Nemrég eshetett az eső. Legalábbis erre utal a semmivel össze nem téveszthető illat, meg a budai hegyek és a Vár felett az égen átívelő szivárvány. Gyönyörű látvány kétségkívül. Nem véletlenül tartják égi jelnek az emberek. Hát még ha tudnák az igazságot! De nem kell mindent tudniuk.

Innen a távolból is megkapó szépségű, ahogy az irodám ablakából bámulom. "Irodám" - hű de fellengzősen hangzik! Valójában még harminc másik dolgozó irodája is rajtam kívül, budai panorámára néző ablakokkal. Tudom, inkább dolgoznom kellene, nem pedig a szivárványt bámulnom, de mentségemre szolgáljon, hogy szerintem a többiek sem törik össze magukat a munkában. Alibizünk itt mindannyian, mintha temérdek tennivalónk lenne. Igazából azonban csak a napi munkaidő végét várjuk epedve, és igyekszünk valamiféle munkának látszó pótcselekvéssel elütni az addig hátralévő időt. Talán a főnökeink is, akik kénytelenek még aktívabban őrizni a látszatot.

Kevés izgalom kínálkozik itt, a Közepesen Megoldhatatlan Ügyek Osztályán (jó, igazatok van, nem ez az igazi neve, bár közel áll a valósághoz). A munkahelyi pletykák sokkal izgalmasabbak, mint maga a munka. De nem így van ez egy rakás munkahelyen?

A hivatal egy ódon épületben bújik meg, a Duna pesti oldalán. Ódivatú páternoszter közlekedik az emeletek között, kopottas bútorok szolgálják ki az itt dolgozók minden igényét az egyterű irodákban. Az íróasztalokon papírhalmok sorakoznak katonás rendben, vagy sokaknál - engem is beleértve - az őskáosz egy különösen nyugtalanító változatában. A falakon színes tapéta pompázik különlegesen igénytelen színekben, pedig állítólag a fajtánk szereti a szépet. Ezt nem tudom megerősíteni, cáfolni pedig nem volna kollegiális. Az emeleteken közös teakonyha és étkező, amely közösségi térként is használatos, és gondoskodik a folyamatos, fanyar kávéillatról, ami dél körül harmonikusan keveredik a sokféle ebéd szagkavalkádjával. Nektek is ismerős?

De legalább az ablakokból nyíló kilátás szép. Előttünk terül el a lustán hömpölygő Duna, a Várhegy, és ha akarjuk, a város budai oldalának történelmi épületei. Az emberi történelem velünk élő lenyomatai. Fontos hangsúlyozni, hogy az emberi történelemé, bár egyik-másikra mi is büszkék vagyunk.

Jaj, már megint összevissza beszélek! Nem csodálnám, ha egy kukkot se értenétek belőle, miért pont így mondtam, amit mondtam, és egyáltalán mi a túró jelentősége van ennek. Kezdjük akkor az elején, néhány egyszerű (bár talán meglepő) tény leszögezésével.

Budapest - ahol éppen tartózkodunk - Magyarország fővárosa, ami egy kis ország Európában, a Föld nevű bolygón. Amelyen nem az ember az egyedüli intelligens lény. Habár néha kénytelen vagyok megkérdőjelezni ennek az intelligenciának a létét. Nem csupán az embereknél, de a saját sorainkban is. Még mindig nem vagyok elég érthető, ugye? Hiába, nem az erősségem a mesélés. Essünk túl a nehezén, ha sikerült feldolgoznotok a kezdeti sokkot.

A Földön, így Európában, Magyarországon és Budapesten is, az emberek mellett él még egy, jobb napjain értelmesnek nevezhető faj: a tündérek. Tadam! Tündérek vagyunk, és itt élünk mellettetek, anélkül, hogy akár csak sejtenétek. Kivéve persze, ha ti is tündérek vagytok, de akkor meg úgyis tudjátok, amit idáig összehordtam. Na, a többieknek elmondom.

A tündérek világa úgy simul bele az emberi világ szövetébe, mint a puzzle darabkái vagy a lego építőkockái egymáshoz. Ugyanannak a térnek és időnek más-más szeletét töltik ki. Szépen megférnek egymás mellett, mindketten élik a maguk életét, nincsenek közvetlenül hatással egymásra. Megnyugtató hallani? Örülök neki. Ám ez nem igaz. A két világ igenis kölcsönhatásban van egymással, de ezt csak mi, tündérek tudjuk. Érteni értjük-e, az már más kérdés. A tudósaink persze százféleképpen meg tudják magyarázni, ámbár megérteni és megmagyarázni valamit szerintem nem egészen ugyanaz. Vegyünk egy egyszerű példát: elméletileg bármikor meg tudom magyarázni, miért pont itt és ezt a munkát végzem (vagy éppen nem végzem, mint most), abban azonban nem vagyok biztos, hogy értem-e ennek az igazi okát. Mármint nem a megmagyarázásnak, hanem a miértnek. Talán más is van így ezzel.

Azt hiszem, most már el kell magyaráznom, mi az, hogy tündér. Talán még emlékeztek gyerekkorotok meséire, Csingilingre, az elfekkel a tágas mezőkön folyton hadban álló, zöldruhás, szárnyas, hegyesfülű lényekre, esetleg Legolas alakjára Tolkien mester könyvéből (vagy a belőle készült filmekből, ha csak azokat láttátok - ámbár ő tünde, nem pedig tündér). Ilyenek volnánk? Egy fityfenét! Egyedül a hegyes fülek igazak, a többi ostoba mese. Nem is láttatok még igazi tündért.

Illetve akár láthattatok is, legfeljebb sejtelmetek sincs róla. Időnként szeretünk elvegyülni köztetek, kószálni kicsit a világotokban, vagy bulizni egy nagyot odaát. Az igazi alakunkat ilyenkor egy egyszerű varázslattal megváltoztatjuk, hogy pontosan úgy nézzünk ki, mint ti. Nem olyan nagy átalakulás ez, hiszen valójában nem amolyan aprónép vagyunk, mint a meséitekben, és szárnyaink sincsenek (kivéve persze a szárnyas létre specializálódott tündéreket, de ők a kisebbség a népünk soraiban).

Valamiféle rejtélyes okból a tündérek szeretnek az emberi világban csatangolni, és elvegyülni köztetek. Izgalmas számunkra, mint nektek egy egzotikus utazás, vagy egy szafari. Sokan járnak át közülünk hozzátok nézelődni, szórakozni, vagy csak piálni, és hát ne legyünk álszentek, veletek, emberekkel szexelni is gyakori és izgató motiváció. Legalábbis azt mondják. Ezt az állítást nem tudom se megerősíteni, se megcáfolni. Szánalmasan szegényesek a személyes tapasztalataim, még idehaza is. Ciki arról beszélni, hogy amikor legelőször megpróbáltam a szüzességemet elveszíteni egy tündérsráccal, pont egy olyat fogtam ki, aki az elvétele helyett sokkal inkább visszahozta és őrizte volna? Ilyen az én formám. Csak egy közepesen sikertelen tündér vagyok a Közepesen Megoldhatatlan Ügyek Osztályáról. Még a munkámban a karrierutam is jellemző rám: évek alatt sikerült magam felküzdenem a ranglétrán a mostani pozíciómba, tartalékos almunkatárs helyettesnek. Persze hivatalosan nem ez a titulusom, nem mintha különösebb jelentősége lenne.

Joggal kérdezhetnétek, hogy mivel foglalkozunk mi, tündérek. Nos, egy részünk természetesen a természettel. Például a tavasztündérek. Bár az utóbbi évek időjárását elnézve nem biztos, hogy megfelelően végzik a dolgukat. Ami ellen a Tavasztündérek Szabad Szakszervezete persze vehemensen tiltakozna. Bezzeg a nyártündérek! Ha ők beindulnak, lerohad rólunk még a ruha is a hőségben. Ismerős, ugye?

Ők a tündérek hagyományos munkáit végzik. Vannak, akik a legősibb tündérmesterséget ápolva az erdőkkel és a mezőkkel, a folyókkal és az állatokkal törődnek. A többiek ezzel szemben beköltöztek a városba, és ott a legkülönfélébb dolgokkal foglalkoznak. Én például irodai munkát imitálok egy nagy irodaházban, a munkatársaim túlnyomó többségével együtt. Ez is ismerős? Modern tündérek vagyunk, a technika egyáltalán nem áll távol tőlünk. Vannak modern eszközeink, repkedő masináink, meg mindenféle hasznos kütyünk, mint nektek. Speciel okostelefonunk és közösségi oldalaink nincsenek. Nálunk még levelet kell írni, vagy ha beszélni akarsz valakivel, oda kell ballagnod az illetőhöz. Nektek se ártana talán, úgy hiszem.

Gyakran mondjátok arra az emberre, aki kedvesen törődik az embertársaival, és jót tesz velük, hogy "tündérkedik". Hát, inkább ne tudjátok meg! A tündérkedés mifelénk mást jelent. Olyan, mint egy, a tévétekben vetített mexikói szappanopera és egy török sorozat szerelemgyereke.

Megint elkalandoztam. Sebaj. Lassan lejár a munkaidő. Lopva a faliórára pillantok. Visszafelé jár, mert miért is működne úgy, mint az emberi órák. Még fél óra. Harminc unalmas perc. Azután mehetek haza. Még be is kéne vásárolni. Kénytelen vagyok, ha enni akarok vacsorára.

Jut eszembe: eszetekbe jutott már, mivel táplálkoznak a tündérek? A mesék szerint harmatcseppel, nektárral és ambróziával. Nem tagadom, népszerű mindhárom, bármelyik tündérkocsmában megkaphatjátok. A harmatcsepp amolyan kellemes likőrféle, a nektár ellenben ütős ital, az ambróziától meg a legedzettebb tündérek is hamar kidőlnek. De ha elszakadunk az alkoholoktól, akkor nem is olyan különböző az étrendünk a tiétektől. Bár nem is kezdünk ostoba hitvitákba, hogy az számít-e jobb tündérnek, aki csak növényi táplálékot eszik, vagy az, akinek hús is kerül a tányérjára.

Bevallom, én szeretem a húst. Nem mintha meglátszana rajtam, mióta az eszemet tudom, mindig is iszonyú gebe voltam. Legalább megspórolom a fogyókúrát. Az más kérdés, hogy aligha nyújthatok szép látványt. Mindegy. Nem lehet mindenki okos és szép. Akinek pedig egyikből se jutott elég, az nagy szarban van, mint én.

- Mikor végzel? - térít magamhoz a professzionális önsajnálatból egy ismerős hang.

Felpillantok, és Lajtát látom hanyagul az asztalom szélének támaszkodni. Teljesen felesleges a kérdése, hiszen pontosan tudja a választ, és az órát is ismeri. Nyugodt, kissé nemtörődöm, és undorítóan jól néz ki. Lajta tavasztündér volt, mint az egész családja generációk óta, aki nem érte be ennyivel, és a városba kívánkozott, hogy karriert csináljon (meg talán az itt elérhető örömök reményében). Így nem egészen értem, hogy mit keres pont itt, ebben a hivatalban, ahol az itt dolgozók jelentős része nem is igazán tudja, hogy mit csinál naphosszat, és - valljuk be - ez nem is igazán érdekli. Gyanítom, Lajta is meg tudná magyarázni a miérteket, de a legkevésbé sem érdekel most ez a magyarázat, ami bizonyára ugyanolyan sziklaszilárd lábakon áll, mint az enyém.

- Még tíz perc - pillantok én is az órára. - Utána szabad vagyok.

- Eljössz velem plázázni, Petikém?

Tudja, hogy utálom, ha így hív. Nem zavarja.

- Nem szeretem a plázákat - mondom végül (ami nem igaz, de Lajtának se kell mindent tudnia). - Be kell még vásárolnom, nincs otthon semmi.

- A pláza pont a legjobb hely a bevásárlásra. Mindent megkapsz egy helyen.

- A kultúrsokk előtt vagy után? - kérdezem szkeptikusan.

- Nem tudom, mitől félsz. Ne mondd, hogy téged nem vonz az emberi világ! Tudom, hogy te is átjárkálsz. Na, gyere már! Hátha sikerül felcsípned valami dögös pasit. Rád férne már a sok szerencsétlenkedés után, Peti!

- Nehezedre esne a rendes nevemet használni?! - mordulok rá.

- A nevek jelentőségét túlértékelik - von vállat közömbösen, azután az arckifejezésemet látva csak kinyögi végre, mintha a fogát húznák. - Akkor eljössz velem, Petra?

Lágy kürtszó hullámzik végig az épületen, mint valami végszó. Vége a munkaidőnek. Mindenki feláll és kapkodva pakolni kezd (néhány túlórázó elvetemült kivételével), beindul a csacsogás, ami hangzavarrá erősödik. Mi a túróról lehet ennyit beszélni? Egyszer meg kellene kérdeznem erről Lajtát, akinek szintén fejlett a beszélőkéje, de az nem ma lesz. Összedobálom a cuccaimat a tarisznyámba. Gyorsan végzek, nem hordok magammal sok holmit. Jé, hogy kerül ide ez a félig megrágott szendvics? És vajon mióta pihenhet békésen a tarisznyám mélyén? A színéből ítélve muzeális darab lehet, amit képzetlen muzeológusként őrizgettem eddig az utókor számára. Most csendben megválok tőle, és észrevétlenül a szemetesbe ejtem.

- Ma is elfelejtettél reggelizni? - mulat rajtam Lajta (annyira utálom, hogy néha jobban ismer engem, mint én magamat).

- Nem, ez egy archív darab volt - felelem fapofával, és megindulok a kijárat felé. - Jössz? Mindig rád kell várni.

Csak a szemeit forgatja eme orbitális csúsztatás hallatán. Ő az, aki mindig, menetrendszerűen, a munkaidő lejárta előtt tíz perccel már készen áll az indulásra. Kivárhatnánk a sorunkat, hogy beszálljunk mi is a páternoszterbe, de inkább a lépcső felé veszem az irányt. Bizalmatlan vagyok ezzel az ördögi szerkezettel szemben, amióta néhányszor sikerült beszorulnom benne két emelet közé. Nincs is annál megalázóbb, mikor ott állsz a doboz foglyaként, a fejed az egyik, a lábad a másik emeleten kandikál ki, az arra járók pedig szánakozva néznek rád, és magukban jót röhögnek rajtad, a szerencsétlenül járt balekon. Kösz szépen, nekem is van méltóságom (valahol biztosan), és egy időre betelt a megaláztatás-listám.

A földszinten kicsekkolok a forgóvillánál (csak egyszer akad bele a tarisznyám pántja, remélem senki se látta), odaköszönök a portásnak, azután már kint is vagyok a szabadban. Kellemes idő van. Mázli, hogy az időjárásunk némileg független az emberi világétól. Előttünk szép park terül el a város közepén, egészen a Duna partjáig.

Azt talán még nem említettem, hogy nem pont ugyanolyan a mi Budapestünk, mint az embereké. Úgy lehetne a legjobban elképzelni, mint két párhuzamos dimenziót. A váza és a keretei ugyanazok, csak az azokat megtöltő tartalom különbözik. Nálunk nincsenek zörgő buszok, csilingelő villamosok, benzingőzt okádó autócsordák, egymás lábán át tömegével tülekedő járókelők. A mi világunk lassabb folyású, akár a Duna, békésebb és nyugodtabb. Illetve máshogyan neurotikus. Ha akarjuk, láthatjuk a ti világotokat is, halvány árnyképként a miénk hátterében. A miénk tisztább és virágosabb. A tiétek sokkolóan zsúfolt. Talán ez vonz oda annyiunkat, az állandó nyüzsgés?

- Hékás, nem arra! - szól rám Lajta, mikor automatikusan a park és a folyó felé indulok meg.

Ja, persze, hiszen plázázni hívott odaátra. Tényleg nincs senki más, valaki lelkesebb, akit magával cipelhetne? Á, elbaltázott vagyok, hiszen hálásnak kéne lennem, amiért törődik velem. Sose merem megkérdezni tőle, miért barátkozik velem, mikor annyi más barátja is van, én meg igen pocsék barátnő vagyok. Lehet, hogy nem is akarom tudni a választ.

- Nincs meleged ebben az izében? - kérdezi, bizalmatlanul méregetve a kezeimen a vékony kígyóbőr kesztyűt.

- Nincs - sietek megnyugtatni.

Vállat von, és megyünk tovább, balra. Nem feszegeti a dolgot, tudomásul veszi, hogy különc és bogaras vagyok. A kesztyűm nagyon vékony, könnyű anyagból készült, szinte nem is akadályozza a fogást vagy a tapintást. Alig látható rajta a pikkelymintázat, nem üt el élesen a bőrömtől vagy a ruhámtól. A tündérek első látásra talán furcsának találják, azután megszokják, és már nem törődnek vele. Mások is hordanak különös, időnként bizarr kiegészítőket, nem lógok ki vele a sorból. Bizonyára nem szeretek piszkos dolgokhoz hozzáérni, vagy tartok a bacilusoktól. Ami azért csak különös lehetne, mert a mi világunkban nincsenek kórokat terjesztő bacilusok, az emberi betegségek pedig nem hatnak ránk, hiszen a hasonlóságok ellenére más a fiziológiánk.

Meghagyok mindenkit ebben a hitében. Végső soron igaz, a kesztyűm védelmi célt szolgál. Önvédelmit. Ha nem hordanám, akkor még ennél is bolondabb lennék. Anyu csináltatta még gyerekkoromban, és velem együtt növekszik, változik, ahogy öregszem. Ha az emberek világában vagyok, láthatatlanná válik, átalakul olyanná, mintha a bőröm lenne. Nélküle nagy bajban lennék, itt is és ott is. Talán meg is bolondulnék. Hogy miért? Ha nem volna rajtam, ha nélküle érnék hozzá bárkihez, tündérhez vagy emberhez, érezném őt. Az érzéseit, a fejemben. Nem, nem vagyok gondolatolvasó (bár jól jönne időnként), csak az érzéseket és érzelmeket érzem meg, de azokat tisztán és elevenen. Bárkiét, akit megérintek. Nem akarom én ezt, sohasem akartam, de nem tudok mit tenni ellene. Illetve tudok, erre való a kis kígyóbőr kesztyűm. De ez titok!

Közben odaérünk a portálhoz. Mert nem úgy van ám, hogy csak úgy akárhol átkelhetsz. De nem ám! Abból komoly problémák adódhatnának, épp ezért tilos is. A város különböző pontjain vannak portálok, amelyeken keresztül átléphetünk, sőt, a portálok között is utazhatunk, ha messzebbre megyünk. Így van ez az egész világon, így utazhatunk például külföldre is, amihez nincs szükségünk vonatra, hajóra vagy repülőgépre. Persze az emberi közlekedési eszközöket is használhatjuk, és használják is közülünk a bevállalósabbak.

A portáltól nem messze egy zöld színű fabódé simul a környezetébe. Pénzváltó. Hiszen az emberek között nem fizethetünk a mi pénzünkkel, átkelés előtt át kell váltanunk azt forintra vagy euróra (és gyakran panaszkodhatunk a napi árfolyam miatt). Lajta odalök egy marék hegyikristályt, és kedélyesen eltrécsel a pénzváltós tündérrel, amíg az ellenértékét várja. Irigylem, amiért mindenkivel könnyedén szót tud érteni. Utat enged nekem is, hogy átváltathassam a magam kristályait. Színes papírra nyomtatott bankjegyeket kapok értük. A fene se hinné, hogy egy ilyen kis fecni mekkora hatalommal bír.

A tündérek világában nincsenek mesebeli vagyonok, milliárdosok, de szegények és koldusok sincsenek. A gazdagság nem egyenlően oszlik el, ám nem ez határozza meg a társadalmunk működését. Az embereknek főként kormányaik vagy diktátoraik vannak (és néha összemosódnak a határok). Nekünk tündértanácsunk, meg választott tündérkirálynőink. Emberi hasonlattal élve nevezhetnénk ezt alkotmányos monarchiának, bár én magamban időnként alkotmányos anarchiának hívom. Tény, hogy alapvetően szabadon élünk, a vezetőinket (többnyire) szakértelmük alapján nevezik ki, nincsenek választások, és ebből kifolyólag nincsenek hamis választási ígéretek se. Néha előfordulnak viták, és ilyenkor volt már rá példa, hogy ment a mutogatás, hogy az épp aktuális probléma az "előző harminc év mulasztása", amit nehéz nem megmosolyogni annak tudatában, hogy az ezzel érvelő tanácsos van már hivatalban vagy negyven esztendeje.

Szóval, alapvetően nyugisan élünk. Nem unalmasan, csak másképp. Remélem, nem alakult ki bennetek az a képzet, hogy egy tündér egész nap csak henyél, nektárt szürcsöl, és egy Alexander Rybak nevű férfi Fairytale című dalát hallgatja a rádióban, amivel megnyert valamilyen eurovízilót (nem egészen értem, hogy jön össze Európa és a víziló, ez valami emberi dolog lehet). Nekünk is van rádiónk, kedvenc zenészeink és zenekaraink is, akiket ti aligha ismerhettek. Mostanában az egyik legnépszerűbb az Iluschka nevű fiúbanda. Gyanítom, hogy ebben a zenéjük mellett döntő szerepe lehet a szépen kidolgozott, kockás hasizmaiknak is. Máskülönben miért szerepelnének a fotóikon mindig olyan sokat mutató jelmezekben? Talán mondanom se kell, hogy nem tartozom a rajongóik sorába. Pedig vonzó tündérfiúk, meg egy lány is van közöttük. Hiába. Valami baj lehet velem.

Szokás szerint megint elkalandoztam, míg a portálra várakozunk. Végre sorra kerülünk. Közelebb lépünk, és Lajta bemondja az úticélunkat. A portál ilyenkor először aktivál egy transzformációs varázslatot, ami kissé átalakítja a külsőnket, hogy embereknek nézzünk ki. Persze a varázslat a mi képzelőerőnket használja fel, így - nem meglepő módon - az átalakulásom nem sikerül tökéletesen. Sebaj, a hajam majd elrejti a kicsit hegyesebb füleimet.

Lajta természetesen tökéletesen néz ki. Barna hajú, babaarcú bombanő, tetőtől talpig zöldben, divatos emberi ruhában, ami a megfelelő helyeken feszül az alakjára, és kívánatosan kiemeli a nőies idomait. Lajta imádja a zöldet. Az én kedvenc színem a piros. Sokra persze nem megyek vele, ha egyszer nem áll jól.

Lajta futó pillantást vet rám. Egy pillanatra látni vélem a szemében a szánakozást. Tudom, hogy mit láthat. Ő gyönyörű. Én borzalmas vagyok. Egészségtelenül vékony (pedig igyekszem viszonylag egészségesen élni), az egyenes, vékonyszálú, hófehér hajam reménytelenül kezelhetetlen, az arcom jellegtelen, az alakomról inkább ne is beszéljünk. Az irodalomban azt szokták mondani, hogy ha be akarsz mutatni valakit az olvasónak, akkor inkább mutasd meg, ne mondd. Ha magamat kellene valaha is bemutatnom, legszívesebben a "ne mondd és ne is mutasd" módszert választanám. Egyedül a zöld szemeimet szeretem magamon. Sovány vigasz. Illik az alkatomhoz.

- Gyere, Petra! - zökkent ki az önsajnálatomból Lajta.

Követem a portál hatósugarába. Kellemes bizsergés árad szét a testemben, és mire kettőt pislognék, már meg is érkezünk. A Nyugati pályaudvar mellett lépünk át az emberek világába. Tudom, hogy van itt is portál, de még sohasem használtam. Én a Fővám térit és az Erzsébet híd lábánál lévőt használom a leggyakrabban. Utóbbi nyugisabb, nincs annyira szem előtt. A Fővám téren és környékén meg könnyedén elvegyülhetek a sok egyetemista között. A budai oldalon is vannak hasonló helyek, a Normafánál például. Jó dolog ez a portálhálózat. Ne kérdezzétek, hogyan működik, mert fogalmam sincs. Ahhoz, hogy használni tudjam, nem kell értenem a működését. Bajban is volnék, ha kellene. Pedig műszaki iskolát végeztem, "humán" beállítottságúként. Máig sem értem, hogyan tudtam ott lediplomázni.

Lajta magával húz az épületbe, ami nyomasztó tömegével rám nehezedik. Odabent rengeteg az ember, a folyosókon és a mozgólépcsőkön tülekednek. Két lépés választ el a pánikrohamtól, pedig a tündérek között ismeretlen ez a szindróma. Én lehetek az üdítő kivétel.

Letolakszunk a gyorséttermek szintjére. Lajta sose hagyná ki, hogy ne bűnözzön kicsit, ha ideát van. Odahaza a saláták és gyümölcsök királynője, itt meg borzongó izgalommal kóstol bele a bűnös élvezetet kínáló hamburgerekbe és pizzaszeletekbe, meg a desszertekbe. Nincs szívem kiábrándítani őt, hogy nem ezek jelentik az emberi gasztronómia csúcsát. Inkább csendben vele tartok. Mondtam már, hogy szeretem a húst, és ezek a kalóriabombák az én gebe alakomon aligha ronthatnak tovább. Ki tudja, lehet, hogy segítenének is, ha felszednék magamra általuk két-három plusz kilót. Á, kizárt dolog!

Evés után Lajta türelmetlenül ráncigál magával. Már látom a sanyarú sorsomat, ahogy üzletről üzletre vonszol majd, ahol ruhákat próbálgat, nekem meg véleményt kell mondanom róluk, mintha értenék hozzá, vagy érdekelnének. Moziba persze nem megyünk, pedig arra én is kíváncsi lennék. Rohanás közben velünk szemben felbukkan egy kirakat, álmaim netovábbja. Könyvek! Imádok olvasni, gyerekkorom óta. Régebben megpróbálkoztam a versírással, büszke is voltam néhány remekül sikerült versikémre. Mondanom se kell, hogy kevés visszhangot kaptam rájuk. Idővel elástam őket a fiókom mélyére, és ma már senkinek sem beszélek róla, hogy egykor a költészettel kacérkodtam. Nem minden álmunk válik valóra, még ha tündérek vagyunk is.

- Figyelnél már, tündérem? - térít magamhoz Lajta enyhén szemrehányó hangja, amitől elszégyellem magam.

Nem azért vagyok most itt, hogy a saját sanyarú sorsomon merengjek. Azt megtehetem majd otthon is, a négy fal között (ahol, megjegyzem, üres a konyhám, mert bevásárlás helyett ruhákat próbálgatni jöttünk). Sebaj, majd elrágcsálok valami szárazat, és holnap munka után beszaladok a boltba ennivalóért. Ki kellene mosni a ruháimat is. Tudom, hogy elvégzi a varázslat, de ahhoz is össze kell szedni őket, és kiszórni a megfelelő varázsigéket. El ne felejtsem! Talán hazafelé Lajta megengedi, hogy beszaladjak a könyvesboltba, keresni valami új olvasnivalót. Kizárt! Tudja, hogy úgy járnék, mint ő a ruhaüzletben, és több órára ottragadnánk. Könyvekért egyedül kell jönnöm. Pedig tök jó illatuk van a könyvesboltoknak és az antikváriumoknak.

- Petra! Mondj már valamit? Szerinted jól áll?

Kénytelen vagyok Lajtára figyelni. Türelmetlenül várja a véleményemet, mintha az bármit is számítana a divat kérdésében. Mi nem áll jól neki? Ha csak negyedannyira jól néznék ki, mint ő...

- Szép - mondom, mintha kicsit is konyítanék hozzá. - Illik hozzád a színe, finomnak tűnik az anyaga, lágy az esése. Harmonikus.

Elégedetten bólint. Igen, ő is így gondolja. Akkor nem lőttem nagy bakot. Eltűnik a próbafülkében. Még három ruha várakozik a "szakvéleményemre". Itt. Azután még legalább két üzlet. Este lesz, mire hazaérek. Megint kapkodhatok, hogy mindent összekészítsek a holnapi munkához, és ne reggel kelljen kapkodnom.

Nem baj, most igaz barátnőnek kell lennem, hiszen Lajta is az a számomra. Szeretem őt. Kevés barátom van rajta kívül. Sok tündért ismerek, ám nehezen nyílok meg, és nehezen barátkozom. Jó volna sokkal nyitottabban élni. Jó volna úgy járni-kelni a világban, akár ideát, akár odahaza, hogy van velem valaki. Nem mellettem. Velem.

"Majd egyszer, Petra!" - suttogom magamnak bátorítóan. - "Majd egyszer eljön a te időd is. Talán hamarabb, mint a nyugdíj. Bár hosszabb ideig élünk, mint az emberek, így a nyugdíj is messzebb van. Sebaj. Vannak még csodák a világon!".

Talán össze kellene barátkoznom egy álomtündérrel? Á, nem. Én ébren akarok álmodni. Átélni azokat az érzéseket, amiket eddig leginkább csak mások elméjében élhettem át. Valóban átélni, nem csak a távoli visszhangját érzékelni.

Megrázom magam, és igyekszem Lajtára koncentrálni. Megérdemli. Ő a legjobb barátnőm. Most az övé kell legyen minden (szétszórt) figyelmem. Én ráérek. Még. Meddig is?