Lajta és Aerox románca csaknem két hétig tart. Azt hiszem, ez egyéni csúcs a barátnőm életében. Mikor véget ér, Lajta ezerszer is megfogadja, hogy soha többé nem kezd férfivel, és két napig vigasztalhatatlanul zokog.  Harmadnapra bepasizik. Két napon át ápolgatom a lelkét, a harmadikon meg már ismét a huncut, mosolygós, reménytelenül romantikus arcát látom. Ő Lajta. De ilyennek szeretem. A vigaszpasi sem tart soká, és a barátnőm újra szingli.

Ennek egyenes következménye az, amit most csinálok, és én magam sem akarom elhinni. Szombat van, állok a lakásom közepén, a zöld és lila ruhámban, és illegetem magam a tükör előtt. Tükröm-tükröm, mondd meg nékem, mi a frászt csinálok éppen?!

Lajta hibája, mert kitalálta ezt a marhaságot, meg az enyém, hogy hagytam magam rábeszélni. Biztosan nem voltam eszemnél. Lajta rávett, hogy menjünk el együtt az R3-ba. Az R3 egy elegáns hely. Romantikus Rapid Randik a hivatalos neve, és olyasminek képzeljétek el, mint egy társkereső szolgáltatást magányos tündéreknek. Egy tündértinder. Csak itt személyesen találkozol a potenciális jelöltekkel. Életemben nem jártam még ilyen helyen, de nagyon kétségbe lehetek esve, ha odáig süllyedek, hogy elmegyek, ráadásul ki is csípem magam. Ez már a vég kezdete. Mit meg nem teszünk a szerelemért.

A rádióm halkan duruzsol a háttérben. Egy beszélgetős műsor megy éppen. Interjú a népszerű Iluschka együttes frontemberével. John Corrn válaszol a műsorvezető kérdéseire. Nem tudok elnyomni egy fintort. Ennek a fickónak már a neve is kész vicc. John Corrn. Életemben nem hallottam még ennél idétlenebb variációját a Kukoricza Jancsinak! Az elvekről magyaráz, hogy a sikereik és a népszerűségük csúcsán is mindig következetesen ragaszkodnak az elveikhez. Tehát akkor az is elvi kérdés volt számukra, hogy bevegyenek a fiúbandájukba egy lányt, aki történetesen a menedzserük lánya, és ez volt a feltétele, hogy menedzselje őket?

Lajtával együtt megyünk az R3-ba. Nem túlzott, tényleg elegáns hely ez a belváros szívében. A berendezés antik és aranyozott, fénylő és csillogó, úgy néz ki minden, mint egy élő múzeumban. Marica, a tulajdonos, egy nagyon fiatalos külsejű és szexi, középkorú tündér. Mosolyogva köszönt bennünket, és ismerteti a jelenlévőkkel a játékszabályokat. Tehát kétperces villámrandik lesznek, ennyi idő áll rendelkezésünkre felmérni a velünk szemben ülőt. Ezalatt kell jó benyomást keltenünk egy vadidegenben. Csengettyűszó jelzi a két perc leteltét, akkor a fiúknak át kell ülniük a következő asztalhoz. Szaporán bólogatok, hogy értem (gyönyörű intarziás asztalaik vannak egyébként, csak úgy mondom).

Lajta egy távolabbi asztalnál foglal helyet. Magamra maradok. Már késő elmenekülni. Csengettyűszó hallatszik, és a velem szemben álló székre leül az első jelentkező. Medve anyám! Na, lássuk, hogy megy ez, és mire számíthatok, ha már egyszer ezért jöttem ide. Hátha itt talál rám a nagy Ő.

Az első srác kicsit ideges, amolyan anyuci pici fia benyomást kelt. Virág van a gomblyukában, és egyből hadarni kezd. Látott már vajon valaha lányt? Olyan élőt, nem a Fairymate magazinban pózolót. Szent szalamandra! Muszáj verset mondania? "Mint mikor a nyári zápor künn ér, leszel-e a választottam, tündér?". Te jó ég, hová kerültem?! Csengettyűszó ment meg. A srác feláll, meghajol, és a következő asztalhoz lép. Fellélegzek. Ez nagyon kínos volt.

A következő pasi rámenős. Elegáns ruha feszül rajta, sejteni engedi szépen kidolgozott izmait. Hatásos, és ezzel tökéletesen tisztában is van. Magabiztos. Nem egészen értem, hogy ezzel az egóval mit keres itt valójában (tippem azért lenne). Drága parfüm illata árad belőle, hogy elbódítsa és rabul ejtse a női szíveket. Azt kérdezi, szeretek-e kerékpározni. Értetlenül meredek rá, mire leesik neki, hogy valószínűleg nem. Szenvedélyes szónoklatba kezd a biciklizés szépségeiről. Kiderül róla, hogy extrém sportoló. Mondjuk gondolhattam volna. Észrevétlenül felméri a testi adottságaim szegényes kínálatát (észrevettem). És már jön is az elmaradhatatlan vers: "Szeljük át a nagyvilágot kerékpáron, csak mi ketten, legyél az én tandempárom!". Baszki! Ezt inkább lepasszolom Lajtának, mert ha még egy percig hallgatnom kellene, esküszöm, hogy megfejelném az intarziás asztalt.

Csengettyű. Következő pasi. Cingár, izgága alkat. Talán kopoltyúja lehet, máskülönben elképzelni sem tudom, hogyan képes levegővétel nélkül ennyit beszélni. Vagy csak a kétperces időlimit miatt igyekszik belesűríteni a mondókájába a komplett élettörténetét. Lehet, hogy téltündér, vagy meteorológus? Ódákat zeng a csodás, dérlepte tájról. Elfojtok egy ásítást. Dérlepte, hogyne! Inkább tündérlepte.

Csengettyű. Kezdem elveszíteni az időérzékemet. A szám széle megmerevedik a folyamatos mosolygástól. Összefolynak előttem az arcok. Fogalmam sincs, miről beszél a következő fickó. Üveges tekintettel bámulom, és próbálok értelmes arcot vágni, nehogy eszembe jusson közben megszámolni a feje mögötti falat díszítő csillagokat (negyvenkettő).

Csengettyű. Csak jönnek és jönnek. Én meg kezdek elkeseredni. Mi a baj velem? Miért járok már megint így? Mi van a homlokomra írva: normálisak kíméljenek? Vagy az én igényeim túl extrémek? Minden pasinak azt tanítják, hogy mondjon egy verset a kiszemelt lánynak, aki erre aléltan a karjaiba omlik, és áhítattal issza a szavait, ahogy a dérlepte biciklitúráról beszél?

Nem! Ne mondj verset, ha nem szívből teszed! Ne akarj üres szavakkal elbódítani! Etess, szeress, vegyél virágot (ja, azt ne, mert kipusztul mellettem), fogd meg a kezem, sétáljunk egyet a parkban, andalogjunk a naplementében, beszélgessünk értelmes dolgokról vagy értelmetlenekről, de figyelj rám is, ne csak saját magadra! Barátnőt akarsz, vagy egy csinos kiegészítőt az outfitedhez? Hogyan vált a romantikus rapid randiból rettentően riasztó rémálom, miközben csak arra vágynék, hogy ne legyek örökre reménytelen és ronda rém?!

Elegem van. Végigcsinálom, Lajta miatt és becsületből, mert nem akarok megbántani senkit. Elfáradok a végére. Haza akarok menni. Lajta lelkes, csillog a szeme. Látom rajta, hogy szeretne kifaggatni, ahogy hazafele ballagunk, de valamit láthat az arcomon, és kivételesen megkegyelmez nekem. Hálás vagyok érte.

Odahaza kibújok a ruhámból, beakasztom a szekrénybe. Lemosom a sminkem. Épp csak egy kevés van rajtam. A rapid randi előtt vettem egy csodatévő krémet. Kilenc tündérből tíz ezt ajánlja (hú, de régen tanultam a matematikát). Képes voltam kiadni ötven kristályt ezért a vacakért! Most meg sajnálom kikukázni.

Elhatározom, hogy csendes megfigyelő mivoltomat kihasználva tanulmányozni fogom a szerelmet és a párkapcsolatokat a tündérek világában. Kíváncsi vagyok, hogy mások hogyan csinálják. Mik a működő receptek, mi az a titkos összetevő, amitől mozgásba lendül és életre kel ez az egész? Úgyhogy holtbiztos, hogy nem Lajta lesz a modellem. Az ő szerelmi élete kaotikusabb az enyémnél, akinek nincs is olyanja.

Amíg megfürdöm és ágyba bújok, az alkalmazandó tudományos módszeren agyalok. Állítsuk fel a hipotézist. A szerelem (és természetesen a szex) a világ egyik fő mozgatórugója. Tehát kellően erős motivációt kell, hogy jelentsen, máskülönben nem lenne ilyen hatással a létünkre (és én sem nyafognék a hiánya miatt hatodik éve). Mi következik mindebből (már azon túl, hogy lúzer vagyok)? Meg kell találnom a létezés eme Szent Grálját. Ezentúl megfigyelem a munkatársaimat, az ismerőseimet, mindenkit, hogy rájöjjek a titok nyitjára. Vajon jár érte kitüntetés, ha megfejtem?

Nyugtalan álomba merülök. Álmomban dérlepte tájon biciklizem egy intarziás asztal társaságában, aki sztoikus nyugalommal ecseteli nekem (hegynek felfelé) a szerelmi és hódítási praktikákat, melyekkel kilenc tündérből tíz garantáltan meghódíthatja szíve választottját, Marica pedig rapid randit szervez nekem negyvenkét csillaggal.

Mondanom se kell, reggel igen kótyagosan ébredek. Szerencsére vasárnap van, maradt egy egész napom a tervem tökéletesítésére. Eszembe jut a biciklis fickó, ahogy végigmustrált. Milyennek láthatott vajon? Volt akár egy perc is az este, amikor igazi nőnek látszottam, nem csak egy kipipálandó kétperces feladatnak? Ez a tudományos kutatásomhoz kell, ámítom magam, még véletlenül se a bizonytalan kis lelkemnek. A tükör szkeptikusan bámul rám, mintha kételkedne a tudományos objektivitásomban. Tükröm-tükröm, mondd meg bátran, hülyeség, mit kitaláltam? Nem felel. Akkor sem fogsz eltántorítani, te hitetlen!

Hétfőn reggel elszánt elhatározással látok neki a tudományos kutatásnak a munkahelyemen. Lelkes vagyok, fejben jegyzetelek. A hatékonyság javítása érdekében ma is túlórázom. Este meglepetés ér. Manon, a boltos megszólít, amikor fizetni akarok. Sosem beszélgettünk még egy-két mondatnál többet. Csak nem finoman le akar tolni, hogy máskor ne mindig zárás előtt tíz perccel toppanjak be? Bocsánat, az úgy volt, hogy csak a hatékonyságot akartam javítani, de közben valahogy elszaladt az idő, és nem vettem észre, hogy egy óra helyett már kettő is eltelt, a falióra meg nem jelzett, persze nem is szokott jelezni, én meg anélkül, amit nem szokott csinálni, nem vettem észre, hogy már ennyi az idő, és azt csinálom, amit szoktam, vagyis elkések...

Manon kedvesen mosolyog rám. Talán mégsem erről akar velem beszélni. Vajon kijelenthetem-e tudományos megalapozottsággal, hogy ismét sikerült hülyét csinálnom magamból?

Manon azt kérdezi, hogy holnap este érdekelne-e esetleg a BANYA. Na, nem valami mesebeli vasorrú bába, hanem az igazi, teszi hozzá, mikor én már fekete mágiáról, seprűnyélen lovaglásról, kígyókról-békákról, meg mindenféle sötét szertartásról fantáziálok. Nem, ez valami más. Budapesti Amatőr Nyugdíjas Alkotók klubja (meg se merem kérdezni, ki volt a névadójuk). Nyugdíjas tündérek, akik hobbiból képzőművészettel foglalkoznak, és holnap lesz egy kiállításuk. Szeretném-e megnézni? Hát hogyne szeretném!

Közben azt is megtudom, hogy a Manon nem a Manó néni rövidítése (bakker, évek óta ebben a hitben élek), hanem művésznév, mivel Manon látványgömb-művész. Mi a manon..., izé, manó?! Persze ehhez el kellene magyaráznom nektek, hogy mi a csoda az a látványgömb. Hát, az egy olyan... Pedig tanultunk róla a suliban, de ki figyel oda, ha tök béna művtöriből! Na, mindegy, holnap este végre élőben is láthatom és okosabb leszek, azután elmesélem nektek az élményt.

Aminek most jött el az ideje, mert végre itt vagyok a kiállításon. Egyre jobb a hatékonyságom. Csak egy negyedórát késtem. Egy Galléria nevű galériában vagyunk (szent szalamandra, ezek a névadások!), korántsem nevezhető teltházas rendezvénynek, de szép számmal jöttek érdeklődök, mindenféle korosztályból. Azt se tudom, hol kezdjem.

A művészek köztünk járkálnak, kedvesen beszélgetnek a műkedvelő közönséggel. Hozhattam volna magammal egy szemüveget, hátha attól műértőbbnek tűnnék. Festmények, szobrok, kerámiák (eddig olyan lehet, mint egy átlagos emberi kiállítás), majd következnek a varázslatos alkotások. A legtöbbről azt sem tudom, hogy micsoda. Egyedül a látványgömböt ismerem fel (munka után elszaladtam a könyvtárba, és gyorsan utánaolvastam, azért is késtem el megint).

Képzeljetek magatok elé egy focilabdát, vagy egy közepes méretű földgömböt. Ez a gömb átlátszó, és varázslattal kreált világ tölti meg. A határ a csillagos ég és a művész képzelőereje. Lehet tájkép, portré, épület, vagy bármilyen jelenet (például egy dzsungel majmokkal, madarakkal, melyek mozognak, szinte élni látszanak) háromdimenziós képe, és a lényeg, hogy körbe tudod járni, megnézheted minden oldaláról, színesen és részletgazdagon. Csodálatos! Manon gömbje meseszép! Leesett állal bámulom.

Egy középkorú férfitündér csapódik mellém, elegáns öltözetben, a kezében harmatcseppes pohárral. Egy pillantás elég számára megállapítani, hogy komoly műértői hiányosságaim vannak, és továbbképzésre szorulok általános műveltség terén. Tudálékosan, és némi leereszkedéssel a hangjában kezdi magyarázni, mit is kellene látnom a gömbben, azt hogyan kell értelmezni, milyen művészeti hatások érhetők tetten az alkotó stílusjegyein, mennyire nem fogható semmi Dadalier kék korszakának remekeihez, és milyen rejtett jelentéstartalommal bír egy-egy ilyen remekmű. Végre megértem, hogyan lehet néhány mondattal kiölni a műélvezetből az élvezetet.

- Szia! De jó, hogy eljöttél! - szólít meg egy hozzám hasonló korú lány, lelkesen belém karol, és távolabb vezet kéretlen népművelőmtől. - Ne is törődj Sznoboklésszel!

Fogalmam sincs, hogy ki ő, bár halványan ismerősnek tűnik. Talán az irodából, vagy az egyetemről. Mandulavágású szeme van, izmosan kecsesek a karjai, és rengeteg tetoválást látok rajta.

- Először vagy itt? - kérdez rá a nyilvánvalóra.

- Igen - felelem. - Manon hívott meg. Ismered?

- Ki ne ismerné? Híres művész, régen iskolában is tanított.

- Köszi, hogy kimentettél!

- Szívesen! - kuncog. - A fickó teljesen ártalmatlan, de kétségtelenül nagyon fárasztó. Nem újoncoknak való.

- Te is képzőművész vagy? - kérdezem kíváncsian. Furcsán néz rám.

- Nem. Én zenélgetek.

- Milyen hangszeren játszol?

- Hegedűn.

- Még tanulsz? Vagy játszol valahol?

- Elvégeztem a konzit - mondja lassan, és ha lehet, még furcsább pillantást vet rám. - Te játszol valamilyen hangszeren?

- Nem - sóhajtok. - Nem örököltem művészeti géneket, nincs kézügyességem, és botfülem van. Szerencsés vagy.

- Nagyon is helyesek a füleid! - vigyorodik el, én meg elpirulok.

- Gyakran jársz ide?

- Amikor van egy kis szabadidőm.

- Dolgozol?

- Sikerült bekerülnöm egy zenekarba - mondja elrévedve. - Konzi után azt hittem, enyém a világ, híres szólista leszek, és bejárom a nagyvilágot. Hát, nem egészen így történt. Apámnak van némi befolyása, ő segített. De ne hidd, hogy csak protekció van mögöttem. Rohadtul jól játszom! És úgy tűnik, mégis megvalósulhat az álmom, eljuthatok híres külföldi színpadokra, ha nem is szólistaként.

- Kívánom, hogy sikerüljön! - mosolygok rá. - Drukkolok neked. Egyébként Petra vagyok.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Egyébként Petra! - nyújtja a kezét. - Káva vagyok. Tetszik a kiállítás?

- Attól eltekintve, hogy analfabéta vagyok hozzá, kimondottan tetszik.

- A művészethez nem lehet analfabétának lenni, ha van benned szív és érzés! - mondja Káva meggyőződéssel, majd a kígyóbőr kesztyűmre siklik a tekintete. - Önkifejezés? Vagy ezzel lázadsz?

- Valahogy úgy. Így tiltakozom a világ elhüllőiesedése ellen.

- Sok sikert a protestáláshoz! - vigyorog rám. - Ideje mennem, már várnak. Vár rám a munka.

- Jó zsúfolt életed lehet, ha még ilyenkor se hagynak...

- Az. De ez az ára, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Holnap utazunk, még össze is kell pakolnom. További jó szórakozást, Petra!

- Neked pedig jó utazást, és sok sikert, Káva!

Biccent köszönésképpen, és már csak a távolodó alakját látom. Szegény lánynak nem lehet könnyű élete.

Még egy óra hosszat téblábolok a galériában, beszélgetek kicsit pár művésszel, megdicsérem Manon műalkotását, és megköszönöm neki a meghívást.

Ideje hazamennem nekem is, holnap munka. Kilépek a lengőajtón, balra indulok, és akaratlanul is megakad a szemem egy óriásplakáton. "Már megint az Iluschka!" - csóválom a fejem. Lassan a csapból is ők folynak. Azután mintha mellbevágna valami. Egy ismerős alakot pillantok meg, ismerős tetoválásokkal. A plakátról nem más néz velem farkasszemet, tetőtől talpig szexi bőrszerkóban, mint Káva... Azaz Kaiya, az Iluschka hegedűse.

A megdöbbenéstől bennem szorul a lélegzet. Hát ezért volt olyan ismerős! Én meg fel sem ismertem. Talán ezért nézett rám olyan furcsán, mikor rájött, hogy fogalmam sincs, kicsoda ő. Talán ezért beszélgetett el velem ilyen kedvesen. Talán élvezte, hogy egy kis időre önmaga lehet, az értelmes, érzékeny és empatikus Káva, nem pedig a dögös Kaiya. Akárhogy is, de van miért szégyellnem magam, döbbenek rá. Hiszen előítéletes voltam Kaiya iránt, azt hittem, csak az apja miatt kapott helyet a zenekarban, nem a saját tehetsége jogán. Tévedtem, és erre most ébredek rá, miután megismertem Kávát.