- Bailey!- kiáltották a nevem.

Odaszaladtam a gyülekező emberekhez.

- Mi történt?- kérdeztem idegesen az őrjáratból visszatérőket.

Chip egy jókora zúzódással az arcán jött vissza, társa, Colin pedig egy lőtt sebbel a lábán. Őt egyből anyámhoz vitték, hogy leápolja, de Chip be tudott számolni.

- Oroszok!- lihegte- Egy kisebb csapat észak-nyugat!

- Feldérítők?- kérdezte Jenna.

- Meglehet- vakartam meg a tarkómat- Merre tartottak?

Chip lehajtotta a fejét, nagyot szusszantott.

- A városba.

A szemem elkerekedett, Jenna megszorította a kabátom ujját, mind elakadt lélégzettel néztünk Chipre.

Hónapok óta nem láttunk erre ellenséges erőket. A várost hátra hagyták, fogalmunk sincs miért, de elmentek és nem háborgattak minket tovább. Most azonban, hogy vissztértek kezdhetünk újra aggódni. Nem könnyű egy ekkora ember tömeget láthatatlanul tartani. Így is sok a balhé a szabályokból, nem mindenki tudja elfogadni, hogy globálisan kell néznünk a dolgokat, ha túl akarunk élni.

- Beszélnünk kell Prestonnal!- mondtam.

Mindannyian bementünk vezetőnkhöz és Chip részletesen elmesélte, hogy mi történt.

- Muszáj volt megölnöm, ha nem teszem riadóztatja az egységét- mesélte- Így talán lesz esélyünk! Sajnálom, elővigyázatosabbnak kellett volna lennünk.

- Nem tudhatta, hogy ott vannak, katona- veregette hátba Preston.

Bármennyire is kemény, az emberségét nem vesztette el és épp ezért kedveljük.

- De ha tényleg felderítők voltak, csak idő kérdése, hogy a nagyobb csapat is megérkezzen- szólalt meg Jenna.

- Ami felveti a kérdést, hogy mit tegyünk?- néztem a parancsnokra.

- Nem hozunk elhamarkodott döntéseket- jelentette ki- Nem tudjuk, miért jöttek vissza, mit akarnak és mennyien vannak! Ha most elkezdjük elhagyni ezt a helyet, lehet csak nagyobb feltűnést keltünk.

- Szóval maradunk és várunk, hátha megússzuk a dolgot?- értetlenkedett mellettem a lány.

- Természetesen nem. Chip, te menj értesítsd az embereket, hogy legyenek készen, ha gyorsan tovább kell állnunk! Mack te szedd össze az embereid és menjetek terepre. A Hummert is vihetitek!

Bólintottunk és mindenki ment a dolgára.

- Gyerünk srácok!- kiáltottam el magam a tornaterembe érve- Buli van!

A lőszerekhez mentem és ellenőriztem a táramat.

- Hová megyünk?- kérdezte Rey.

- Társaságunk akadt- válaszoltam egyszerűen.

- Sőt, még a Hummer is a miénk!- hajolt át előttem Jenna Reyre kacsintva.

Mind a nyolcan felszerelkeztünk, aztán készültünk elindulni, mikor az ajtóban Kevin szaladt hozzám.

- Igaz? Tényleg visszajöttek?- kérdezte.

- Nem tudjuk még, de most menj inkább és segíts anyának összeszedni az orvosi felszerelést!- borzoltam össze a haját.

Kevin a tíz éves kisöcsém, vakmerő gyerek, ami néha jó, de sokszor kerül bajba emiatt. Ha eltűnik egy időre, mindig aggódunk, hogy kiszökött és valami meggondolatlanságot csinál. Apa halála után én lettem a családfő, de nehéz összeegyeztetni az egység vezetését és a családot.

- Hadd menjek veled!- könyörgött.

- Kevin tudod, hogy nem lehet!- guggoltam le hozzá- Itt van rád szükség!

Dacosan nézett vissza rám, láttam a szemében, hogy már nagyon elege van abból, ahogy kezeljük. Fel akar nőni, nem akarja, hogy gyerekként kezeljük, ezt már többször hangoztatta, de ő akkor is még csak egy gyerek. Épp elég baj, hogy ez a háború kettévágta a gyermekkorát, de talán még van esélye, hogy egyszer újra normális életet élhet. Ki vagyok én, hogy ezt elvegyem tőle?

- Menj!- parancsoltam rá, a bejáratra mutatva.

Elviharzott, én pedig csatlakoztam a csapatomhoz. Rey a volán mögött ült, Jenna mellette, a többiek a hátsóülésen és a platón. Én is a platóra álltam és tenyérrel kétszer rávágtam az autó tetejére, jelezve, hogy indulhatunk.

- Irány észak-nyugat!- kiáltottam.

Rey beletaposott a gázba és kigurultunk az iskola udvaráról, rá a főútra, ahol a hátrahagyott járműveket kerülgettük. Az alig tíz perces út alatt, míg elértük a városból kivezető autópálya felhajtóját, semmi gyanúsat nem láttunk. Egy lélek sem volt a környéken, még kóborkutya sem. A felhajtónál Rey oldalra kormányozta a terepjárót, mindannyian leszálltunk és, míg ketten álcázták, én elővettem egy térképet.

- Jól van, figyeljetek!- letettem a papírt a motorháztetőre és mutogatni kezdtem rajta- A felderítőket itt ölték meg- böktem két háztömbbel odébb- Tehát valószínűleg erről jöttek- intettem az autópálya felé- Rey, ti ketten menjetek fel oda- mutattam fel a körülöttünk lévő házak tetejére- Keressetek olyan helyet, ahonnan a legtöbbet belátjátok! Mi többiek pedig elindulunk kifelé a városból.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?- nézett rám Trent, akit magam mellé osztottam be- A sztrádán szabad prédák vagyunk, nincs hová bújni. Akár helikopterekkel is jöhetnek!

- Akkor ott lesz nekünk Jett és a kicsikéje- intettem a fekete férfira, aki büszkén lengette nagy hatósugáró fegyverét- Van még kérdés?- a fejüket rázták- Akkor menjünk!

Ketten beszaladtak az egyik emeletes házba, mi pedig elindultunk az úton. Kiélesített gépfegyverekkel masíroztunk előre, hárman a kifelé vezető úton, ami tele volt kocsikkal, hárman pedig a teljesen tiszta befelé vezetőn. Mindenki menekülni akart, ami miatt akkora dugó alakult ki, hogy a kocsikat végül itt kellett hagyniuk. Biztos vagyok benne, hogy van itt olyan kocsi, ami a táborból valakié. Egyenlőre minden tiszta volt, az egyetlen emberre utaló jel egy katonai kulacs volt és cirill betűvel belegravírozva valami. Ugyan nem tudtam elolvasni, de gondolom a gazdája neve volt.

- Előttetek kétszáz méterrel, egy kocsi mögött mozgást látok!- mondta Rey a sercegő rádióból az övemen.

- Milyen kocsi?- kérdeztem, közben megállítottam a többieket.

- Piros Sedan, a bevezető sávban felborulva- érkezett a válasz- Jett készen áll, ha gáz van.

Megnyugtató, hogy van ki fedezze a hátsónkat, ha rosszul sülne el a dolog, ráadásul Jett a legjobb lövészem. Nem tudom hol tanulta, mert állítása szerint nem volt katona soha, de olyan pontos akár egy képzett mesterlövész.

A másik sávban haladóknak elmutogattam, hogy menjenek előre, mert ők a kocsik mögött jobban takarva vannak. Ahogy haladtunk egyre kijebb a várostól, már a mi sávunkban is akadtak autók, de csak elszórtan.

- Közelebb megyünk- mondtam a kommunikátorba- Ha bármi gyanúsat láttok, azonnal szóljatok.

- Vettem!

Visszatettem a rádiót a tokjába, előre emeltem a fegyverem és elindultam a Sedan irányába, amit még alig láttam. Jenna kicsivel előttem ment a jobb oldalamon, harmadik társunk pedig Jenna jobbján kissé lemaradva. A lány magabiztosan sietett előre, hol a fegyvere távcsövével, hol pedig szabad szemmel nézte az utat. Nem féltettem, tudta, hogy mit csinál.

Előtte egy utcai büfében dolgozott, ezzel segített a szüleinek, amit fura most elképzelnem. Sosem volt lehetőségem megismerni a gondtalan Jennát, pedig kíváncsi lettem volna rá. Az ellenállásban találkoztunk, ahol eleinte bár még pozitív volt, de már akkor is ott volt a komor Jenna benne. A katonák tanították lőni, ahogy engem is, és kitűnő katonát faragtak belőle.

Az első csapat közben elég közel ért a kocsihoz, hogy mögé lássanak, ezt abból is tudtam, hogy egyikük két ujját mutatta felénk, ami azt jelentette, hogy ketten vannak. Nem tudom, mit vártam, de nem ennyire számítottam az biztos. Két katona, még semmi!

- Rey- szóltam rádióba- Látsz még valamerre mozgást?

Recsegés, aztán végül meghallottam a hangját.

- Már eléggé a látómezőn kívül vagytok, de nem- mondta- Teljesen tiszta a terep!

Ezen felbátorodva megindultunk, hogy bekerítsük őket. Féltem, hogy csapda lesz, de bíztam Reyben, miszerint nincs más a környéken. Az előtte lévő kocsihoz guggoltam le, Jenna és a másik pedig eggyel odébb. Intettem az elsőknek, hogy menjenek közelebb, mi pedig fedezzük. Trent óvatosan el is indult és ujját a ravaszon tartva gyorsan bukkant fel, hogy meglephesse őket.

- Ne!- nyögte egy hang.

Trent lejjebb engedte a puskát, de azért nem teljesen.

- Pozhaluytsa!- hallottam az orosz hangját- Nem bánt!

Erős akcentussal beszélt és csak épp hogy értettem. Felálltam és elhagyva a rejtekhelyem odamentem Trent mellé. Tátva maradt a szám, mikor megláttam a két katonát, az egyik szinte élettelenül feküdt bajtársa combján. Az arca hólyagos volt, mintha megégett volna, a jobb kezéről a bőrt pedig mintha lenyúzták volna, gyomorfotgató látvány volt.

- Víz!- könyörgött a másik.

Neki jobb volt az állapota, de a szeme vérben úszott és nagyon sápadt volt. Megesett rajta a szívem és átnyújtottam a korábban talált kulacsot. Nem nyúlt érte, csak bámult rám, ezért odadobtam neki, de vigyáztam, hogy tartsam a távolságot. Így már elvette és esetlen mozdulatokkal kinyitotta. Nagy kortyogban nyelte a folyadékot egészen addig, míg teljesen ki nem ürült az üveg.

- Spasiba!- lehelte, majd lecsukódott a szeme.

- Mi történhetett velük?- kérdezte Trent.

- Szörnyen néznek ki- jegyezte meg Jenna.

Közben mindannyian köréjük gyűltünk és csak néztük, ahogy az utolsókat lélegzik.

- Mintha megégett volna!

Trent leguggolt és hozzá akart érni az ülőhöz, de elkaptam a kezét, pont mielőtt az köhögő rohamban tört ki. Hátráltunk pár lépést, és néztük, ahogy vér folyik ki a száján.

- Azt hiszem tudom, mi ez, de remélem, hogy nincs igazam- mondtam idegesen- Azonnal vissza kell mennünk a suliba és senkinek egy szót se arról, amit itt láttunk!

- Mack megijesztesz!- kapta el a karom Jenna- Mi ez?

Felé fordultam és a szemébe néztem, majd a többiekébe.

- Azt hiszem a saját fegyverünk tért vissza- mondtam sejtelmesem.

- Hogy érted?

- A fertőzés, amit Európába küldött a kormány, pont ilyen tüneteket produkál.

- Jézus és én hozzá akartam érni?- kerekedett el Trent szeme.

- De nem tetted! Na indulás!- a hátamra dobtam a puskát és elővettem a rádiót- Megyünk vissza- mondtam Reynek- Az úton mindent elmondok.

Gyorsan visszértünka Hummerhöz, ahol Reyék már vártak. Most én ültem a volán mögé és idegesen, teljes gázzal vezettem visszafelé.

- Miből gondolod, hogy ez a fertőzés?- kérdezte Rey mögöttem- Lehet, hogy tényleg csak megégtek!

- Te nem láttad, ez nem szimpla égés volt- magyaráztam- Igaz, hogy kémiai reakció játszódott le, de a testükön belül. A lenyúzott kar azért nézett ki úgy, mert a szervezete elkezdte elpusztítani saját magát. Ezért is köhögött fel vért a másik.

- Ez szörnyű!- borzongott az egyetlen lányunk.

- Tényleg az!- csatlakozott mellettem Trent- Hogy képes valaki ilyet tenni a fajtársaival?

- A terroristák nagy fej törést okoztak a világnak- mondtam- A felső vezetők ezt találták a legjobb megoldásnak!

- Szóval te egyetértesz velük?- hüledezett Jenna.

- Dehogyis!

Közben megérkeztünk és Chip közeledett felénk. Eszembe jutott, hogy ő érintkezett az egyik katonával mikor megütötte. Bár azt nem tudom, hogyan terjed ez a betegség, de biztos, ami biztos, jobb ha kivizsgáltatja magát. Ezt el is mondtam neki, de előbb még anyának és a parancsnoknak kellett beszámolnunk. Míg a többiek visszavonultak, hogy pihenjenek egy kicsit vacsora előtt én, jelentést tettem.