- Benne van- jelentettem ki, ahogy beléptem Prestonhoz.

Ott volt még az anyám, a másik négy szakaszvezető és Oscar, a mérnökünk.

- És biztos vagy benne, hogy ért hozzá?- kérdezte Davidet Preston.

A férfi határozottan bólintott.

- Kal számára nincs áthatolhatatlan tűzfal- mutatott az ajtóra- Én nem tudom, hol tanulta, de az a lány egy zseni.

Hinni akartam benne, de nem bíztam Kalben. Az, hogy bezártuk tényleg az én hibám volt, de ezzel a húzásunkkal csak még inkább ellenszenvesek lettünk számára. Van még két napunk az indulásig, addig pedig elhatároztam, hogy megmutatom, nem vagyunk mi olyan rosszak.

Másnap reggel egyből mentem is az alagsorba. Azt hittem, hogy aludni fog de helyette a földön ült háttal nekem és a falat kapargatta egy kis fémdarabbal.

- Mit csinálsz?- kérdeztem. Hátra fordult ugyan, de nem szólt semmit, aztán folytatta, amit csinált- Jó hírem van!- mondtam- Ma kiszabadulsz és megmutatom a tábort.

Lassan felállt, a rácshoz sétált és zöld szemeivel mélyen az enyémbe nézett.

- Nem érdekel!- mondta könnyedén.

Nem igazán erre a válaszra számítottam. Azt nem vártam, hogy figyelmesen végig hallgat majd, míg körbevezetem, de gondoltam kicsit boldogabb lesz, ha végre kiszabadul.

Megigazítottam a fegyvert a hátamon, elővettem a zsebemből a kulcsot és eléléptem.

- Egy kis friss levegő mindenkinek kell!- vontam vállat és kinyitottam a cellája ajtaját.

- Nem unod még, hogy folyton akaratom ellenére ráncigálj ide- oda?

- Inkább gyere!- intettem.

Vetett rám egy kétkedő pillantást, de kijött. Láttam az arcán, hogy nem tudja mire vélje a helyzetet és azon gondolkozik, hogy hogyan szökjön meg.

- Ugye mondanom sem kell, hogy ha bármivel próbálkozol, az egyességünknek lőttek- figyelmeztettem.

- Hát hogyne!- motyogta.

Felmentünk a lépcsőn, ki a folyosóra. A szeme elszokott a természetes fénytől, ezért egy darabig csak hunyorogva jött mellettem. Először az étkezőbe vittem, ahol épp a reggeli maradékot pakolták el. Kalt az étel jobban érdekelte, ezért megengedtem neki, hogy egyen még egy kicsit, annak ellenére, hogy mindenkinek meg van határozva a fejadagja. Bemutattam neki pár embert, aztán a tornaterembe mentünk, ahol a fegyvereinket tartjuk és a katonák gyülekezőhelye van.

- Néhányan aludni is itt szoktak, hogy őrizzék a készleteket, illetve nem mindenkit tudunk termekben elszállásolni- magyaráztam.

- Hogy sikerült ennyi mindent összeszednetek?- sétálgatott a megpakolt asztalok közt, miközben lenyelte az utolsó falatokat.

- Sok a katona közöttünk, akik magukkal hozták a felszerelésüket, volt, hogy az ellenségtől vettük el, talátuk...

- Hol vannak az enyéim?- állt meg hirtelen és szembefordult velem, amitől majdnem neki mentem.

- Csak késeket találtunk nálad, amiket biztonsági okokból elkoboztunk, de ha indulunk, megkaphatod őket.

Az arca zavartá vált egy pillanatra, aztán mintha csalódott volna, végül rendezte a vonásait és újra nézelődni kezdett. Egy M249-es géppuskán akadt meg a szeme és kérdőn rám nézett. Én tétován bólintottan, értettem, mit akar, de a kezem a combomra rögzített pisztolyra csúszott. Lassan felemelte a fegyvert és forgatni kezdte, úgy tűnt ért hozzá.

- Tudod használni?- kérdeztem.

- Nem.

- Ez megnyugtató- motyogtam.

Bár fura is. Azt gondoltam, hogy egy bandatag könnyedén elboldogul bármilyen fegyverrel. Ez felveti azonban a kérdést, hogy mi szerepe volt akkor náluk.

Miután kivizsgálódta magát letette és tovább ment.

- Kal, ők itt a csapatom- mutattam a szedett vedett társaságra a terem sarkában- Jenna, Chip, Trent és Jett. A többiek valahol szétszóródtak.

- Rey őrjáraton van- mondta Jett.

- Egyedül?- kerekedett el a szemem.

- Természetesen nem- szögezte le- De nem tudom, kivel ment. A többieket reggel óta nem láttam.

- Örülök, hogy felépültél Kal- mosolygott a lányra Trent.

Nem tudtam nem észrevenni Jenna rosszalló tekintetét, amivel végigmérte a lányt és aztán rám nézett.

- Biztos, hogy jó ötlet kihozni őt?- kérdezte.

- Nem- válaszoltam egyszerűen- De ez van.

Nem akartam Kal jelenlétében ezt megvitatni. Azon vagyok, hogy megszerezzem a bizalmát és ezzel Jenna nem segített.

- Így már mindent értek!- hallottam anyám hangját mögülem.

Megfordultam és szigorú tekintetével találtam szembe magam.

- Mit is?- kérdeztem ártatlanul.

Kal közben össze-vissza kapkodta a fejét.

- Hogy a lány, miért nincs a helyén, Mack! Vidd vissza mielőtt Preston rájön!

- Mi?- kerekedett el Jenna szeme- Még a parancsnok sem tudja?

- Ne most!- mondtam mindkettőjüknek.

- Ó engem nem zavar!- szólalt meg Kal.

Karba tett kézzel állt még mindig mellettem és figyelte a kialakult vitát.

- Nem! Én így láttam jónak!- anyámra néztem- Te is tudod, hogy szüksége van levegőre.

Mélyen a szemébe nézten, így próbáltam hatni rá. Egyszerre keltettem fel benne az anyai ösztönt és az orvosi esküt, remélve, hogy nem kell ellentmondanom neki.

- De vigyázz, nehogy meglásson Preston!- mondta végül

Bólintottam és karon ragadtam Kalt. Kint ugyan borult volt az idő, de nem esett, ezért kimehettünk. Az iskola udvaron hordókban égett a tűz, az emberek ezek köré gyűltek melegedni. Felborított kocsikból és törmelékből építettünk barikádot magunk köré és, amennyi területet csak tudtunk, lefedtünk álcázó hálóval.

- Szépen berendezkedtetek!- nézelődött.

- Volt időnk.

- Kezdettől fogva itt vagytok?

Lenéztem rá és láttam, hogy ő is engem néz.

- Nem. Először az erdőben voltunk, de aztán rájöttünk, hogy itt a suliban sokkal kényélmesebben meg tudjuk húzni magunkat- meséltem- A katonák nem háborgatták, mert nincs létfontosságú szerepe.

- Hogyan sikerült, ennyi embert és ilyen haderőt feltűnés mentesen tartani?

Meglepett a kérdezősködésével, azt gondoltam végig csöndben fog kullogni mellettem, míg én beszélek. De ez jó jelnek tűnt, felkeltettem az érdeklődését.

- Ott vannak a lőállások- mutattam hátra- Elől is vannak természetesen. Itt mindenkinek meg van a saját feladata, csak úgy tarthatjuk fenn a tábort, ha mindenki azt csinálja, amit kell.

- És gondolom ez ellen senkinek sincs ellenvetése- egyértelmű szarkazmus volt.

- Természetesen nem így van, de fegyveres katonákkal, csak a hülye száll szembe- sokat mondóan néztem le rá, remélve, hogy leesik neki.

Elnézett rólam, tovább tanulmányozta a helyet. Körbementünk az udvaron, de aztán vissza kellett vinnem, mert le kellett váltanom a déli őrséget. Nem könnyű az életünk, bármennyire is úgy tűnhet neki. Egy nap többször is őrségbe kell állnunk, vagy a lőállásokba, vagy őrjáratozni. A fejadagok pedig nem túl sokak, én már megtanultam, annyiból is boldogulni, de a háborgás folytonos.

- Holnap megmutatom a belső részeket- mondtam, mikor rázártam a cella ajtót.

Lefeküdt az ágyára, fogta a fémdarabot és az ujjai közt kezdte forgatni. Visszatért a némasághoz, remek!

Kimentem az udvarra, a helyünkön Jenna már várt, de nem nézett rám, mikor mellé ültem.

- Mi bajod van?- kérdeztem tőle.

- Semmi. Mi lenne?

Tudtam, hogy hazudik, de inkább hagytam a témát. Ha egy nőnek valami baja van, jobb kivárni, ha ő mondja el, ezt már megtanultam.

Kitámasztottam a puskámat és a távcsövén keresztül vizsgáltam a tájat. Innen az utcára láttunk, még mindig hátborzongató látvány az egykor virágzó várost, ilyen állapotban látni. Az épületeket graffitik díszítik, a vakolat omladozik, sőt a belvárosban golyónyomok tarkítják a házak falát. Minden úgy megváltozott, még szerencse, hogy valamennyi áramunk maradt. Ha az sem lenne, nem tudom, hogyan tudnánk továbbra is kitartani.