Annyira sejtettem! Tudtam, hogy így fogok járni. Este persze későn értünk haza, nem volt már energiám másnapra készülődni. Reggel meg naná, hogy befuccsol az ébresztőbűbájom, mert nehogy már valami zökkenőmentesen működjön az életemben! Esküszöm, venni fogok egy emberi ébresztőórát! Egy olyan csörgőórát, ami elemmel működik (mert különben meg felhúzni felejteném el). A legmodernebb órák sajnos nekünk nem jók. Hiába ígérik, hogy milyen pontosak, ha egyszer a műholdak, amikkel szinkronizálják magukat, a mi világunkba nem látnak be. Ez van egyébként a GPS-szel is. A tündérek földjén aztán nem fogsz azzal navigálni, műholdak nélkül (arról nem is beszélve, hogy az emberi térképeken sem szerepelünk).

Szóval, rohanok már megint. Reggel tehát elaludtam, aztán felriadtam, rájöttem, hogy baromira el fogok késni, magamra kapkodtam a ruháimat (a vasalást most hagyjuk), és már futottam is. Reggelit csinálni persze nem volt időm. Majd iszom bent egy kávét, és ha szerencsém van, maradt valamelyik fiókom alján pár szem keksz a legutóbbi bevásárlásomból odaátról. Ha mégsem, akkor nagyon hosszú lesz az idő ebédig.

Lajta tegnap három ruhát is vett magának. Naná, hogy nem egy üzletben. Azután még rá akart beszélni, hogy maradjunk tovább, mert este kezdődik az igazi pesti élet. Emlékeztettem rá, hogy másnap munkanap. Kevéssé hatotta meg, így most persze én rohanhatok, és fogok elkésni. Ha késtél már el a munkahelyedről vagy az iskolából, mert elaludtál, vagy csak közlekedési dugóba kerültél, akkor pontosan tudod, min megyek keresztül. Pedig nálunk tömegközlekedés és dugó sincs. Igaz, látványpékségek se, ahol futtában vehetnék valami ennivalót. Jaj, egyre éhesebb vagyok, ha csak rá gondolok!

Becsekkolok a portánál, azután sprintelek is felfelé, a páternoszternek nevezett halálcsapdát messze elkerülve. Kifulladva érkezem meg a negyedik emeleti egyterű iroda ajtaja elé. Nem vagyok hozzászokva az intenzív testmozgáshoz. Nekem már az sportnak számít, ha kiviszem a szemetet, vagy megöntözöm a virágokat. Mondjuk, virágaim nincsenek is, mert garantáltan kipusztulnának mellettem. Egyszer kaptam Lajtától egy művirágot odaátról. Pici cserépben volt, és a megszólalásig hasonlított az igaziakra, bár műanyagból készült. Lajta nevetve adta oda nekem, hogy ez aztán elpusztíthatatlan. Bő egy hónappal később kezdett kornyadozni, mintha szerelmi bánat gyötörné. Egyre fakóbbak lettek a selyemszirmai, halványodott a zöld szára, lekonyultak a kis levelei. Egy éjszaka csendesen kimúlt. Reggel találtam rá. Megsirattam, és eltemettem az udvar sarkában. Tudom, hogy műanyag, és emiatt nem szabadott volna a földünkbe kerülnie, de nem érdekelt. Meggyászoltam őt. Akkor tudatosult bennem, hogy még egy művirágot sem vagyok képes életben tartani. Hogyan lehetne belőlem valaha is anya, netán feleség? Azóta is egyedül vagyok.

A macska rúgja meg, már megint elkalandoztam! És persze lebuktam. Nincs olyan szerencsém, hogy észrevétlenül a helyemre osonhassak. Az iroda túlfelén ott áll a főnököm, Flóra. Engem néz. Ha nem vagyok láthatatlan, kizárt, hogy ne vett volna észre. Megcsóválja a fejét, és az íróasztalom felé biccent. Gyorsan odakínlódom magam, ledobom a tarisznyám az asztal alá, leülök, és kétségbeesetten bámulom az ott tornyosuló irathalmot. Ez nőtt volna tegnap óta?

Magam elé húzom a legfelső dossziét. Igyekszem felfogni a szavak értelmét. De kifulladtam és éhes vagyok. Más szóval: esélytelen. Flóra elsétál mellettem, és úgy tesz, mintha nem látná, milyen állapotban vagyok. Talán könnyebb így neki. Amúgy nem panaszkodhatom rá, rendes főnök. Ő és a nővére, Fauna természettündéreknek születtek, akik a növények és az állatok jóllétével foglalkoznak. Sohasem kérdeztem meg, miért jöttek el onnan a városba. Nem is volna illő, annyira nem vagyunk közeli ismerősök. Meg hát voltaképpen azt sem tudom, én miért vagyok itt. Azon kívül, hogy ide születtem, nem köt semmi a városhoz, a vidékhez, a természethez, vagy lényegében bármihez, ami megtalálható ezen a bolygón. Vélhetően Flóra és Fauna nem az én cipőmben járnak. Abban én járok.

Extrém lassan telik az idő délig. Igyekszem koncentrálni. Keksz persze nem akadt a fiókomban, helyette megittam már két kávét. Szerintem ezután októberig nem alszom. Még mindig nem értem a tündérek kávéimádatát, de úgy tűnik, ez lehet a fáradtság egyetemes nyelve mindkét világban.

Végre ebédidő! Úgy tömöm magamba a kaját, hogy szinte a hegyes fülemen folyik ki, és a többiek furcsán néznek rám. Valószínűleg nem lehet túl barátságos az arckifejezésem, mert gyorsan abbahagyják. Éheztetek volna ti idáig!

Délután projektértekezlet. Én csak "mitugrász míting"-nek hívom. A főosztályvezetőnk, Balambér Romulusz tart nekünk kiselőadást. Kíváncsi lennék, ki adta neki ezt a nevet, és vajon tisztában van-e vele, kik a névadói: egy gyermekdal dióhéjban hajózó kisegér főhőse, és Róma alapítója. Ezeken az értekezleteken nem jó választás előre ülni, mert szónoklás közben kicsit köpköd, és nem jó hátra ülni, mert krétával dobálja, aki netalán elalszik. Szóval, itt nincs jó választás.

Romulusz elmondása szerint a vezetőség elvárása, hogy tizenöt százalékkal csökkentsük a működési költségeket. Ennek érdekében le kell mondanunk néhány kényelmi funkcióról és szolgáltatásról is. Hát, nem lesz könnyű. Ezen kívül az is elvárás, hogy növeljük tíz százalékkal a hatékonyságot. Lehetetlen! Számtalan kérdésünk merül fel ezzel kapcsolatban. Nekem csak egy: ki a csoda ez a Vezetőség?

Persze örülhetünk, hiszen nem azzal kezdenek, hogy leépítik a dolgozók tíz százalékát, mint az az embereknél szokás. És néhány dologról tényleg lemondhatunk a hivatal kedvéért. A bioelektromos szárnymelegítőre például talán kevésbé lehet szükség, tekintve, hogy az irodaházban dolgozó egyik tündérnek sincs szárnya, a néha hozzánk érkező szárnyas vendégeknek pedig nem biztos, hogy itt támad kedvük a szárnyaikat melengetni. A kisördög azért ott motoszkál bennem, és azt kérdezgeti, hogy a vezetőség vajon miről mond le a közös cél érdekében. A hatékonyság természetesen rajtunk is múlik. De vajon az min múlik, hogy eleve megoldhatatlan ügyekkel foglalkozunk?

A jelek szerint ezentúl többet és jobban kell majd dolgoznunk. Illetve el kell kezdenünk végre dolgozni. Hát, meglátjuk, mire megyünk ezzel. Szokatlan lesz, az biztos, és reményeim szerint talán nem csak nekem. Ha igen, az azért elég ciki volna. Rajtam ne múljon a hatékonyság javítása! Azzal kezdem, hogy ma egy órával tovább maradok bent.

Ma nem várok Lajtára. Illetve ő nem vár rám. A szokott időben odalibeg az asztalomhoz, kedvesen érdeklődik, hogy mikor végzek, megrökönyödve hallgatja az összefüggéstelen magyarázatomat a túlórázásról, elhúzza a száját, lerí az arcáról, hogy nettó hülyének tart, azután futtában elköszönve faképnél hagy. Lehet, hogy igaza van? Kizárt! Persze neki könnyű, ő édes, aranyos, gyönyörű, soha senkitől nem kapott még korholást semmiért. Megteheti, hogy nem foglalkozik az új elvárásokkal. De én? Hagyjuk...

Másfél órával később csekkolok ki a portán. Elégedett vagyok magammal, ma két dossziéval is sikerült egészen jól haladnom. Csodákra képes ez a hatékonyság-javítás. Cserébe megint rohanhatok, mert fél óra múlva bezár a bolt, és ha nem érek oda időben, ma este se vacsorázom. A fenébe, előtte még pénzt is kell kivennem! Gyorsan útba ejtek egy KikA-t (vagyis Kristálykiadó Automatát), majd rohanok is tovább, és leizzadva, de zárás előtt tíz perccel beesem a bolt ajtaján. Szó szerint.

Manon, a boltvezető már meg sem lepődik. Megszokta a hatásos belépőimet. Én vagyok az a vásárló, aki szárazon is tud hasast ugrani. Manon kedvesen úgy tesz, mintha nem vette volna észre a bénázásom, amihez minimum vaknak és süketnek kéne lennie. Mindenféle árut tart, amire csak egy tündérnek szüksége lehet a mindennapok során. Bedobálom a kosaramba a legszükségesebbeket, tündérkenyeret, főznivalót, gyümölcsöt, zöldséget, illatgyertyát (fogalmam sincs, hogy azt minek, de ott volt az orrom előtt). Több napra kell gondolkodnom, mert legközelebb csak a hétvégén lesz időm vásárolni. Megszokásból veszek egy doboz Defenzát is. Ez az emberek által használt óvszer tündér megfelelője. Nem tudom, minek veszem meg, hiszen a legutóbbi szexuális kapcsolatom még az egyetemen volt, évekkel ezelőtt, azóta egyedül élek (és van odahaza két nagy doboznyi bontatlan, lejárt Defenzám). Mindegy, őrizni kell a látszatot, mintha normális életem lenne. A baj csak az, hogy mindenki tudja rólam, hogy a legkevésbé sem normális az életem.

Manon türelmesen kipakolja a kosaram tartalmát, egyenként bepötyögi a pénztárgépbe az árakat (úgy tűnik, az adózás is egy közös pontunk az emberek világával). Manon neve igazából nem ez. Eredetileg Manó, de a korára való tekintettel Manó néninek kellene hívnunk, ám ki nem állhatja a nénizést, így lett belőle Manon, ami jobban hangzik, olyan franciás. Kifizetem a végösszeget, elpakolom a cuccokat, elköszönök a mindig mosolygós Manontól, és hazafelé indulok.

Egy pici házikóban lakom, pici kerttel, pici magánélettel. Sűrűn állnak a környékünkön az enyémre megszólalásig hasonlító házak. Az utcán a két szomszédom, Füge és Dogma vitatkoznak valamin. Ez hozzátartozik a környék utcaképéhez, ezt csinálják már vagy hetven éve. Elképesztően hatékonyak benne. Köszönök nekik, de talán észre sem vesznek, úgy elmerültek egymás győzködésében és kulturált sértegetésében.

Magamra csukom a lakásom ajtaját, kizárva ezzel a külvilágot, és bezárva ide magamat. Kipakolok a konyhában, a helyére teszek mindent. Rendet rakok. Ha elmosogatnám a két napja erre váró edényeket és evőeszközöket, majdnem tökéletes rend lenne. Beviszem a fürdőbe az illatgyertyát, a kád szélére teszem. Jó lesz majd, miközben este elmerülök egy kádnyi, nyakig érő forró vízben, hogy kényeztessem kicsit a mindennemű kényeztetés iránt hálátlan testemet. Nem vagyok büszke magamra, nem érzem vállalhatónak a testem, sokszor még önmagam előtt sem. Kinek tetszene egy ilyen gebe, ha még nekem sem? Elgondolkodva forgatom az ujjaim között a vadonatúj doboz Defenzát, végül belököm a kis polcos szekrény legalsó polcára, a többi mellé. Ebben az évtizedben aligha lesz rá szükségem, utána meg már minek...

Nekiállok főzőcskézni. Muszáj több napra előre főznöm, különben úgy járok, mint legutóbb. Nem vagyok egy konyhatündér, de azért ehető dolgok szoktak kikerülni a kezeim alól. Nem vagyok gasztrosznob, nem kezdem el elemezni az ételek textúráját és tálalását, egyszerűen csak jóízűen megeszem őket.

Kicsit zavar a csend. A tündérek világában nincs televízió, így bekapcsolom a rádiómat. Valami zenei csatorna szólal meg halkan a háttérben. Az Iluschka együttest halljuk, világosít fel a műsorvezető. Ha nem mondja, meg nem mondtam volna, pedig a csapból is ők folynak. El kell ismernem, hogy van valami fülbemászó a zenéjükben, de nekem akkor se jön be. Ízlések és pofonok különbözőek. Lajta és sok ismerősöm, kollégám egyenesen rajong értük, és nem értik, hogy én miért nem. Én meg azt nem értem, miért nem értik a miértjeimet.

Amíg fő az étel, kivasalom pár ruhámat. Nem akarok megint vasalatlan göncökben beállítani az irodába. Nem szólnak meg érte, csak a hátam mögött. Nézegetem a ruháimat. Köszönőviszonyban sincsenek azokkal, amiket Lajta hord. Nem azt mondom, hogy az enyémek ódivatúak volnának, de ha múzeumba mennék bennük, lehet, hogy nem engednének haza, mert azt hinnék, az egyik kiállítási darab szökni készül.

Lajta mondogatja néha, hogy adjak magamra. Ez már gyerekkoromban sem működött. Pedig anyukám szép ruhákban járatott, amik minden kisgyereken remekül állnak. Kivéve persze rajtam. Az én esetlen alakom genetikailag taszítja a divatot. Már beletörődtem. A hajammal se tudok mit kezdeni. Vékonyszálú, kezelhetetlen. Évekkel ezelőtt levágtam, hogy éppen csak a vállamig érjen (azután meg kellett kérnem Lajtát, hogy igazítsa ki, ahol elbaltáztam). Azóta elvagyok vele. A hófehér színe (amit az emberek hajlamosak szőkének nevezni, pedig nem az) ugyan nem igazán tetszik, de befesteni vagy átváltoztatni nem akarom, mert ez vagyok én. Így, egy csomagban.

Szóval, növeljük a hatékonyságot. Ám legyen! Egyszerre főzök és vasalok, közben gyorsan beindítok egy ruhatisztító bűbájt a szennyestartóm tartalmán. Megy ez! Az utolsó pillanatban sikerül megakadályoznom, hogy odaégessem a vacsorámat és a holnapi ebédemet. A koncentráció nem mindig az erősségem, anyukám szerint figyelemzavaros vagyok. Ezt máig sem tudom biztosan. Az egyetemet is sikerült elsőre elvégeznem, bár kissé idegen volt a számomra a műszaki szakirány, és időnként rezgett a léc. De végül csak lediplomáztam, és senkivel se kellett lefeküdnöm érte. Hallottam én is a pletykákat Sáfrányka évfolyamtársnőmről, aki állítólag ezen az áron szerzett diplomát. Kettőt is. Hm. Hatékony volt a lány.

Eloltom a tűzhelyet, elteszem a vasalót, összehajtogatom a ruhákat. A rádiót már szinte nem is hallom a háttérben. Vizet engedek a kádba, illóolajat csepegtetek hozzá, meg habfürdőt. Tiszta ruhát és törölközőt készítek oda. Meggyújtom az illatgyertyát, levetkőzöm, és elmerülök a habokban. Élvezem, ahogy a víz csiklandozza a bőrömet. Nézem a vízcseppeket, ahogy megülnek a karomon. Érdekes látvány. Attól, hogy nem vagyok kibékülve a testemmel, azért még az enyém. Ilyen vagyok, ez a meztelen valóság. A valóság nem mindig szép, ellenben ez az igazság. Szégyellem a külsőmet, de nem próbálom elrejteni, hamis látszatok mögé bújtatni. Tudom, ez butaság, ám nekem fontos, hogy önmagam legyek. Mindenki másképpen önmaga, és nem ítélek el senkit azért, ahogyan megvalósítja önmagát.

Túl gyorsan hűl ki a fürdővíz, pedig egy kicsit csalok, és varázslattal felmelegítem még egyszer-kétszer. De egyszer ki kell szállnom a kádból. Megtörölközöm, közben pillantásom a tükörre téved. Magamat látom benne, a meztelen igazságot. Most se lettem szebb - állapítom meg. Pizsamába bújok. Közben azon töprengek, vajon örülnék-e neki, ha egy reggel arra ébrednék, hogy álmomban megszépültem? Nem annyira, mint Lajta, csak egy kicsit. Arra jutok, hogy először biztosan nagyon boldog lennék. Később már zavarna. Megszoktam, amilyen vagyok. Nem tudnék mit kezdeni a vadonatúj önmagammal, mert ha külsőleg meg is változnék, belül ugyanaz maradnék. Petra, a kétbalkezes, figyelemzavaros, álmodozó tündér.

Kikapcsolom a rádiót, és lefekszem aludni. Az ágyból leoltom a fényeket. Fekszem az ágyamban, hallgatom a kintről beszűrődő éjszakai neszeket. Azon gondolkodom, hatékonyabb voltam-e ma. Többet sikerült elintéznem, mint egy átlagos napomon. Haladtam a munkámmal, túlóráztam, bevásároltam, főztem, vasaltam, mostam, vettem egy forró fürdőt, és már ágyban vagyok. Holnap az utolsó munkanap a héten, azután pihenhetek. Végre kialszom magam. De jó is lesz! Nem felejtettem el semmit. Kiteregettem?

Basszus! Kikecmergek az ágyból, bebotorkálok a fürdőszobába, kiteregetem a frissen tisztított ruháimat. Visszamegyek. Csináltam reggelit holnapra? Az asztalra csapom a kenyeret, megkenem, megpakolom, zöldségeket szeletelek a tetejére, elcsomagolom. A holnapi ebédemet is. Lefekszem. Beállítottam az ébresztőbűbájt? Dühösen felpattanok, hogy ellenőrizzem. Még szerencse!

Visszafekszem és aludni próbálok. Kiment az álom a szememből, csak forgolódom. Nem kelhetek fel most olvasni, mert akkor a holnapi munkanapomnak is lőttek! Ellenállok a kísértésnek. Holnap, munka után elugrom a plázába, vagy egy antikváriumba, veszek pár új könyvet. A gondolat megnyugtat. Érzem, hogy lassan elálmosodom. Nem volt ez rossz nap, összegzem már félálomban. Holnap folytatom, amit ma elkezdtem. A hatékonyság javítása sem megy egyik napról a másikra.