Elgémberedett végtagokkal és fájó fejjel ébredtem. Kinyitottam a szemeimet és az ismerős, halványkék színű plafon fogadott. Otthon voltam.

A tegnap este emlékképei élénken kezdtek el pörögni a fejemben. Továbbjutottunk a negyeddöntőbe, a Mystery-ben összegyűlt a csapat és ittunk, majd miután Minseo felidegesített elindultam hazafele. És itt jött az este hihetetlenebbik része.

Szemtanúja voltam egy gyilkosságnak, aztán annak, hogy a leszúrt fiú közvetlenül előttem eltűnik. A mobilom mindezek után szinte a képembe röhögött, ahogyan ott hevert a fiú hűlt helyén.

Nem hívtam a rendőrséget. Hogyan is tehettem volna? Mondtam volna azt, hogy habár láttam, hogy leszúrnak valakit, bizonyítékom az nincsen? Mert hogy nem volt, ahogyan holttest sem.

Talán mégiscsak többet ittam a kelleténél, és képzeltem az egészet. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy porrá változik, hacsak nem bűvész, de kétlem, hogy egy elhagyatott sikátorban várnának gyanútlan arrajárókra, csak hogy előadhassák ezt a trükköt.

Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőórám reggel kilencet mutatott. Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy bizony ideje lenne kikelni az ágyból. Amikor hazaértem nem volt energiám se lezuhanyozni se átöltözni, így még mindig a tegnapi ruhámban voltam. A fürdő felé vettem az irányt, hogy megszabadulhassak az átható cigaretta- és izzadtságszagtól, amit nem csak a ruháimon lehetett érezni. Fintorogva dobtam be a göncöket a mosógépbe, majd beléptem a frissítő zuhany alá. Jól eső érzéssel kezdtem el ledörgölni magamról a tegnapi szennyet, de hirtelen megakadt a mozdulatom, amikor észrevettem valamit a bal csuklómon. Közelebb emeltem a karomat, hogy jobban szemügyre vehessem az arany színű, valamilyen csillag alakú mintát.

Mi. A. Büdös. Élet.

Miután hiába vakargattam és dörzsölgettem a szappannal, hogy eltűnjön, bizony el kellett fogadnom a tényt, hogy lett egy tetkóm. Most már egészen biztos voltam benne, hogy sokkal részegebb voltam, mint amilyenre emlékeztem, ha még az a momentum sem rémlett, hogy beültem egy tetoválószalonba.

Mindezek után kicsit nyugodtabb szívvel kezdtem el készülődni, hiszen elég valószínű, hogy az emlékeim erről az elég abszurd gyilkosságról sem túl beszámíthatóak.

Megreggeliztem, bevettem egy szem aszpirint és már úton is voltam. A gyaloglás helyett most a buszozást választottam, miután emberi időben azok is jártak arrafelé. 4 megálló után elindultam az ismerős utca irányába. Az elsődleges célom ugyan a kocsim összeszedése volt, de ahhoz a bizonyos sikátorhoz közeledve nem bírtam megállni, hogy ne menjek be. Nappali fényben teljesen másmilyen képet mutatott, lepukkant, kissé omladozó falai különböző élénk színekre festve mégis barátságossá tették. Nem volt bizalomgerjesztő, de nem is gondolná azt az ember, hogy egy bűntény helyszíne. Már ha egyáltalán tényleg volt itt bármi bűntény is.

Körülbelül odáig sétáltam el, ahol a fiú feküdhetett, majd leguggoltam és a földet kezdtem el pásztázni. Nem vagyok túl járatos a helyszínelésben, de abban biztos voltam, hogy vérnyomokat mindenképpen kellett volna látnom a betonon, azonban itt egy cseppnyi sötétlő folt sem volt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye volt, majd lassan feltápászkodtam a földről.

Már éppen visszaindultam volna, amikor hirtelen szélvihar kerekedett. El kellett takarnom a szemem, hogy a szanaszét szálló por és kisebb szemét nehogy a szemembe menjen. Mikor végre alábbhagyott a furcsán lágy, édeskés illatű szél, a karomat elemelve a szemem elől azzal szembesültem, hogy az ég is besötétedett. A korábbi békés hangulatnak már nyoma sem volt, pont olyan érzés szállt meg, mint akkor. A hideg futkosott a hátamon, ráadásul most még mintha valaki figyelt is volna.

- Ki van ott? - pördültem meg a tengelyemen, még épp időben, hogy elkapjak egy mozgó árnyalakot. Válasz nem érkezett a kérdésemre, így jobbnak láttam továbbállni. Sietős léptekkel indultam el abba az irányba, ahonnan jöttem, majd kiérve a sarokra meg sem álltam a kocsimig. Az érzés, hogy figyelnek, egészen addig nem múlt el, amíg be nem ültem rozoga járgányomba. Miután becsaptam az ajtót, a kormány mögül is körbekémleltem, de nem láttam sehol senkit. A nap is újra kibújt a felhők takarása mögül, így minden megint nyugodtnak látszódott.

- Csak képzelődsz, Chanyeol, csak képzelődsz - jegyeztem meg magamnak. Beindítottam az autót és hazáig meg sem álltam.

🌹🌹🌹

A kanapéra telepedve, kezemben egy halom paklival kezdtem neki a szerdai naptól esedékes edzésprogram megtervezéséhez. Az újoncoknak a technikájukon van mit csiszolni, a csapat többi tagjának viszont elég az erőnléti gyakorlatok számát növelni. Már vagy egy órája dolgozhattam azon, hogy pozíciótól függően kinek milyen feladatokat kellene majd csinálnia, amikor kopogtattak az ajtón. Egy darabig csendben ültem, hogy jól hallottam-e, majd miután megismétlődött a három koppantás, letettem a dohányzóasztalra papírokat és összeráncolt szemöldökkel indultam el a bejárati ajtó felé. Vajon ki lehet az? Tudtommal nem beszéltem meg Jonginnal, hogy ma átjön, a szüleim pedig nem túl valószínű, hogy egészen az ország másik feléből, előzetes bejelentés nélkül meglátogatnának.

- Igen? - tártam szélesre az ajtót, csak hogy senki ne fogadjon a küszöbön. A fejemet jobbra-balra forgatva kerestem az illetőt, aki minden bizonnyal csak szórakozott velem. A közelben ugyanis senki nem volt, az úttest másik oldalán is csak egy babakocsis pár sétált, de kétlem, hogy ők virgonckodtak volna. A szél ismét felkerekedett, és megint azt a furcsa illatot hozta, ahogyan végigsüvített rajtam. Valami virágé lehet? Az egyetlen bökkenő az volt a dologban, hogy az utcában, ahol lakom, egy pár bokron és az elszáradt pázsiton kívül nincs más növényzet. Még mielőtt jobban leragadtam volna a dolognál, gyorsan visszaléptem a házba és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy a huzat ne sodorja szét a nappaliban heverő papírjaimat.

A szemeimet forgatva indultam vissza a kanapéhoz, majd egy hangos nyögéssel lehuppantam rá. Megdörzsöltem fáradt szemeimet, majd ahelyett, hogy a papírokért nyúltam volna, megismételtem a mozdulatot. Az előttem lévő dohányzóasztalon ugyanis egy kis, ezüsthajú emberke állt. Ezüst színű szárnyakkal.

Mi a szar?

Harmadjára is megdörzsöltem a szemeimet.

- Nem unod még?

Az előttem álló emberkére meredtem, aki karba font karokkal, unottan nézett rám. A fejemet felemelve gyorsan körbenéztem a nappaliban, de magamon, és ezen a fura kis bábun kívül mást nem láttam.

- Igen, én beszéltem - szólalt meg ismét a fura kisember, mire újfent tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Egy kis ideig csöndben méregettük egymást, én még mindig hitetlenkedve, ő pedig mintha valami bűnöző lennék.

- Te látsz engem - jelentette ki végül, miközben csúnyán hunyorgott rám.

- Ez a bajom nekem is - mondtam, majd negyedszerre is megdörzsöltem a szemem, de még mindig ugyan az a látvány fogadott.

- Pff, nagyon kis vicces vagy, Ember - forgatta a szemeit - Most pedig mondd el, hogy-hogy látsz?

- Ácsi, ácsi - csitítottam a követelőző kis izét - Először is, erre én is kíváncsi vagyok, de ha érdekel a véleményem, biztos bealudtam a kanapén, és most csak álmodom ezt az egészet, azért látlak.

- Ez nem egy álom - nézett rám továbbra is szúrós szemekkel.

- Ó, valóban? - erőltettem egy vigyort a fejemre - Akkor hadd kérdezzek először én. Mégis ... ki a franc vagy?! - kiáltottam idegesen.

- Előbb válaszolj a kérdésemre. Miért látsz? - sziszegte az élő bábu is előttem, én pedig azt hittem, felrobbanok.

- Honnan tudjam? Egyáltalán mi vagy te? Egy törpe?

- Milyen törpe, vak vagy?! Úristen, hogy az emberek milyen hülyék...

- Te most lehülyéztél? Tudod mit, nem érdekel. Ezt az egészet csak hallucinálom, megyek aludni - álltam fel majd gyorsan megkerültem a kanapét, figyelmen kívül hagyva képzeletem szüleményének tiltakozásait.

- Azt mondtam, állj meg! - termett hirtelen előttem, mire hátráltam pár lépést ijedtemben.

- Jesszusom, mi a szar?! Még repülsz is?

- Szerinted mire vannak a szárnyaim, te észlény? - kérdezte, és valóban, a háta mögött ott csapkodott az ezüst színű, vékonyka, abnormális módon csillogó szárnyaival a levegőben.

- Hé, be vagy rozsdásodva? Valami hullik belőled. Össze ne koszold a nappalim! - néztem a föld felé hulló, csillogó valamit.

- Ez tündérpor, nem kosz. Idióta...

- Jó. Tök mindegy. Én erre nem vagyok kíváncsi - emeltem fel a tenyerem megadóan. Kezdett nagyon fájni a fejem. Mostmár tényleg nem akartam mást, mint befeküdni az ágyamba, hogy holnap, mikor felkelek, minden újra normális legyen

- Mi az a csuklódon? - szólalt meg újfent a beszélő bogár, én pedig leemeltem a kezemet az arcom elől.

- Micsoda? Ja, hogy a tetkó? - néztem a bal csuklómon díszelgő mintára. A kis emberke közelebb jött, vagyis, jobban mondva repült hozzám, majd még mielőtt bármit is szólhattam volna, leszállt a felfelé fordított, nyitott tenyerembe. A kis talpai csiklandozták a bőrömet, ahogyan közelebb lépkedett a csuklóm felé. Nem nyomhatott többet, mint egy Barbie-baba, de annál jóval kisebb volt. Leült a kéztövemre, majd az aprócska kezeivel végigsimított a tetoválásomon.

- M-mit csinálsz? - kérdeztem zavartan, miközben feljebb emeltem a kezem, hogy jobban lássam. Az ezüst hajú lény nem válaszolt semmit, helyette lassú mozdulatokkal vezette végig ujjait a csillag körvonalán. A vállai alig észrevehetően megereszkedtek és haja az arcába hullott, így nem tudtam olvasni az arckifejezéséből.

- Halló? - próbálkoztam újra.

A keze megállt a bőrömön, de még most sem nézett fel. Kissé aggódva néztem a babára, akinek egészen ezelőttig mindig volt valami mondanivalója, most viszont mintha megkukult volna.

- Hékás, törpe - próbáltam meg szóra bírni.

- Nem vagyok törpe - reagált végül, nagy megkönnyebbülésemre. Feltápászkodott a térdelő helyzetéből, majd felállt. Felemelte a fejét, és ezüstösen csillogó szemeibe néztem. Elakadt a lélegzetem, hiszen nem csak a mérete, de az arcvonásai is egy babáéra emlékeztettek, olyan finomak voltak.

- Akkor mi vagy?

- Tündér vagyok. És mától az őrződ is.