Ez a város maga a megtestesült szabotázs... Az utcák mocskosak, a házak sötétek, az emberek bezárkóznak, de az utak egyfelé futnak. Ez a város az elmúlás.
Ebben a városban hosszú ideig pirosak a lámpák. Van idő gondolkodni. A zebrák le vannak kopva. Könnyű eltévedni. Ebben a városban mindenki felbukkan.
Azon a zebrán mellém állt az én Életem. Mellém állt, és azt mondta régen találkoztunk. A mosolyát nem fakította meg a város, pedig tudtam milyen messziről jött. Az én Életem olyan volt, mint régen, csak jóval több megbánással, és annál kevesebb allűrrel.
Megkérdeztem merre tart. Az én Életem azt mondta, a Szerelméhez siet. Az én szívem belesajdult, miközben beszélt. "És erre emlékszel?" Nevetett az én Életem, nevetett az emlékeinken, és annyira boldog volt.
Aztán megkérdezte, én merre megyek tovább. Azt mondtam, az én Szerelmemhez. Talán az Ő szíve is belesajdult. Az én Életem azt mondta, legyünk boldogok. Én is ezt mondtam neki, aztán az én Életem továbbállt.