Lágy szellő símogatja az arom, puhán lebegteti a hajam, én pedig meredten bámulok ki a napfénytől csillogó ablaküvegen. Milyen szép tavasz van! A madarak felélednek, illatok szállnak, minden világos, fényes és tiszta. Annyira szép! Csak merengek, figyelem az ablakból elémtáruló parkot. Olyan boldog minden! Ez lehet a tavasz? Ez, ez a megnyugvást kívánó magány, ami itt uralkodik? Elémtárul pár fájdalommal megmosolyogtató emlékkép, ahogy nyugodt szívvel sétálok végig kedves régi iskolám udvarán, boldogan tervezgetve a jövőm, mosolyogva a gondtalanul játszó gyerekeken, és kacagva a mellettem sétáló fárasztó viccein. Mennyi mindent jelenthet egy tavasz! Nekem ez a tizenhatodik…de mindig mást jelent. Mást, hiszen mikor kicsi voltam, nem is a tavaszt vártam, hanem a nyuszit, és a meglepetésekkel teli fészket. Aztán ahogy nőttem, már az első hóvirágot vártam, sőt, mire észbekaptam, már a felvételilapok miatt néztem minden nap a postaládám. Ez a tavasz? Ami másnak az ősz, elmúlás? Rohanó idő, rohanó emberek, akiket már máshol várnak, s ahogy végigsímítok a kezemen díszelgő motívumon, úgy érzem, talán megnyugvás a magány. Most, ahogy csendesen ülök az iskolapadban, és ösztönösen körbenézek, megállapodik a tekintetem egy félbehagyott mondatonon, egy elharapott szótagon. Egy mondat kellős közepén találom magam, amely elhallgatott, s márcsak következtetni lehetne mi lett volna a folytatás. Milyen csend van…pedig a tavasz pont arról szól, hogy minden felébred…és a madarak is csivitelni kezdenek. Milyen furcsa nem? Aztán mikor csöngetésre eszmélek, gyanútlanul kinyitom az ajtót, s egy másik elhallgatott szót látok. Milyen csendes, és hallgatag ez a tavasz…de mindemellett olyan gyönyörű. A maga csodájában.