem mondom, talán jobban jártak volna, ha itt lett volna.

- Gyerünk, gyerünk, ez még csak a bemelegítés! Ne halljak olyat, hogy ez túl nehéz, megerőltető vagy sok! Aki ezt nem bírja, annak nincs helye a csapatban! - sétáltam végig előttük, majd elindultam bójákkal a kezemben a pálya másik oldalára.

- Nem zavar, hogy utálnak a csapattársaid?

- Miből gondolod hogy utálnak? - kérdeztem vissza, mire Baekhyun felvonta a szemöldökét.

- Miből gondolod, hogy nem utálnak? - nézett vissza az izzadó tömegre.

- Ha utálnak is, nem érdekel. Nem veszem magamra. Tudom, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Nekem ez számít.

- Egocentrikus - bólintott egyet, mintha már mindent értene.

- Csak profi.

Miután minden bóját elhelyeztem belefújtam a sípba. A fiúk felkapták a fejüket és abbahagyták, amit épp csináltak.

- 8 sorba! Most pedig 6 kör sprint, oda-vissza!

Másfél óra múlva mindenki izzadtan és koszosan rohamozta meg az öltözőt és a zuhanyzót, köztük én is. A törpe még mindig mindenhova jött velem, így amikor a zuhanytálcába léptem félig felvont szemöldökkel és kérdő tekintettel néztem rá, hogy itt is csatlakozni kíván-e hozzám. Az elhúzódó függöny adott választ ki nem mondott kérdésemre, ami nem, a legkevésbé sem volt para, tekintve hogy egyikünk se nyúlt hozzá. Vajon erre vonatkozott az a "tudok még mást is" szövege? Áh, tök mindegy.

Miután végeztem a tusolással a derekamra kötött törülközővel léptem ki a zuhanyozóból utat engedve másnak is. A papucsom vizesen cuppogott a padlón, ahogyan a csempéről a linóleumra léptem az öltözőben. A susmorgás rögtön alábbhagyott ahogy végigsétáltam a szekrények között, majd újra megindult, amikor öltözködni kezdtem. Éreztem, hogy nem úszom meg.

- Kapitány! - szólított meg valaki a hátam mögül.

- Igen Wooseok? - néztem a játékosomra, de a szemem sarkából láttam, hogy mindenki, aki az öltözőben volt minket figyelt, bár próbálták leplezni.

- A kapitány helyettes miért nem volt a mai edzésen?

És igen, ez az a kérdés amit reméltem hogy nem fognak ma feltenni.

- Wooseok, tudom, hogy csak érdeklődsz, de nem az én tisztem beszámolni arról, hogy a helyettes miért nincs jelen.

- Igen, de-

- Felteszem, ha ennyire érdekel a dolog, akkor az edzéseddel kapcsolatban szerettél volna tőle segítséget kérni, de mivel ma nincs itt, ezért én is szívesen foglalkozom veled - húztam mosolyra a számat. Azok akik eddig minket néztek rögtön elkapták a fejüket, illetve újból hangzavar keletkezett az "ezt megszívta", a "még jó hogy nem nekem kellett mennem" és társai szövegfoszlányaiból.

Wooseok arcáról eltűnt a kíváncsiság, helyette enyhe pánik jelent meg rajta, ahogyan próbált kimászni a helyzetből.

- Remek, akkor holnap reggel 5-kor itt - veregettem vállon, amit hangos füttyögés és röhögés kísért a többiek részéről.

🌹🌹🌹

- Tényleg ilyen korán kell mennünk holnap? Utálok korán kelni.

- Először is, neked nem kell sehova sem menned. Másodszor, nem, nem megyek. Harmadszor meg, már megint a gyümölcsöstálamat zabálod? - néztem a konyhapulton dőzsölő törpére, aki felháborodott fejjel nézett fel a barackjából.

- Már ne is haragudj, de nekem is ennem kell valamit!

- Ha már egyszer eszel valamit, tegyük hozzá hogy az én kajámból, akkor nem tudnál legalább valami normálisat? Minden ragad a baracklétől - tapogattam meg a munkalapot, ahova odaragadt az ujjam.

- Nekem ez normális - szegte fel a fejét és újból nekiesett a derekáig érő gyümölcsnek.

- Vega vagy? - néztem rá érdeklődően.

- Valami olyasmi.

- Jólvan, akkor is használj legalább egy tányért - raktam le elé egy kisebb porcelánt, amire aztán ráraktam a félig megevett vacsoráját. Ezután nekiláttam letörölni a ragacsot a konyhapultról, és épp végeztem, amikor megszólalt a csengő.

- Ez meg ki?

- Mivel én nem várok senkit, ezért gondolom hozzád jöttek - forgatta a szemeit.

- Rettentő idegesítő vagy.

- Tudod mi az idegesítő még? Az, ha folyamatosan nyomkodják a csengőt. Nyisd már ki!

- Jólvan, mindjárt - indultam meg az ajtó felé, de félúton megtorpantam.

- Mégis mióta parancsolsz te nekem? - tettem karba a kezem, mire Baekhyun csak felhorkantott.

- Amióta nem bírsz ajtót nyitni. Akarod hogy én menjek? - nézett rám, de mindketten tudtuk, hogy nem lenne a legbölcsebb döntés. Szó nélkül indultam el megint az ajtóhoz.

- Ki az? - téptem fel az ajtót, csak hogy Jonginnal találjam szembe magam.