Hangtalan ült a polcon, még lábát sem lógatta
Hangtalan nézett dermedt szemével, pilláit meg sem mozdította.
Jéghideg volt, a por békésen állt rajta, törött szívét vastagon szőtt pókháló rútan összefogta.
Búsan tűrte, hogy legyek megmásszák, patkányok, egerek falábát rágcsálják, néhai szelek haját zilálják, dohos szagát egyre csak táplálják.
Fájt neki a csend, szinte hallotta, hogy a porceláncsészék közt felcsendült gazdája, az öreg kacaja.
Ajtó nyikordulása sajdult a néma csendben, Dohánytól sárga kezek nyúltak felé, s azt mondták, -Ez hasznavehetetlen!
Megfogták, és arréb dobták, szűk dobozba zárták, piacról-piacra vonszolták, mellét-lábát tapogatták.
Fémpénz csörrent minden zsebben, kárörvendő mosolyok fogatlan embereken, alkuk, állatok, férfiak, erőszak, helye nem volt itt semminek, csak földre ömlő öreg bornak.
Holdfénysápadt arcára esőcsepp dermedt mintha könnye lenne, elé lépett egy fiú, s óvatosan letörölte.
Megfogta pálcáját, lassan felemelte, kedves félmosollyal táncoltatni kezdte.
Az meg, mint a balerina, engedelmeskedett, keze-lába rég nem mozdult,-beleremegett.
-Elviszem magammal.-szólt a fiú, s zsebeit az öregnek ürítette, felkapta a babát, majd vigyázva jobb karjára vette.
Az meg ahogy mindig, vörös ajkait csókra tartotta,- Használj, ahogy akarsz!-lehelte suttogva.
Hazavitte a fiú, kellemes melegbe, estéről-estére vígan eljátszott vele.
-Csak te ne tégy többet polcra...-könyörgött a lány, s újabb csókja csattant a fiú ajkán.
Nem tette azt, a fiú igazán szerette, pókhálóval összeszőtt fáradt szívét újra, s a végsőkig életre keltette.