Azért nem úszom meg a vásárlást se. Ha már egy plázában vagyunk, Lajta nem hazudtolja meg önmagát. Talán több is ez számára, mint egyszerű ruhabeszerzés: örömforrás, vigasztalódás, kiteljesedés. Mint nekem a könyvek. Ő a ruhák között érzi komfortosan magát. Amit talán meg akar osztani velem, azért kérdezi mindig a véleményem, pedig tudja jól, hogy nem értek hozzá, és nincs is szüksége az én botcsinálta divatügyi makogásomra. Lehet, hogy ez Lajta egyik szeretetnyelve, amit így fejez ki?

Új nézőpontból látom őt. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy a gyönyörű legjobb barátnőm hasonló kétségekkel és problémákkal küzdhet, mint én. Az meg aztán végképp nem, hogy ő irigykedne rám, a működő párkapcsolatomért. Ez annyira elképzelhetetlen és nonszensz gondolat volt mostanáig. A legrosszabb az, hogy segíteni se tudok. Nem akarok rossz kerítőnőt játszani, fűvel-fával összeismertetni, hátha köztük lesz az igazi. Nem is ismerek ennyi potenciálisan szóba jöhető pasit. Egyet tehetek, megpróbálom kicsit elterelni a figyelmét, hogy ne ezen görcsöljön folyamatosan. Talán a gyakori futó viszonyai is ennek a kétségbeesett keresgélésnek a jelei. Amik ugyanúgy nem visznek előre, mint az én egykori passzivitásom. Én is véletlenül és váratlanul találtam rá a szerelemre (vagy botlottam bele, hogy pontos legyek).

Hűségesen kísérgetem Lajtát üzletről üzletre. Nem nyafogok, és nem mondom, hogy fejezzük már be, mert leszakad a lábam a sok talpalástól. Ami egyébként igaz, az állóképességem nem lett varázsütésre kirobbanó. Kicsit kívülről nézem önmagunkat. Olyanok lehetünk, mint két emberi barátnő. Ugyanúgy viselkedünk, mint a plázát megtöltő tengernyi ember. Itt és most nincs semmi jelentősége a tündérségünknek (amire csak a szokás szerint hegyesen maradt füleim emlékeztetnek). Voltaképpen ti és mi nagyon sok mindenben hasonlítunk. A gondolkodásunk is, ami kissé skizofrén módon ugyanolyan és más is egyszerre. Nem vagyunk egyformák. Két faj gyermekei vagyunk, ám valójában ez csak annyi különbséget jelent, mintha egyazon nép két különböző országba szakadt nemzetiségei lennénk. Más a kultúránk, mások a szokásaink, de az álmaink, a vágyaink, a félelmeink, az örömeink ugyanazok, miként az anyanyelvünk is. Talán nem vagyunk egy vérből valók, de attól még lehetünk testvérek.

Mint Lajta és én. Egy idő után megszán, kijelenti, hogy Vajk már biztosan vár rám, és hazafelé vesszük az irányt. Elkísérem a portálhoz, elköszönünk egymástól, és mindketten elindulunk haza: ő tündérföldére a portálon át, én az emberi Budapest utcáin gyalogolva. Holnap odaát találkozunk. Kettőnk közül ő él mozgalmasabb életet, mégis az enyém a bizarrabb, két világ határán egyensúlyozva. Ma már észre se veszem, olyan természetessé vált, mint az, hogy lélegzem.

Majdnem egyszerre érünk haza Vajkkal. Éppen csak letettem a táskámat, kezet mostam, átöltöztem, és már hallom is, hogy zörög a kulcs a zárban. Észrevettétek, hogy mit jelent ez? Bizony! Saját kulcsom van Vajk lakásához, az otthonunkhoz, nem csupán a szívéhez. Adok neki egy esti üdvözlő puszit. Enyhén sörízű a szája (elmentek egy kis kikapcsolódásra a srácokkal), de nem zavar. Hosszú hónapok óta együtt vagyunk, és sose láttam őt részegen, még spiccesen se. Nagyon fegyelmezetten tartja a mértéket mindig, büszke vagyok rá.

- Tessék, ez a tied, Petra - nyom a kezembe egy kis csomagot.

Értetlenül forgatom a dobozt. De hiszen nincs is évfordulónk! Közepes méretű, akkora lehet, mint egy könyv. Óvatosan kibontogatom. Egy kütyü lapul benne, amit már látomásból ismerek, mióta tanulgatom az informatikát: egy tablet.

- Köszönöm szépen! Ezt miért kapom?

- Szükséged van rá a kutatásodhoz - feleli magától értetődően. - Ez kicsi, bárhová magaddal tudod vinni, tudsz vele jegyzetelni, keresni az interneten, és elég nagy a tárhelye, hogy elmenthesd rá, amit találsz. Könnyű kezelni, majd megmutatom. És ez is a tied.

Még egy ajándék? Ne már! Én nem vettem semmit. Most nagyon ég a hegyes fülem.

- Nem ajándék, hanem szükséges segédeszköz - mondja Vajk, mintha kitalálta volna a gondolatomat. - Mobiltelefon, mert szeretnélek tudni elérni, ha nem vagy itthon. Egyszerűbb modell. Nem tudom, hogy tündérföldén működik-e, átmennek-e a jelek. Gyanítom, hogy nem, ha a GPS sem működik. De hazafele jövet már tudsz hívni vagy üzenni, és látod, ha én üzennék valamit neked. Nyugi, nem kell az ujjaidhoz nőnie, mint a mai fiataloknak. Ez csak a kapcsolattartás egy formája. És fényképezhetsz is vele, amit imádsz, az pedig odaát is működik. Ezennel belépsz a digitális korba, tündérem.

Szégyellem magam. A párom annyira aranyos, maga a gondoskodás, törődik velem, odafigyel rám, és segíteni akar a "hobbimban" is. Nem titkolózhatok előtte tovább. Akkor se, ha mérges lesz rám. El kell mondanom neki, miben mesterkedem.

- Köszönöm, Vajk! - nyögöm ki. - Ülj le, beszélnünk kell!

Csendben hallgat végig, ahogy akadozva előadom a sztorit. Hú, pocsék elbeszélő lennék. Se füle, se farka annak, amit mondok, nem tudom, mennyit tud így kihámozni belőle (azt se tudom, ti mennyire tudjátok követni az állandó csapongásomat). És még én akartam gyerekkoromban író lenni?! Talán jobb is, hogy nem volt hozzá bátorságom. Azon a vakpadon csak kinevetnének...

Vajk nem szól közbe, figyelmesen néz, azzal az értelemtől csillogó tekintetével. Befejezem. Elmondtam mindent, ami csak elmondható. Persze lehet, hogy hieroglifául beszéltem, és lehetetlen dekódolni a Petra-A típusú üzenetet. Még mindig nem szól semmit. Baszki, ezt jól elszúrtam! Biztosan haragszik rám.

- Ez így egy kicsit sok egyszerre - jegyzi meg végül. - De melletted lassan már semmin se csodálkozom, tündérem.

Elmosolyodik, a kezemért nyúl. Azt akarja, hogy érezzem. Nem neheztel rám. Meglepődött, de nem a problémát látja, hanem a megoldást keresi. Baszki, irigylem ezt az analitikus énjét! Ha ennek a töredéke meglenne bennem, talán még élveztem is volna a műszaki egyetemet.

- Azt hiszem, jó irányba indultál el - mondja elgondolkodva. - A könyvtár és a levéltár jó kiindulópont. A neten is találsz egy csomó információt a történelmi eseményekről, meg a szemtanúk személyes beszámolóiról. Ez közelebb visz, hogy megértsük a történteket. Viszont egy ponton túl muszáj lesz terepre menned.

- Ez mit jelent?

- Te is tudod, Petra. Ha tényleg meg akarod tudni az igazat, beszélned kell Szvetlánával. Feltéve, hogy ő hajlandó veled beszélni erről. Ne feledd, neki ez komoly trauma lehetett. Nem tudjuk, mi történt vele, mit élt át. Nagyapa csak pár napig volt vele, ráadásul tinédzserként. Nem biztos, hogy mindent megértett. Szvetlána mennyi idős is lehetett akkor? Húsz-huszonegy éves? Felnőtt nő. Egy kamaszfiúval szemben.

- Szerinted történt köztük... valami?

- Nem hiszem. Kizárni ugyan nem tudom, de nagyapa inkább csak plátóian eshetett bele. Neki ez a találkozás maradandó élmény, Szvetlána talán már nem is emlékszik rá. Keresd nyugodtan a válaszokat, ha akarod, de készülj fel rá, hogy talán nincsenek.

- Nem zavar?

- Miért zavarna? Érdekes, hogy a családom története összefonódik a tündérekkel. Kíváncsivá tettél. Csak egyet kérek, Petra. Akármit tudsz is meg, beszéljük majd meg, mielőtt bármit is tennél. Néha jobb nem bolygatni, ami elmúlt. Szükséged van segítségre?

- Lajta segít. De szólok neked, ha elakadnék, vagy kellene az eszed.

- Rendben. Tiéd az eszem is, gyönyörűm.

- Jaj, ne...

- De! Ez egy bók, amit teljesen komolyan gondolok. Megmutassam, hogy mennyire?

- Mutasd! - sóhajtok.

Ki tud ennek ellenállni? Ki akarna egyáltalán ellenállni? Én biztosan nem. Vajk pedig megmutatja. Minden apró kis részletét, és képtelen vagyok gondolkodni, csak az ösztönök és a vágy hajtanak.

Mikor később a karjaiban fekszem, és el-elbóbiskolunk mindketten, egy tiszta pillanatomban eszembe jut, hogy tényleg milyen furcsa az élet. Hiszen sohasem gondoltam volna, hogy egy emberben találok magamnak társat, félig az emberek világában fogok élni, és az is kiderül, hogy a párom családja és az én családom története egy ponton összeér. Talán ez a Sors? Talán egymásnak vagyunk rendelve Vajkkal, és nekünk kell beteljesítenünk azt, ami István bácsinak és Szvetlánának nem adatott meg? A mi szerelmünk hoz egyensúlyt mindkettőnk világába? Vagy mindössze a véletlenek játékáról van szó, és ez csak egy tündérmese?

Talán a világ folyását nem is izgatja annyira a kis halandók sorsa, legyenek bár tündérek vagy emberek. Talán tényleg fontosabb ennél a munkahelyi termelékenység. Egyik este ritka eseménynek vagyok szem- és fültanúja. Vajk káromkodik. Nem hangosan, épp csak az orra alatt, de tisztán értem minden szavát. Egyszer hallottam egy emberi viccet, hogy a magyarok perceken át tudnak úgy káromkodni, hogy nincsen benne szóismétlés. Kérem szépen, nem reprezentatív mintavételem alapján kijelenthetem nektek, hogy ez az állítás valószínűleg igaz. Vajk ebben a tekintetben is kreatív, és kibújik belőle a vidéki fiú. Bár nem teljesen a hagyományos utat követi, mert a komolyabb trágárságok helyett meglepően ügyesen kombinálja az ősi szittya eredetű magyaros virtust, és a modern technokrata világot. Az eredmény egyedi és különleges, anélkül, hogy alpári lenne.

Óvatosan belibegek hozzá, hogy megnézzem, mi hozta ki ennyire a sodrából a kedvesemet. Nem akarom zavarni a munkájában, eddig is lábujjhegyen tettem-vettem idehaza, de már rég lejárt a munkaideje, és még mindig valami munkahelyi dolgon bosszankodik. Észrevesz, feltolja a homlokára az olvasószemüvegét, fáradtan megdörgöli a szemeit, azután a derekam után nyúl és magához húz. Belefúrja az arcát a hasamba, érzem a meleg lélegzetét a pólóm vékony anyagán át. Mintha menedéket keresne bennem. Meghitt pillanat ez. Bármikor leszek a menedéke, a biztos kikötője, vagy bármi, ami megnyugtatja. A hajába túrok, lágyan simogatom, érzem, ahogy lassan oldódik a feszültsége.

Az ölébe ültet, és csak úgy kibukik belőle a dolog. Valami nagy projektben vannak éppen, vészesen közeleg a határidő, erre "azok a balfaszok" valamit csúnyán elbaltáztak a kódban, amit most az ő csapatának kell helyrehoznia rohamtempóban, mert a tesztelők szóltak, a főnökség meg visítozik, hogy mit fog szólni a megrendelő. Habár egy kukkot sem értek a programozáshoz, azt tökéletesen megértem, milyen mások hibás munkája után rendet csinálni. Nem egy tündérmese.

Ismerős a helyzet, nálunk is ez van most az irodában. Nem megy mindenkinek zökkenőmentesen az átállás a Tündértext-A kézírásról a Tündértext-B használatára. Így azon szerencsések (vagy balszerencsések), akiknek igen, most túlórában újraírhatják a többiek feljegyzéseit is. Meglepődve tapasztalom, hogy az újraírók táborát erősítem (jé, jó vagyok valamiben?). Napi két óra plusz a kis csapatunk jutalma érte, és Romulusz meglepetést okoz. Nem csupán a kisfőnökeinket, Flórát és Faunát állította rá a feladatra, de ő maga is beül közénk körmölni. Nagyon szép a kézírása, váratlan ez egy férfitündértől. Kezdek egyre jobban felnézni rá.

Az asztal fölött görnyedve a kisördög azért tovább sugdolózik a vállamon (ahelyett, hogy segítene írni a kis szemét). A vezetőség számára tényleg nem mindegy, hogy milyen betűtípussal írunk? Valóban ezen múlik a nagyobb hatékonyság? Megéri ez a rengeteg beletolt többletmunkát és időt? Tényleg van, aki beveszi ezt a hülyeséget? Ez kísértetiesen hasonlít arra, mint amikor a Tündértanács egyes vezetői a saját, kevésbé sikerült döntéseik után az irokéz irodatündérek hozzá nem értését ostorozzák. Biztos, hogy a kettőnek köze van egymáshoz? Nem lenne egyszerűbb (vagy korrektebb) néha azt mondani, hogy "bocsánat, elcsesztem", mint egy távoli indiántörzsre mutogatni, akiket egyrészt csak az Utolsó mohikán című könyvből ismerhetnénk, másrészt hírből se hallottak még olyanról, hogy iroda? De távol álljon tőlem, hogy bíráljam tündérnépünk vezetőségének bölcsességét. Csak egy teljesen jelentéktelen tündér vagyok a közepesen jelentéktelen ügyek hivatalából, aki a bürokráciának köszönheti a munkáját.

Már egészen ügyesen használom a tabletemet és a mobiltelefonomat. Vajk angyali türelemmel tanítgat, aminek kezd látszani az eredménye. Valóban hasznos kis kütyük. Bár eddig kézírással jegyzetelgettem a könyvtárban, de könnyű belátnom, mennyivel hatékonyabb, ha a digitális jegyzeteimhez később az interneten talált dolgokat is hozzákapcsolhatom. Arról nem is beszélve, hogy - fénymásoló vagy szkenner híján - a mobilommal titokban le is fotózhatom az érdekesebb dokumentumokat (szigorúan vaku nélkül, nehogy észrevegyék).

Fotózni amúgy is szeretek. Az ajándékom ebben is testhezálló, és Vajk jó érzékkel választott ki nekem egy egyszerűbb készüléket, ami azért egészen elfogadható képeket készít. Még a végén saját Instagram oldalt nyitok. Mi lehetne a címe? Egy tündér kalandjai Budapesten, avagy a szerelem szárnyakat ad?

Nincsenek szárnyaim, de gyakran a föld felett járok, úgy érzem. Szoktunk néha telefonálni, vagy csak üzenni egymásnak, amikor nem vagyunk otthon. Függővé lehet ám válni ettől. A jelek valóban nem mennek át a két világ között, amit nem teljesen értek, hiszen más tekintetben meg vannak mindkét oldalon működő kölcsönhatások. Ez a rejtély meghaladja a műszaki képességeimet, amiknek a legnagyobb csúcsteljesítményük az volt, hogy összehoztak egy született műszaki tehetség sráccal. Egy rossz szavam sincs többé a műszaki felsőoktatásra.

Nem is meséltem még nektek, de képzeljétek: fotózom! Nem akkora újdonság ez persze, ám immár nem a régi kis filmes gépemmel, amitől a világ minden kincséért se válnék meg, hanem mobiltelefonnal. Kezdek emberré válni, vagy mi a szösz? Nem, nyugodjatok meg, ilyen evolúciós váltásra nem készülök. A külsőmön semmi sem változott. Ugyanolyan kis soványka maradtam, a fehér (az emberek által következetesen szőkének titulált) hajam se lett szebb vagy könnyebben kezelhető, a füleim se kevésbé hegyesek, és én se szépültem meg varázsütésre. Belül változtam meg. Kiegyensúlyozottabb vagyok. Boldogabb. Kezdem elfogadni magamat. Mert van valakim, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ez rengeteget számít, higgyétek el, most már tapasztalatból tudom. Tulajdonképpen csak ez számít.

Hol is tartottam? Ja, igen. Baszki, ha nem lennétek itt, folyamatosan elkalandoznék... Hála Föld Anyának, itt vagytok! A fotózásról kezdtem mesélni. Most már bátran kattintgathatok, ha megörökítésre érdemesnek találok egy pillanatot, és nem kell attól félnem, hogy kifogy a filmtekercs a gépemből. A mobilom tárhelye szinte végtelen, ezernyi kép elfér rajta. Annyi szépség és érdekesség van mind tündérföldén, mind az emberi világban. Arra kell csak vigyáznom, hogy ha a saját világomban készült képeket mutatom meg valakinek, ne mutassam meg hozzá a GPS koordinátákat. Még szerencse, hogy mihozzánk nem lát be a GPS, így akkor se látná a pontos helyszínt, ha megfeledkeznék erről.

Egy ideje úszni is eljárunk. Nem vagyok annyira jó úszó, de a medencében azért elboldogulok, és imádom a vizet. Kell ez a kis mozgás Vajknak is a sok ülőmunka után. Meg a főztöm után, ami könnyű tündérkonyha ugyan, ám laktató és tápláló. Szeretek főzni, pontosabban Rá főzni. Néha együtt megyünk el bevásárolni. Hozzánk, odaátra, beszerezni a csak tündérföldén fellelhető hozzávalókat. Manon boltjába, ahol törzsvásárlónak számítunk. Manon kedvesen elbeszélget velünk, nem is titkolja, hogy szimpatikus neki a párom. Füge és Dogma összehúzott szemmel bámulnak minket, és összesúgnak a hátunk mögött. Előbb-utóbb úgyis visszahallom majd, milyen pletyka kering rólam az utcában.

Lajtát se hanyagoljuk el. Elmegyünk ide-oda hármasban, és jól érezzük magunkat. Legutóbb moziban voltunk. Vajk és ő jól kijönnek egymással. Talán Lajta is kezdi megbocsátani neki, hogy ember. Szegénykémnek most nincs pasija egy ideje (a biciklis fickó után), és vannak elvonási tünetei. De most először az ismeretségünk kezdete óta nem rohan belevetni magát egy újabb futó viszonyba. Koplal, ha úgy tetszik, ami szokatlan tőle, szerintem még az ő számára is. Igyekszem lefoglalni a közös nyomozásunkkal, és ő lelkesen segít. Illetve próbál, csak neki még ismeretlenebb az emberi világ. Sebaj, az a fontos, hogy együtt vagyunk.

Vajk tágabb baráti körében vannak szingli srácok, de szerintem katasztrófa lenne velük összehozni Lajtát. Persze, néhány éjszakán át remekül elszórakozhatnának, de a barátnőm problémájára nem ez a megoldás. Neki egy tartós kapcsolat segíthetne, elsősorban egy tündérrel. Túl sok olyan beidegződése van, amit egy ember hosszú távon nem tudna tolerálni.

A koncert után többször eszembe jutott Káva is. Vajon ők ketten működhetnének? De éppen Lajta emlegette múltkor az ezzel kapcsolatos kétségeit. Most tekintsünk el attól, hogy sosem volt kapcsolata lányokkal. Talán képes volna így is megpróbálni. Káva talán viszonozni is tudná az érzéseit. De Kaiyában nem vagyok biztos. És Lajtában se, mert annyira elfogult rajongója Kaiyának, hogy nem tudna józanul gondolkodni. Mi maradna a rajongáson túl? Mi kötné össze őket? Arra semmi szüksége, hogy csak egy újabb futó kaland trófeája legyen Kaiya gyűjteményében. Persze Kaiyát se akarom az előítéleteimmel sújtani, csak éppen nem tudom, melyik ennek a lánynak az igazi arca. Káva vagy Kaiya?

Azt hiszem, várni fogok. Meglátom, mit tartogat az élet a barátnőmnek. És kicsit őrlődöm, hogy mi volna a helyes cselekedet. Voltatok már ilyen helyzetben? Néha olyan jó volna, ha megkérdezhetnélek titeket! Kicsit elbeszélgetnénk, tapasztalatot cserélnénk. Több szem többet lát alapon. Ha valami varázslatos véletlen folytán összefutnánk, a vendégeim vagytok egy tündérkávéra (finom, nekem elhihetitek, koffeinfüggő vagyok).

Kár, hogy a könyvtárban nem lehet kávézni. Jól jönne most. A ti könyvtáratokban ülünk Lajtával, ahol rengeteg a forrásanyag. De tényleg. Tengernyi. Sajnos a tudósaink erre nem fejlesztettek ki valamiféle információkat begyűjtő varázslatot, így kénytelenek vagyunk átnyálazni a dokumentumokat. Kezdenek összefolyni a sorok a szemeim előtt. Lajta lelkesen segít. Csak az a baj, hogy az ő segítsége itt inkább hátramozdít, mint előre. Inkább kerestem neki egy képekkel gazdagon illusztrált könyvet a tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének divatjáról. Ez leköti a figyelmét. Néha horkant egyet, vagy kuncog egy picit, attól függően, éppen mire bukkan. Egy-két olvasó időnként bosszúsan ránk pillant, de szerencsére Lajta nem olyan hangos, hogy kihajítsanak minket a könyvtárból. Rászólni meg senki sem szól rá. Az a két idősebb férfiolvasó alig tudja, hogyan bújjon el a könyve mögé, amivel álcázhatja, hogy a barátnőm dekoltázsát bámulják észrevétlenül. Hát, ha ez még nekem is feltűnt, akkor eléggé mérsékelt sikerrel próbálkoznak.

Pedig érdekes dolgok vannak itt (Lajta dekoltázsán kívül is, ami - el kell ismernem - elképesztően szép, és teljesen természetes). Rengeteget jegyzeteltem az ötvenes évekről. Kezdem magam kiismerni a történelmetekben. Erről idehaza csak nagyon érintőlegesen tanultunk az iskolában. Azt hiszem, nagyon kemény világ lehetett, közvetlenül a nagy háború után. Az borzalmas volt, azt tanultuk. Amikor a front elérte az országhatárt, az akkori Tündértanács lezáratta az összes portált. Negyvenöt nyaráig egy lélek se kelhetett át, csak a hivatalos megfigyelőink. Akkoriban is sok portált veszítettünk a harcok miatt, ezért is álltak csak korlátozott számban rendelkezésre az ötvenes években. Ugyan az újjáépítésük már negyvenhatban megkezdődött, de egy ugyancsak újjáépülő országban csak oda telepíthettünk, ahol már feltűnés nélkül el tudtuk rejteni. Majd jött ötvenhat.

Még külső szemlélőként is megrázó erről olvasni. Milyen lehetett átélni? Szvetlánának a saját szemével kellett látnia, hogy traumatizálódjon miatta. Vajon miért ment át, mit keresett ott? Ez lehet talán a titok nyitja. Mi hajt egy húsz-huszonegy éves tündérlányt az emberek közé? Kíváncsiság? Ha így van, akkor most már hiába ülök a könyvtáratokban. A válaszhoz szükséges információkat csak odahaza lelhetem meg, ha célzottan rákeresek a mi könyvtárunkban a családom történetére. Bár túl sokat már ott sem fogok találni az eddigieken felül. Vajknak igaza lesz: nincs más út, meg kell próbálnom beszélni Szvetlánával. Ha hajlandó velem erről szóba állni.

Összepakolok, elrakom a helyére a divatkönyvet is, majd elindulunk, és ezzel mellesleg megfosztom a két úriembert is Lajta dekoltázsának látványától. Mondjuk nem lep meg a dolog, régen is mindig ez volt, a suliban és a kollégiumban is. Lajta sosem volt kihívó, csak túl szép ahhoz, hogy másra is lehessen figyelni rajta kívül. Nem tehet róla, hogy a férfiak egy könyvtárban is inkább őt szeretnék lapozgatni. Ám ez nem mindig áldás.

- Van kedved eljönni velem valahová? - kérdezem már az utcán.

- Most?

- Nem. Valamikor a tavasszal.

- Hová?

- Meglátogatni a nagymamám nővérét az alföldi tanyáján. A nyomozás miatt.

- Benne vagyok! - lelkesedik Lajta. - Tök izgi ez a nyomozósdi!

Hát igen. Bár te csak a divatkönyvet és a magazinokat láttad belőle, de igazad van. De nem is ez számít, hanem az, hogy velem vagy. A te személyiséged aranyos, és talán szükségünk lesz a Lajta féle cukiságfaktorra, hogy szóra bírjuk Szvetlána nénit. Meglátjuk, hogy Poirot Petra főnyomozó sikerrel jár-e, vagy felsül az első ügye során. A tavasz majd megmutatja, érdemes-e pályát változtatnom, vagy maradjak inkább a biztonságos aktakukackodásnál. Ki tudja, mit hoz a holnap? A világ talán gazdagabb lesz egy zseniális nyomozóval. Vagy legalább nem lesz szegényebb egy hetedik kis segédsenkivel.