Valahogy eszembe ötlött, hogy az üveg és én igazán egyformák vagyunk. Érdekes, az üveg átlátszó, teljes mértékben átláthatsz benne a másik oldalra. Az én szemem üveges, ha épp olyan a hangulatom, kitűnően lehet annak segítségével belelátni, olvasni a gondolataimban. Ha például egy üvegpohár megtelik, pillanatok alatt kiömlik belőle az a vízmennyiség, ami már nem fér bele, megszabadul tőle. Nahát. Ha úgy érzem elegem van, egyszerűen nem bírok többet, a könnyeim úgy patakzanak, mint a túlcsordult pohárból a víz, vagy egy érzelmeket elsodró apró patak. Az üveg olyan törékeny...ha földhözvágják millió darabra hullik, és hiába ragasztod meg, nem lesz már ugyanolyan. Látod, ha egyszer összetörsz engem, hiába raksz össze, sosem lesz már a régi semmi. Ugye, hogy az első sorom nem tudtad hova tenni, most meg szinte egyetértesz? Törhetetlen üveg?!- hopp, egy kifogás. Ugyan. Ha "istentudja" hány méterről ledobunk egy "istentudja" hány tonnás valamit, az is betörik, csak lehet, hogy nem a felszínen lesz látható először, hanem az üveg belsejében. Szóval, nem vagyok érzéketlen, bár a póker-arcot nem árt gyakorolnom, esetleg nem kéne olyan érzékenynek lennem. Vannak azok a hangszigetelős üvegek...ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy alkalmi süket vagyok. Mi van még? Ha az üveg túlzottan felforrósodik, akkor robban. De szó szerint, szétrobbanhat. Nézd, ha kibírhatatlan dühöt érzek, nem bírom magamban tartani.
Milyen érdekes, ahogy ez az írásom készült. Épp fürödni mentem, mikor belenéztem az üvegtükörbe, és lásd, felfedeztem benne a személyiségem darabjait. Hirtelen kicsit máshogy is észrevettem magam a tükörben.