- Chanyeol! - megkönnyebbülve fordultam a hang irányába, majd sietős léptekkel indultam el a zsúfolt folyosón. A diákok automatikusan szétváltak előttem, gyakorlatilag egyenes utat biztosítva Jongin felé. Amíg elhaladtam mellettük, ugyanazt az izgatott susmorgást hallottam, mint bármikor máskor, most viszont senkire sem néztem rá, hogy biccentsek az ismerős arcoknak vagy hogy csábos mosolyt villantsak a csinosabb lányoknak. Egyedül a folyosó végén álldogáló, felém boldogan integető barátomra koncentráltam, aki az aktuális lelkiállapotomból mit sem érzékelve kezdte el ecsetelni a szombat estéjét.

- Képzeld, miután elmentél, olyan vad lett a helyzet, Minseo- hé, mi bajod van? - kérdezett rá a nyilvánvalóra megrökönyödve, amikor megragadtam a karjánál és berántottam a mögötte lévő üres terembe. Barátom homlokán apró ráncok jelentek meg aggodalma jeléül, amikoris végre közelebbi pillantást vetett az arcomra.

- Megharapott egy kutya? Úgy nézel ki, mint aki elkapta a veszettséget - nyugtázta a kinézetemet.

- Sokkal rosszabb - fújtattam idegesen, majd az ajtó mellet álló vitrinbe nézve megpróbáltam legalább a hajamat rendbe hozni, ha már az enyhén véreres szemeimmel nem tudtam mit kezdeni.

Én, Park Chanyeol, nem nézhetek így ki! Főleg nem egy idegesítő kis törpe miatt nem.

Jongin a válaszom hallatán csak értetlenül meredt rám, aggodalommal teli szemei pedig a kétszeresére nőttek, amikor hirtelen megragadtam a kezét.

- Te is látod? - kérdeztem még közelebb hajolva hozzá.

- Ch-Chanyeol kezdesz megijeszteni. Olyan vagy, mint egy idegbeteg - suttogta dadogva, mire a legközelebbi asztal felett lebegő, ezüst hajú szörnyetegre mutattam.

- Nem látod? - kérdeztem meg újra, teljesen kétségbeesetten. Jongin a mutatott irányba nézett, majd bizonytalanul megrázta a fejét, mire elengedtem a kezét. Nem látta. Nagy levegőt vettem, majd szép lassan kifújtam.

Az elmúlt két és fél órában az önjelölt testőröm mindenhova követett, és be nem állt a szája. Otthon, az órák alatt, a folyosón, a vécében, mindenhol! Amikor elindultam, azt hittem nem jön velem, ugyanis a 15 perces kocsiút alatt nem hogy nem hallottam, de még csak egy elhullajtott csillámporát sem láttam, de aztán amint kiszálltam, ott termett mellettem. Eleinte idegesen léptem be az épületbe, mert mégiscsak egy kis ember lebegett a fejem fölött, de mindenki érdektelennek tűnt az izgő-mozgó, beszélő csillámgolyó iránt. Nagyon úgy nézett ki, hogy rajtam kívül senki nem látja. És nem is hallja. Otthon még csak kibírtam valahogy a folyamatos pofázását, mert vissza is tudtam szólni neki, de ha itt is ezt tenném, úgy néznék ki, mint valami őrült, amit érthető okokból nem akarok.

- Hé, haver, minden rendben? Nem aludtál eleget? - kérdezte Jongin, kizökkentve engem gondolataimból.

- Ó, hogyne aludt volna. Olyan hangosan horkolt, hogy majd beszakadt a dobhártyám! - jegyezte meg szarkasztikusan minden problémám fő forrása.

- Nem is horkolok! - néztem rá gyilkos tekintettel, mire gonoszan elvigyorodott.

- Hogyne, csak a motor hangját utánoztad álmodban.

- Pofa be! Nem horkolok!

- Chanyeol, kihez beszélsz?

- Hát hozzá! - fordultam vissza Jonginhoz, miközben a tündér felé tartottam a mutatóujjamat, amivel legszívesebben halálra bökdöstem volna a kicsi testét. Csak barátom valóban őszinte félelmet tükröződő arca láttán jöttem rá, hogy még mindig nem tudja, kiről beszélek.

- Kai, nem fogod elhinni, de tegnap óta egy tündér van a nyomomban. Nem hagy élni! És nem csak hogy egyfolytában beszél hozzám, vagy csak simán megjegyzéseket tesz magában, mindig, MINDIG ott repked a fejem körül, és szórja rám az ezüst, csili-vili porát. Ha ez még mind nem lenne elég, egyedül én látom. Mond, mit csináljak? - kérdeztem teljesen őszintén és kétségbeesetten, miután kipanaszkodtam magam. Jongin azonban ahelyett, hogy válaszolt volna, egy perc néma csend után, se szó, se beszéd, kirontott az ajtón.

- Jongin! - hiába kiabáltam a futó alakja után, de egyszer sem nézett hátra.

- Ő lett volna a barátod? Ha engem kérdezel, nem reagált valami jól.

- Nem mondod, én is észrevettem - forgattam a szemeimet, majd elindultam a folyosón a következő órámra. A tündér persze jött utánam.

🌹🌹🌹

Mire véget ért az utolsó órám, úgy éreztem magam, mint akin átgázolt egy teherautó. Kétszer is. Jongin egész nap került engem, még ebédszünetben sem láttam, pedig soha nem szokta kihagyni. A baráti körünk is meglepődött, amikor nem ült le hozzánk a szokásos asztalunkhoz. Nem elég, hogy a tündér egész nap duruzsolt a fülembe, a legjobb barátom is hátat fordított nekem, és ez nagyon fájt. Megértem, hogy kiakadt, de ezt mégiscsak túlzásnak éreztem.

Az egyetlen jó dolog a mai napban a hazaút volt, ami ugyanabban a kellemes csöndben telt, mint reggel. Már-már elgondolkoztam azon, hogy talán ki se kéne szállnom, és akkor megmaradna ez a nyugalmam, de olyan hamar el is vetettem az ötletet, amilyen gyorsan csak jött. Ugyanis 1: a repülő bogár szabadon járt-kelt a lakásomban, és ki tudja, mit tenne a házzal, ha nem felügyelném és 2: a szóban forgó egyed épp az ablakomon kopogtatott. Volt egy olyan érzésem, ha bent maradnék, akkor sem lenne több nyugalmam.

Nehéz szívvel, de kiszálltam a kocsimból és a kis ház felé vettem az irányt. Amint becsapódott mögöttem a bejárati ajtó, idegesen indultam el az addigra már a konyhában lebzselő betolakodóhoz.

- Mondd, mégis meddig kell még elviseljelek? - néztem a tündérre, aki egy szőlőszemet próbált leszedni a konyhapult gyümölcsöstáljának egyik fürtjéről.

- Ha minden jól megy, csak egy hónapig - felelte rám se nézve, miközben mindkét kezével átkarolva próbálta meg leszedni a szőlőszemet.

- Legalábbis a tündérvilágban 1 hónap, amíg lezajlik egy ilyen tárgyalás előkészítése, de mivel ott az idő sokkal lassabban telik, mint itt nálatok, lesz ez három hónap is - tette hozzá teljes nyugalommal, majd miután kitámasztotta a lábát a gyümölcsöstál oldalán, egy utolsó nagyobb erőfeszítést téve sikerrel leszedte a szemet a fürtről. A nagy lendülettől hátraesett, de aztán egy elégedett mosollyal az arcán ülő helyzetbe tornászta magát és elkezdte majszolni a gyümölcsöt.

Alig hittem a fülemnek. Nem hogy három hónapig, egy egészig sem tudnám elviselni!

- Semmi esély nincs arra, hogy elmenj? - kérdeztem megtörten, majd lehuppantam az egyik bárszékre.

- Dehogynem - válaszolta, mire rögtön felcsillantak a szemeim - Vége a tárgyalásnak és már itt sem vagyok - fejezte be a mondatot, én pedig visszasüllyedtem a székre.

- Úgy értem, még a közeljövőben. Mondjuk úgy, most - pontosítottam bosszúsan, mire abbahagyta a szőlőszem evését, és teljesen komoly tekintettel a szemembe nézett.

- Kizárt dolog.

- De miért nem?

- Mert meg kell, hogy védjelek.

- Ugyan, mégis mitől? Szerintem elég jó kondiban vagyok ahhoz, hogy meg tudjam védeni saját magam - vitatkoztam tovább.

- Lehet, hogy egy másik ember nem okoz gondot neked, de egy tündér ellen aligha tudnál bármit is tenni.

- Ez baromság! - fakadtam ki.

- Nem, nem az! - emelte fel ő is a hangját, majd közelebb sétált hozzám a konyhapulton.

- Először is, ha jól értelmezem azt, amit mondasz, akkor a gyilkos nem ember volt, hanem egy tündér, és tőle akarsz megvédeni. De könyörgöm, nézz már magadra, mégis hogyan árthatna nekem egy... egy ekkora valami? - mutattam a tenyeremnél kisebb termetére, mire keresztbe fonta kezét a mellkasa előtt.

- Olyan... pici vagy.

- Kiváló észrevétel - felelt gúnyosan - Viszont ha jól sejtem, amikor szemtanúja voltál az esetnek, akkor a másik két tündér nem így nézett ki, nem igaz? - kérdezte, nekem pedig ez eddig eszembe sem jutott.

- Most hogy így mondod, tényleg nem. De várj, hogy lehet ez? - kérdeztem teljesen összezavarodva.

- Nos, valódi alakunkban hozzátok képest tényleg kicsik vagyunk, de fel tudunk venni emberi alakot is.

- Azta... khm, mármint, hogyhogy?

- Varázserő, Park Chanyeol. És még sok minden mást is tudunk, nem csak alakot váltani - válaszolt, de én leragadtam ott, ahol kimondta a nevem.

- Mégis honnan tudod a nevem? Soha nem mondtam.

- Tényleg ilyen buta lennél, Ember? Vagy csak máris elfelejtetted, hogy ma egész nap a sarkadban jártam? - kérdezte, én pedig tényleg nagyon hülyének éreztem magam abban a pillanatban.

- Oh. Nos, ez esetben, azt hiszem, nekem már nem kell bemutatkoznom - itt jelentőségteljes szünetet hagytam, arra várva, hogy majd bemutatkozik, de csak nagyokat pislogva nézett fel rám.

- Khm, szóval... - köszörültem meg a torkom, remélve, hogy veszi az adást. Hát, nem vette.

- Én Park Chanyeol vagyok, és te?

- Én nem vagyok Park Chanyeol, miért? - kérdezett vissza, mire végleg elvesztettem a türelmem.

- Hát persze hogy nem vagy Park Chanyeol, nem is azt kérdeztem, hogy az vagy-e, hanem hogy mi a neved! - csattantam fel, mire legnagyobb meglepetésemre hangos, csilingelő nevetésben tört ki.

- Ne aggódj, tudom, csak szívattalak. Vicces arcokat vágtál - kuncogott tovább, nekem pedig a hangját hallva mintha elszállt volna a haragom. Legalábbis egy része. Egy kis része.

- Örülök, hogy jól szórakoztál - jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Baekhyun - válaszolt egy kis idő után.

- Tessék? - kérdeztem vissza.

- Baekhyunnak hívnak.

- Hát, Baekhyun - kezdtem, lassan kiejtve a nevét, mintha ízlelgetném - Örülök a találkozásnak, vagy mi. Remélem, jól kijövünk majd egymással - ha már egyszer három hónapig össze leszünk zárva. Baekhyun korábbi pimasz vigyora lassan eltűnt az arcáról, helyét egy szomorkás, grimasz-szerű mosoly vette át, ahogyan meredten a felé nyújtott kezemet nézte.

- Bár sose kellett volna találkoznunk - suttogta elfúló hangon, és habár bármikor máskor visszaszóltam volna egy ehhez hasonló bunkó megjegyzésért, most nem tettem. Tudtam, hogy nem ellenem irányultak a szavai. Keserű élüket elvette a szemében tagadhatatlanul csillogó szomorúság.

Baekhyun elfogadta a felé nyújtott kezem, majd a mutatóujjamra markolva „kezet rázott" velem.

- Remélem, minél hamarabb lezárhatjuk ezt az egészet.