Az emlékek annyira keserédesek. Láthatatlanul fonják ujjaikat a nyakam köré, majd a legváratlanabb pillanatban szorongatni kezdenek, bármerre nézek. Egy lépcsőforduló, egy pad, egy szín, egy illat, és a nyakamon pihenő ujjak hirtelen szorosabbak lesznek, és ahogy bevillannak az emlékképek, szinte könnyek szöknek a szemembe. Mindenhol ott van valami, de már csak én látom...Néha azt kívánom, bár elfelejthetném őket, talán akkor kevésbé fájna. Majd eszembe jut, hogy már csak ez maradt nekem belőled. Emlékek, és remények. Én pedig annyira gyűlölöm, hogy megszűntél. Gyűlölöm, hogy már nem játszuk azt az idegesítően imádnivaló játékot, hogy máshol van dolgod, gyűlölöm, hogy az alsó ajkam már nem azért harapom be, mert imádom amit látok, hanem azért, hogy elfojtsam magamban a sírást. Mert már egyáltalán nem látlak...És nem szeretem a helyzetet, amiben hagytál. Reményt adtál, de mit jelent ez a szó? Türelmet? Napok óta várom, hogy felvillanjon a neved a telefonom kijelzőjén. Mondanám, hogy megígérted, de a legrosszabb az egészben, hogy nem tetted...csak rábólinottál. Meddig ringassam még magam abba az álomvilágba, hogy akarod? Miért nem engeded, hogy megmutassam magam, hogy megnyíljak?
Ez a remény...ez egy örök, végtelenségig tartó nyomorúságot szül. Tudod, amikor először köszöntünk egymásnak, az nekem olyan volt, mint az amúgy is egekig érő tűznek az olaj. Még jobban belobbant, és szinte már saját magába táplálta a reményt. Tudod mi volt a különbség? Hogy én akkor csak köszöntem. Te pedig elköszöntél. Valószínüleg örökre.