- Az őrzőm? Ezt meg hogy érted? - néztem a kis törpére, azaz tündérre összezavarodva.

- Úgy, ahogy mondom - válaszolt rezzenéstelen arccal. Hát, ettől nem lettem okosabb.

- Na jó, de mégis milyen őrző? Házőrző? Tudod, annak tökéletesen beválik a riasztó is, nem kellene emiatt fáradoznod...

- Nem házőrző, te idióta! - csattant fel hirtelen. Maga mellé engedte ökölbe szorított kezeit, úgy füstölgött. Elég vicces látványt nyújtott, ahogyan az arca bíborvörös árnyalatot öltött a méregtől, így gondoltam, szívatom még egy kicsit.

- Ó, nem? - húzódott kaján vigyorra a szám.

- Hát persze hogy nem! Szerinted egy emberi ház miatt jöttem ide?

- Hmm, lássuk csak. Ha nem a házamat akarod őrizni, akkor vajon mit? Csak nem...? - kérdeztem, ahogy elakadt a szavam tettetett meglepődöttségemben.

- ... a szüzességemet?

Amint kimondtam az utolsó szavakat, a tündérke arca ismét lángba borult, felháborodásában viszont egy szót sem bírt kinyögni, csak hápogott össze-vissza. Visszafojtottam a nevetésem, de nem bírtam sokáig, így hamarosan hangos nevetésben törtem ki.

- Ez nem vicces! - toppantott egyet a lábával a tenyeremen, ami csak még nevetségesebbé tette a dolgot számomra.

- Persze hogy nem, ez tragikus - bólogattam helyeslően, miközben próbáltam komolyra venni a figurát - Mondd, mihez fogsz így kezdeni?

- Mivan? - nézett rám értetlenül.

- Hát, már lehet az úgy öt éve is, hogy elvesztettem a szüzességem. Mi lesz most veled? Már nincs mit megőrizni... - töröltem le egy kósza könnycseppet a szemem sarkából, amit ugyan a túlzott nevetésem okozott. Ez olyan megható.

- Haha, nagyon vicces - nézett rám gyilkos tekintettel.

- Beakadt a lemez, Tündérkém? - kérdeztem, miután ma már egyszer megjegyezte felettébb jó humoromat. Azon csodálkoztam, eddig hogy nem robbant még fel, hiszen elég volt ránézni, hogy lássa az ember, milyen dühös.

- Fogd be!

- Te pedig menj el!

- Arra várhatsz, Ember.

- Tudod, ez faji megkülönböztetésnek számít. Van nevem is.

- Képzeld, nekem is van, Ember - válaszolt félig felvont szemöldökkel és egy gunyoros félmosollyal, miközben szándékosan kihangsúlyozta az utolsó szót. Hohó, szóval tud játszani, ha akar.

- Viszont nem bájcsevejre jöttem. Hanem emiatt- mutatatott kezével a tetoválásomra.

- A csillag miatt?

- Ez nem egy csillag, hanem egy virág. Te tényleg vak vagy? - kérdezte szemforgatva.

- Kussolsz, törpe! - mordultam rá.

- Már süket is vagy? Hányszor kell még elmondanom, hogy nem vagyok törpe? - dühöngött megint.

- Ne aggódj, csak a mai nap folyamán kell ismételned magad, ugyanis ez az egész csak egy álom - biztosítottam képzeletem szüleményét, aki mondjuk elég hitelesnek tűnt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kreatív vagyok alvás közben.

- Ez nem egy álom.

- Ha ettől jobban alszol.

- Jól van - szegte fel a fejét dacosan - Ha nem hiszed el, akkor bebizonyítom.

- Sok sikert! - biztattam gúnyosan. Erre kíváncsi leszek.

- Kösz, nem kell - felelte magabiztosan, mire csak horkantottam.

- Mondd csak, hol szerezted ezt a jelet? - kérdezett újfent a csillagra, vagyis, a virágra mutatva.

- Egy tetoválószalonban? - kérdeztem vissza.

- Biztos vagy benne? Ha engem kérdezel, szerintem több köze van hozzá egy szőke fiúnak, mint egy festékes tűnek - A korábbi játékos hangnemnek nyoma sem volt, én pedig éreztem, hogy egy pillanatra megfagyott bennem a vér. Nem csak a hangja, hanem a légkör is fagyosabbá vált, amikor kimondta a második mondatot, rajtam pedig enyhe didergés futott át. Mégis honnan tud a szőke fiúról? Nem, nem lehet. Azt is csak álmodtam, mint ahogyan ezt is. Azonban ahogyan folytatta, éreztem, hogy egyre kevésbé vagyok biztos mindabban, amit eddig hittem.

- Eddig bemesélhetted magadnak, hogy nem történt meg, amit láttál, de ki kell ábrándítsalak. Megtörtént. Igen, tudom, hogy ott voltál, és láttál mindent. Tudod, miért vagyok benne olyan biztos? - kérdezte keserédesen - Emiatt itt. Az úgynevezett tetoválásod mintája miatt.

- Egy virág miatt? - kérdeztem még mindig hitetlenkedve, de a torkom összeszorult a szavai hallatán.

- Ez nem csak egy virág. Ez egy napraforgó.

- És? - kérdeztem, még mindig nem értve a lényeget.

- És? Ez itt a legfőbb bizonyíték - egyre halkabban beszélt, a következő mondatot pedig, ha nem lett volna olyan közel hozzám, talán meg sem hallom.

- Annak a tündérnek a jele, akit meggyilkoltak.

Csak néztem az előttem álldogáló, lehajtott fejű, ezüst hajú és szárnyú apróságot, és nem tudtam mit mondani. Forgott körülöttem a világ, ha arra gondoltam, hogy a tegnap este akár a valóság is lehetett.

- Ő adta neked ezt a jelet, az Ő jelét. Hogy megtaláljalak, és megvédjelek. Hogy az őrződ legyek - emelte fel a fejét, és ismét újra magabiztosan nézett a szemembe.

- De miért?

- Mert szemtanúja voltál a halálának. És ha nem akarod te is megtapasztalni a sajátodat, kell valaki, aki vigyáz rád a tárgyalásig.

- Tárgyalás? Mégis milyen tárgyalás? - kérdeztem tőle zavartan.

- Tudtommal az embereknél is van ilyen, ahol a törvényszegőknek kiszabják a büntetésüket - nézett rám ő is kicsit összezavarodva.

- Azt mi inkább bíróságnak hívjuk, de várj, most nem is ez a lényeg. Mégis miért kéne nekem őrizet eddig a tárgyalásig? Egyáltalán miért kéne elmennem oda?

- Ezt meg hogy érted? - nézett rám szúrós szemmel.

- Nekem ehhez semmi közöm! Nem, ez az egész nonszensze. Menj innen! - hessegettem el a kezemről a tündért, aki megint repülő bogár üzemmódra kapcsolt.

- Még mindig nem hiszed el? - kérdezte bosszúsan, de figyelemre sem méltattam, ahogy megkerültem és elindultam a hálószobám felé. Hallottam a szárnyai finom csattogását, ahogy követett.

- Tagadhatod, akármennyire is akarod, de előbb utóbb el kell fogadnod, hogy ez a valóság! - hallottam utoljára a hangját, még mielőtt egy hangos csattanással elválasztott volna minket az ajtó.

🌹🌹🌹

Az ébresztőórám hangja keltett, és a zaj irányába fordítva a fejem majd meg vakultam a szobába beszűrődő napfénytől. Tegnap este elfelejtettem lehúzni a redőnyt, és most meg is bűnhődtem érte. Ilyenkor lehet nagyon utálni, hogy keletre néző ablakai vannak a hálószobádnak. Csukott szemmel tapogatóztam az óra után, hogy lecsaphassam, majd miután ez sikerült, fáradtan dőltem vissza az ágyba. Hétfő van, reggel 7 óra, ami azt jelenti, ideje felkelni és bemenni az első előadásomra. Ugh. A másik oldalamra fordultam, kinyitottam a szememet, és abban a pillanatban kaptam szívrohamot.

- Ááááááááááá! - kiáltottam ijedten, majd hátrafele kiestem az ágyból, amint megláttam, hogy közvetlenül az arcom előtt fekszik valaki.

- Jó reggelt! - köszöntött az idegen, aki egyik kezén támaszkodva hevert a párnámon. Nem, nem az ágyon, hanem a párnán, annak is pont a közepén. Nem hittem a szememnek, amikor a napfény megcsillant azon a bizonyos ezüst hajon, illetve a gúnyos vigyorra húzódó, fehér fogsoron. Ilyen nincs!

- Te mit keresel még itt és miért nem tűntél el?!

- Megmondtam, Ember, ez nem egy álom.

- Ez nem lehet igaz! - fogtam meg két oldalról a fejem, még mindig a földön ülve.

- De bizony, az.

- Nem, nem, nem és nem! - ráztam a fejem hevesen. Most akkor ez tényleg a valóság? Megöltek egy tündért, én vagyok az egyetlen szemtanú, és itt van még egy tündér, aki házőrzőt akar játszani?

- Fogadd már el! - forgatta a szemeit - Különben is lassan ideje elindulnunk.

- Hogy mit mondtál? - néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Azt hogy kelj fel és készülődj - válaszolt rám se nézve, ahogy a hátára fordulva hóangyalkákat formázott a párnán.

- Úgy értem, mi az, hogy elindulnunk? Többes számban? - kérdeztem, miközben megkapaszkodtam az ágy szélében és felálltam.

- Nem tanultál nyelvtant? Tudod, mi, azaz te és én - fordította felém unottan a fejét, de amint megállapodott rajtam a tekintete, elvörösödve fordult megint a plafon felé. Hirtelen nem tudtam, miért reagált így, de a következő mondata mindent megmagyarázott.

- Miért vagy meztelen?

- Csak nem zavarban vagy? - kérdeztem huncut félmosollyal, aztán gondoltam egyet, és halkan megindultam az ágy felé.

- Ugyan, miért lennék? - kérdezte félig durcásan, de csak még vörösebb lett az arca, amikor fölé, illetve a párnám fölé hajoltam.

- Mert még ilyen látványban nem volt részed - feleltem szándékosan még jobban elmélyített hangon, ahogy közelebb hajoltam a kicsi lényhez. Aki egyébként elég vonzó külsővel rendelkezett, még ha egy idegesítő törpe is volt.

- Élvezd ki rendesen - dörmögtem, miközben próbáltam visszafojtani a nevetésem, amiért az arca mélyvörös árnyalatot öltött.

- Tudod mit? - ült fel dühösen, ökölbe szorított kezekkel.

- Mit, Tündérke? - kérdeztem ezúttal már vigyorogva. Istenem, de szórakoztató felmérgesíteni!

- Ki is fogom! Ugyanis minden áldott reggel itt leszek! - felelte, nekem pedig azon nyomban lefagyott a mosoly az arcomról.

- Nem, nem leszel - mondtam komolyan, figyelmeztetőnek szánt hangon.

- Dehogynem! Most pedig ha megbocsátasz - tenyerelt bele az arcomba, mire fájdalmasan felkiáltottam. Majdnem kinyomta a szemem!

- Ja, és csak hogy tudd - nézett rám karba font kézzel, miután felrepült az ágytámlára.

- Ennél sokkal jobb látványban is volt már részem - mondta dacosan felszegett fejjel, majd egy bizonyos pontra szegezte tekintetét fedetlen testemen.

- És nagyobban is.