Semmi.

Az ég világon nem történt semmi, pedig már felkészültem a hangos dörrenésre. Értetlenül nyitottam ki a szemem és láttam, hogy a nő elégedetten mosolyogva jött még közelebb. Nem tudok sokat a fegyverekről, de azt gyanítom, hogy nem volt kibiztosítva. Apró hiba, de akár az életembe is kerülhet! Nem volt időm, arra, hogy korrigáljam- őszintén azt se tudtam, hogyan kéne-, ezért csak meglendítettem a kezem és a pisztoly csövével halántékon vágtam ellenfelem. Olyan erővel ütöttem, ahogy csak tudtam, aminek meg lett az eredménye, mert a szeme azonnal fenn akadt és összesett a lábamon. Az ütés helyéből egy vékony is vércsík kúszott le az arcán, nem mertem megnézni, hogy még él e, inkább lerúgtam magamról. A pisztolyt bedugtam a nadrágom hátuljába, hogy ha kell kéznél legyen, de előbb kiderítettem, hogy hogyan kell kibiztosítani. A kést kihúztam a nő combjának hátsórészéből, megtöröltem a pólómba és rámarkoltam. Úgy döntöttem, jobb ha továbbra is ezt használom elsőszámű fegyverként, mert jobban célzok vele.

Körülnéztem, hogy merre lehetek, de csak csupasz falakat és üres folyosót láttam mindkét irányba. Arra jutottam, hogy legjobb lesz, ha visszaindulok arra, amerről jöttünk, abban reménykedve, hogy senkivel sem futok össze.

Halkan a falhoz simulva osontam és bár valahonnan a távolból hallottam hangokat, nem találtam életveszélyesnek a helyzetet. Egészen addig semmi gondom nem is volt, míg egy kereszteződéshez nem értem. Innen fogalmam sem volt merre menjek, de még egy ajtót sem láttam a folyosón, ahová bemehetnék. Találomra választottam ki egy irányt szerencsét próbálva. Egy olyat választottam, ahonnan semmi hang nem szűrödött el hozzám és félhomályba borult.

Ötletem sem volt mióta bolyonghattam az épületben, őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ez ekkora. Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a föld felett van a létesítmény, hanem alatta is, mert kintről tutira nem tűnt ekkorának. Egyszer találtkoztam ellenséges katonákkal, de azok olyan sietve rohantak el melettem, míg én egy kanyarban húztam meg magam, hogy észre sem vettek. A lélégzetem is visszatartottam és megróbáltam egybe olvadni a fallal, minél kisebb feltűnést keltve. Három fegyveres férfi suhant el előttem és csak, mikor eltűntek szem elől, mertem megmozdulni. Hangosan fújtam ki a levegőt és óvatosan kilestem.

Reméltem, hogy az ellenállók elől menekültek, és ha abba az irányba indulok, amerikaiakkal futok össze. Meg is indultam a folyosón, de pár perc múlva egy tejüveg ajtóhoz értem, amire egy Orvosi szárny feliratú matricát ragasztottak. Nem tudtam, hogy be menjek e vagy se, mert egyáltalán nem ez volt a célom. Végül arra gondoltam, hogy akár még meg is érheti benézni ide, ha sikerül elég gyógyszert összeszednem, Treck talán elnézi, hogy felszívódtam. Semmi kétségem sincs affelől, hogy amint megjelenek a telepen, azonnal kérdőre von és a zsákmányt követeli. Az ellenállásról nem akarok neki beszélni, mert a végén még azokat az ártatlan embereket veszi célba. Elég bajuk van nekik így is, semmi szükség, hogy a magunkfajtával is bajlódjanak!

Nem tudom, honnan jött ez a szimpátia, de valahol mélyen megértettem, hogy miért harcolnak. Kicsit féltékeny is voltam, hogy bennük még van remény, miközben én már a háború előtt feladtam. Nem illek az ellenállásba és valószínűleg újra rabként tartanának, kihasználva a tudásom, ahogy most is teszik. Az egyetlen esélyem, ha visszamegyek a bandához, ahol ugyan előfordult a durvaság, de legalább szabad voltam. Egészen addig, míg azt csináltam, amit tőlem elvártak!

Belöktem a kétszárnyú ajtót és beléptem a neoncsővel megvilágított folyosóra. A falak itt fehérek voltak és vállmagasságig csempe borította. A folyosó két oldalán ajtók, polcok és hordágyak sorakoztak, pont mint egy kórházban. Minden ajtó kis ablakán benéztem és fura mód, szinte minden szobában feküdt valaki. Szörnyű állapotban voltak, többen szerintem már nem is éltek. Férfiak, nők egyaránt lábadoztak és mindenki mellett láttam gyógyszeres üveget a kis asztalkán. Az egyik szobában, csak egy vöröshajú nő feküdt egész közel az ajtóhoz, így láthattam, hogy az arca beesett és csont sovány. Mellette az asztalon több doboz is volt, mind tele és úgy kalkuláltam, hogy ő- ha még él egyáltalán- nem lesz képes visszavágni, szóval halkan lenyomtam a kilincset, hogy megszerezzem magamnak a drogokat, azonban az ajtó nem mozdult. Bezárták és sehol egy kulcsot nem láttam. Csalódottan mentem tovább és megpróbálgattam a többi ajtót is, de mind zárva volt. Értetlenül álltam a folyosó közepén, amikor hangok ütötték meg a fülem. Az egyik kórteremből jött, mintha valaki az ajtót verné. Elindultam a hang irányába. Nem volt olyan nagy ez a szárny, az egész csak egy folyosó volt, így könnyedén megtaláltam. Egy idősebb férfivel találtam szembe magam, tipikus markáns arcvonalai voltak, vérbeli orosz katona. Sötét haja már őszült, a bajsza is hamuszürke volt, de legfeltűnőbbek a vörös foltok voltak rajta. Az ajka, az arcszőrzete és a sötétzöld pólója is vérpettyes volt. Újra rávágott az ajtóra, mikor látta, hogy a tekintetem mögé kalandozik, ahol több ember is összegyűlt. Néhányan a földön, ágyakon ültek, valaki fel- alá mászkált és volt, aki a falnak támaszkodott, körülbelül tízen lehettek bent, öreg- fiatal, nő- férfi. A csattanástól hatrahőköltem és újra az öregre figyeltem, aki mintha mondani akart volna valamit, de egy köhögésroham megakadályozta. Kezét gyorsan a szája elé kapta, de pár csepp vér így is az ajtóra csapódott. A szívem összeszorult, ahogy néztem ezeket a szegény embereket és nem értettem, hogy mi történhetett velük. Lehet, hogy ellenséges szövetséghez tartoztak, de attól még ők is emberek voltak, akik távol a hazájuktól, vívnak egy olyan harcot, aminek igazából már semmi értelme.

- Menj innen!- krákogta és a kezével hesegető mozdulatot csinált.

Először azt hittem oroszul beszélt, annyira érezhető volt az akcentusa. Értetlenül bámultam rá, mire újra a kijárat felé intett.

- Tessék?- kérdeztem és közelebb léptem. A kilincsért nyúltam, de a következő pillanatban olyan erővel vágott az ablakra, hogy azt hittem, megreped. Hátraugrottam és felnéztem rá. Láttam, hogy mozog a szája, de csak hangfoszlányokat sikerült kihallanom. Valami betegségről beszélt, meg Európáról és, hogy veszélyben vagyok. Figyelmesen hallgattam, de többször is köhögés szakította félbe, aztán mintha fejbevágtak volna, jött a felismerés. A fertőzés! Azt próbálta itt nekem elmagyarázni ez a szerencsétlen, hogy mind fertőzöttek és húzzak el innen, amilyen gyorsan csak tudok. A szívem a torkomban dobogott, ahogy arra gondoltam, hogy az a nő, akit leütöttem, talán megfertőzhetett, bárki akivel kapcsolatba kerülök, már hordozhatja a halálos vírust!

Belenéztem a katona szürke, reménytelen szemébe és már egyáltalán nem az ellenséget láttam benne. Csupán egy apát, talán nagyapát, akinek a családja már rég halott valószínűleg, ő pedig a világ másik felén teljesít parancsot. A Nagyok biztonságban elvonultak a kis bunkereikbe, képzett ügynökökkel védve, elérhetetlenül és onnan dirigálnak a kisembereknek, akik értelmetlenül írtják a fajtársaikat. Nyilván akadnak fanatikusok, akik kedvtelésből pusztítanak, de biztos vagyok benne, hogy akikkel én itt találkoztam nem közéjük tartoznak.

Utáltam, hogy ilyen világban kellett élnem. Egész életemben küzdenem kellett, senki nem állt mellettem, állami gondozott voltam és a rendszer kedvére pakolt egyik városból a másikba. A gyermekotthonok- bármennyire is próbálkoznak- rideg, személytelen helyek. A gondozóknak, annyi gyereket kell kordában tartaniuk, hogy nem tudnak rendes kapcsolatot kiépíteni velük. Szerencsések, azok, akik családra lelnek, de akad olyan is, akit visszaküldenek. Megsem tudom számolni, hányszor néztem az ablakból, ahogy a társaim újdonsült szüleik társaságában sétálnak el, én pedig csak sóvároghattam egy rendes élet után. A szüleimet egyáltalán nem ismertem, amire képes vagyok visszaemlékezni, minden az árvaházakhoz köthető. Sose értettem, miért nem akart senki engem is magával vinni. Izgága gyerek voltam ez tény, örökmozgó, bajkeverő, de nem hiperaktív vagy kezelhetetlen. Emlékszem volt egy plüss bárányom, amit folyton magamnál tartottam, még kiskamaszként is. A matracom alá kellett napközben rejtenem, hogy el ne vegyék a többiek, valamiért nagyon ragaszkodtam hozzá. Capy volt a neve és már szinte agyon gyepáltam, többször is meg kellett varrni, még a mosástól is féltettem. Aztán egyszer valahogy elkeveredett és soha többé nem került elő. Nagyon sírtam miatta, de akkor rájöttem, hogy a ragaszkodás nem jó dolog és úgy döntöttem felhagyok vele. A sok vándorlás megtanított, hogyan lehet kevés dologgal is boldogulni. Nem ragaszkodtam a dolgaimhoz, csupán a legszükségesebbeket tartottam meg.

Rátettem a kezem az üvegre és szomorúan néztem a férfira.

- Köszönöm!- lehetem.

Ugyan nem hallhatta, de reméltem, hogy érti a gesztust. Tényleg hálás voltam, hogy továbbra is bent maradtak, nem jöttek ki, hogy minket is fertőzzenek és az amerikaiak, a saját fegyverük által pusztuljanak. Megérdemelnék ugyan, de nem lenne emberhez méltó. És nagy kincs az emberség ebben a káosz uralta világban.

- Kal!- kiáltotta valaki a nevem a folyosóról.