- Meg vagy?- vetődtem be Alex mellé a kanapé mögé.

- Persze- bólintott, de amint megmozdult, láttam az arcán, hogy fájdalmai vannak- Jude elvitte Kalt Tammihoz, ő majd ellátja.

- Jól van, legalább miattuk nem kell aggódni!

Újabb golyózápor sorozta meg a rejtekhelyünket, ezért mindketten összehúztuk magunkat. Mióta csak rajta ütöttünk a bandán egyikünk sem tud felülkerekedni és csak megy a huzavona. 

- Valamit ki kell találnunk, ez így nem mehet tovább!- mérgelődtem.

- Ideje lenne tervet váltani!- helyeselt- Ha így folytatjuk, nem éljük túl!

Tudtam, hogy igaza van, de az agyam egyszerűen csődöt mondott. Nem volt egy ésszerű ötletem se, hogy hogyan húzzam ki magunkat a csávából. Mielőtt berontottunk volna, addig jutottunk el a terv megbeszélésében, hogy Kalt ki kell hozni, aztán majd lesz valami. Hát határozottan lett valami, csak épp nem túl jó valami! Bármilyen erősen próbáltam koncentrálni a gondolataim mindig visszatértek Treckre és, hogy meg akarom ölni. Nem elég, hogy elrabolta a húgomat, végig kergetett minket az államon, aztán megölette a barátomat, de még Kalt is megkínozta. Azt az embert, aki egykor közéjük tartozott és meglepő módon mindvégig hűséges maradt. Leszámítva azt a pár embert, akiket Kal hidegvérrel gyilkolt meg. De Treckhez ettől függetlenül hűséges volt, nem köpött róla, egy ujjal sem ért hozzá, pedig lett volna alkalma vele is végezni, de nem. Kal nem áruló, nem is tévedhetne nagyobbat az, aki az ellenkezőjét állítja!

- Mi lenne, ha a sárkányos taktikát csinálnánk?- fordult felém Alex.

- A mit?

- Tudod, ha levágod a sárkány fejét a testét is megölöd!- magyarázta.

- Nem hiszem, hogy így van ez a mondás, de értem, amit akarsz. Bár egyszerűbb lett volna, ha azt mondod, Trecket vegyük célba!

- Komolyan?- értetlenkedett- Ez most a legnagyobb gondod?

- Na jó, hagyjuk!- legyintettem és ellenőriztem a tárat mindkét fegyveremben- Ajjaj, már nem sok töltényem maradt.

- Ahogy egyikünknek se!- küldött felém egy sokat mondó pillantást és pozíciót váltott- Mehet?

Én is elhelyezkedtem, hogy a megfelelő pillanatban kiugorhassak a fedezékből.

- Mehet!

Alex és én egyszerre álltunk fel a kanapé két végén és tüzelni kezdtünk. A lakásban csak két ember volt rajtunk kívül, az igazi harc a lépcsőházban folyt és az udvaron. Azt vártam, hogy az egyik Treck lesz, de az a gyáva időközben elszelelt és a piszkos munkát az embereire hagyta. 

A hirtelen támadásunkkal sikerült megzavarnunk az ellenséget és végeztünk velük, de Alex is bekapott egy golyót a bal karjába.

- Bassza meg!- szűrte a fogai közt, ahogy rászorította a kezét.

Mellé álltam, hogy megnézzem mennyire súlyos a sebe.

- Nyugi, átment rajtad a golyó- mondtam, mikor megfordítottam a karját és láttam, hogy a felkarja hátulján is van egy seb- Csak bekötjük és kész.

Vetett rám egy csúnya pillantást, amiért ennyire elbagatellizáltam a sérülését. Nem tehettem róla, csak egy szorító kötés kellett rá és túléli, viszont ha most nem találjuk meg és végzünk Treckkel, már nem leszünk ilyen szerencsések.

- Mack hallasz?- recsegett fel a rádió a derekamon.

Egyik kezemmel továbbra is Alex karját szorítottam, míg a másikkal leakasztottam a kommunikátort és a számhoz emeltem.

- Mond, Nate!

- Csapdába estünk a földszinten, legalább tízen körülvettek, ráadásul Chip is súlyosan megsérült. Azonnal ki kell őt vinnünk innen!

A hangját néha fegyverropogás és kiáltozás nyomta el. Idegesen néztünk egymásra Alexszel, aki közben előszedett egy rongyot valahonnan. Átvettem tőle és szorosan a karjára kötöttem, majd felsegítettem. 

- Hányan vagytok ott?- kérdeztem Natetől.

- Chippel együtt négyen- érkezett a válasz.

Nagyot sóhajtottam.

- Jövünk!- mondtam, de közben fogalmam sem volt, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet.

Mi csak ketten vagyunk, majdnem kifogyva a töltényből, sérülten és tanácstalanul ötször annyi ember ellen. Ráadásul fogalmam sincs, hogy merre vannak a többiek, hiába próbáltam elérni valakit, senki nem válaszolt, ami elég aggasztó volt.

- Úgy tűnik ketten maradtunk- jegyezte meg Alex a száját húzva.

- Igen. Menjünk!

Kibiztosított fegyverrel oldalaztunk ki az üres lakásból és egymást fedezve szaladtunk végig a folyosón. A lépcső alján észre vettem egy ellenséget, de még azelőtt lelőttem, hogy az észbe kapott volna. Az egész szituáció kicsit olyan volt, mint egy videó játék, annyi különbséggel, hogy ha itt eltalálnak, nem indíthatom újra a küldetést. 

Meglepő módon a lépcsőház egész kihalt volt, már azt hittem simán lejutunk, amikor hirtelen kitört az egyik ajtó és két test csapódott a folyosó falának, majd a földön kötöttek ki. Egymást püfölték és annyira össze voltak gabalyodva, hogy csak nehezen ismertem fel Jettet. Láttam, hogy elég szorult helyzetben van a nagydarab fickóval szemben és segíteni akartam neki, de nem volt elég tiszta a célpont és féltem, hogy a barátomat találom el. Alexnek más ötlete támadt és a pisztolyával a plafonba lőtt, amitől törmelék hullott a fejünkre, de legalább felhívta magára a két verekedőt. Mindketten mozdulatlanná termettek, így nekem szabaddá vált a pálya és golyót eresztettem az ellenség fejébe. 

- Kösz!- biccentett a nagydarab fekete.

Kinyújtottam neki a kezem, hogy felsegítsem, de megrázta a fejét és a falnak támaszkodva talpra állt.

Ha a büszkeség fájna...

Jett visszasántikált a lakásba, ahonnan kitörte az ajtót, mi pedig addig odébb húztuk a halottat az útból. Jett már a fegyverével tért vissza, így már hárman voltunk. Remélhetőleg a maradék két emeleten még összeszedjük pár emberünket!

Menet közben sikerült hat bandatagot is likvidálni, akik már teljesen el voltak telve a győzelmükkel, csak hogy a harc még korántsem ért véget!

- Mack!- szólított valaki.

Először nem jöttem rá, hogy honnan jött a hang, néztem jobb, balra, le, fel, de csak mikor másodjára néztem le láttam meg Jude fejét a sötétben. A korláton alig túlhajolva nézett fel, aztán mikor a tekintetünk találkozott, lefelé mutatott a földszintre, de olyan sötét volt, hogy semmit sem láttam. Gyorsan leszaladtam az ő emeletére, hogy beszélhessünk. 

Eléggé meglepődtem mikor megláttam a pusztítást, amit talán ő egyedül, talán mással végeztek az emeleten. A holttestek furcsa pózokban, betört fejjel, mellkassal és tele lőtt sebekkel hevertek szanaszét a folyosón.

- Aszta!- kommentáltam a dolgot.

- Chip és a többiek pont alattunk vannak!- mutatott le.

Lenézve most már láttam, hogy tényleg a lépcső aljába szorultak, Trent egy fekvő test mellett ült, ami gondolom Chip. Egyedül még Natetet láttam a bejáratnál a falnak dőlve állt és leste a kint lézengő ellenséget. 

- Nate!- szóltam bele a rádióba- Pont fölöttetek vagyunk.

- Az első emeleti folyosót elfoglalták, vigyázzatok ott!- tájékoztatott- A kijáratot is teljesen elzárták, már pedig Chipnek orvosra van szüksége!

Basszus!

A többiekre néztem, akik szintén grimaszoltak a hallottak miatt.

- Jól van, kitalálunk valamit, csak tartsatok ki!- mondtam egy nagy sóhajjal.

- Ötletek?- kérdezte Jude.

Mindannyian néma csendben maradtunk, gondolkoztunk, hogyan lehetne lejutni. Az jutott eszembe, hogy talán leengedhetnénk valakit, de az túl könnyű célpont lenne. Egyetlen ember a levegőben, búvóhely nélkül, még ha a többiek fedezik is, túl kockázatos lenne. 

- Semmi- bökte ki Jett és a többiek is a fejüket rázták.

- Nálam se- dünnyögtem.

- Akkor irány le és reménykedünk, hogy nincsenek olyan sokan!- Már a mondat közben felemelte a fegyverét Alex és kibiztosította.

És ezt tettük. Jett és Jude ment elől, Alex és én pedig mögöttük és négyen egy igazi csapatmunka árán sikerült lejutnunk a társainkhoz. Nem is kellett minden bandatagot megölni, miután látták, hogy elbántunk a társaikkal, többen is letették a fegyvert. Őket megkötöztük a lakásokban talált dolgokkal és otthagytuk a folyosón. A földszintre érve azonnal a szőke barátom mellé siettem. Elszörnyedve láttam, hogy a hasán érte a golyó, nem tudom meddig bírja még.

- Jett és Jude, ti velem jöttök, kiiktatjuk Trecket, a többiek vigyék a sérülteket vissza a rejtekhelyre!- adtam ki a parancsot.

A srácok bólintottak és a két emberem már el is indult az egyik földszinti lakásba, hogy onnan az ablakon kiosonjunk, de megzavartak.

- Mi a franc!- hallottam Nate elképedt hangját az ajtóból.

- Mi történt?- sietett oda Jude- Baszki!- nyögte ő is mikor kilesett a betört ablakon.

Alexre néztem, aki csak vállat vont és a fejével intett, hogy menjek nézzem meg mi történt.

- Hé Treck!- kiáltotta kint egy ismerős hang.

Éreztem, hogy a feszültség átjárja a testemet és szinte már remegtem az idegességtől, mikor Jude mellett én is kikukkantottam. Tátva maradt a szám, el sem hittem, amit látok.

- Mi a faszt csinál ez?- sziszegtem felháborodva.

- Ez a csaj nem tudja, mikor kell leállni!- Jude szinte nevetett.

- És még így is dögös!- Mindketten furán néztünk Natere, aki csak vállat vont- Mi van? Ne mondjátok már, hogy nektek még nem tűnt fel.

Persze, hogy feltűnt, de az ő szájából akkor is fura.

- Ki kell mennem- álltam fel és ellenőriztem a tölténytáramat, amiben aggasztóan kevés maradt- Fedezzetek!- Trecket majd elintézem, miután ez az őrült újra biztonságba kerül.

A két társam bólintott és Jude kinyitotta nekem az ajtót, míg Nate a puskája célzócsövén át figyelt. A kint tartózkodó bandatagok figyelmét szerencsére elvonta Kal, akiről még mindig fogalmam sincs, hogy a francba jutott ki. Direkt adtam a húgomnak egy pisztolyt és meghagytam, hogy bármi áron akadályozza meg, hogy Kal bántsa Jennát vagy megszökjön. Bár utóbbira nem sok esélyt láttam, miután úgy lerendezték, de úgy tűnik megint alábecsültem, az utca gyereket.

- Kal!- kiáltottam megkockáztatva, hogy más figyelmét is felhívom magamra.

- Maradj ki ebből!- ordított rám és a szemében színtiszta őrület látszott- Gyere elő te gyáva perverz! Netán félsz tőlem? 

- Kal, állj le!- léptem közelebb hozzá, de ekkor a nyilat rám szegezte és megfeszítette a húrt. Biztos a lakásból hozta el, ahová az összes cuccunkat pakoltuk és, ahol Tammival együtt kellett volna várnia.

Megdermedtem és megadóan felemeltem a kezem. A tesómtól már hallottam, milyen elvetemült tud Kal lenni, de személyesen még nem láttam. Egészen eddig! Teljesen kifordult magától, az amúgy higgadt természetű lány, most őrjöngő szörnyeteggé változott át, aki gondolom Treck vérére szomjazik. Ebben osztozunk!

- Anglia!- lépett elő Treck- Te még életben vagy? De kár!- vigyorgott ördögien.

- Nem úgy mint a kis ribancod igaz?- vágott vissza a lány.

A férfi arcán fájdalom suhant át, talán tényleg fontos volt számára az a nő. 

Treck emberei nem mozdultak, de rajtunk tartották a szemüket és a fegyvereiket. Óvatosan mozogtam, ahogy Kalhez közeledtem, de közben tőle is tartottam kicsit. Elég beszámíthatatlannak tűnt és nem akartam megkockáztatni, hogy engem sebesítsen meg, mert fenyegetve érzi magát. Talán kicsit úgy viselkedtem vele, mint egy állattal.

- Nem volt még elég, Anglia?- kérdezte fennhangon a bandavezér- Tudtam, hogy szereted az erőszakot, na de ennyire?

Kal vicsorogva nézett rá, de nem mozdult, bennem pedig szintén felment a pumpa. Sose gondoltam volna, mikor elvittem a táborunkba a félholt lányt az utcáról, hogy egyszer szerves része lesz az életemnek. Pedig az lett. Észrevétlenül fontossá vált számomra, olyannyira, hogy a saját és a társaim életét kockáztatva mentőakciót indítottam érte. Mikor kiderült, hogy Jenna kiütötte és elhurcolta ide, hogy átadja az egyetlen férfinak, akitől Kal félt ezen a világon, nem hagyhattam egyedül. Most már ő is a csapatunk tagja és mi nem hagyunk hátra senkit. Még az áruló Jennát is sértetlenül hagytuk Tammival és majd akkor döntünk a sorsáról, ha csatlakoztunk anyáékhoz. Abban biztos vagyok, hogy nem fog meghalni, max egy darabig zárkában lesz, mintha csak börtönbe került volna a régi világban. 

A hó még mindig esett, azóta hogy elhagytuk a kórházat már körülbelül tíz centi lejött és továbbra is sűrű pelyhekben hullott alá a sötét égboltról. Alig lehetett valamit látni, mert a Hold sem adott fényt, de az ember szeme egy idő után hozzászokik a fényviszonyokhoz. Régen emlékszem, mikor hó födte a tájat sokkal világosabb volt, még az éjszaka közepén is, mert az utcai lámpák fényét visszaverte a nagy fehérség. 

- Állj ki ellenem Treck!

Tágra nyílt szemmel néztem Kalre, aki egyedül a bandavezérre koncentrált és úgy tűnt komolyan gondolja az ajánlatát. Nem hittem a fülemnek, hogy gondolhatja, hogy képes lenne legyőzni? Lehet, hogy ügyes harcos, de csávó kétszer akkora mint ő és még engem is lenyomott a múltkor. Nem hagyhatom, hogy ilyen meggondolatlan és öngyilkos akciót kövessen el. Lehet, hogy ő bekattant, de én nem és nem azért kockáztattam az életünket, hogy aztán a saját hülyesége miatt haljon meg.

- Kal- mondtam lágyan és kinyújtottam felé a kezem, mire a legközelebb álló, tetovált ürge azonnal rám szegezte gépfegyverét.

A lány észre se vette, hogy ott vagyok mellette, épp el volt foglalva, hogy egykori vezérével nézzen farkas szemet.

- Várj, te most komolyan beszélsz?- kacagott Treck és az emberére nézett maga mellett, aki szintén nevetésben tört ki. 

Úgy tűnt Kalt ez még jobban felidegesítette és, hogy megmutassa halálosan komolyak a szándékai, félredobta az íjat és a hátáról is levette a tegezt. 

Baszki, baszki, baszki!

A tekintetemmel a társaimat kerestem, hátha ők előnyösebb helyzetben vannak és tudnak valamit csinálni, hogy megakadályozzák Kal haláltusáját.

- Halálosan komolyan!

Az egyetlen ismerős arc, akit láttam az Jude volt az ajtóban, ahonnan kijöttem. Onnan elég gyatra rálátása lehetett az eseményekre, de ha kijönne azonnal lelőnék, hiszen Kal előcsalogatta a nagyfőnököt és joggal gondolhatják, hogy a lány csak elterelés, hogy más valaki megölhesse. 

Trecknek leolvadt a mosoly az arcáról, eldobta a fegyverét és pár lépéssel közelebb jött.

- Fejezzük be áruló!- mondta.

- Jude!- ordítottam el magam, abban a pillanatban, hogy felemeltem a fegyverem és lőttem. 

Treck már túl közel volt Kalhez és támadni akart, amit nem hagyhattam. Már a ravasz meghúzása közben odébb vetődtem, hogy az emberei ne találjanak el. Szerencsémre a barátom is gyorsan kapcsolt és kitört az épületből, hogy leszedje a bandatagokat. Újra elszabadult a pokol, de én csak egy emberre koncentráltam, aki az egész közepén térdelt a halott bandavezér teste felett.

- Nem, nem, nem- mantrázta és próbálta elállítani a vérzést, de semmi értelme nem volt, mert a lövedékem a mellkasán találta el és azonnal belehalt.

Mikor mellé léptem Kal felállt és nekem támadott.

- Miért?- sziszegte- Nekem kellett volna megölnöm! Csak akkor szabadulhattam volna meg! De te ezt is elvetted tőlem!

Annyira el volt foglalva a dühével, hogy az sem tűnt fel neki, hogy elráncigáltam a csata térről egy biztonságos helyre és miközben elhordott mindennek én megvizsgáltam a sérüléseit. Szerintem még mindig sokkos állapotban volt, azért tette amit és igazából fogalma sincs, hogy mi történik körülötte. 

Én sem így terveztem megölni Trecket, a szemébe akartam nézni, azt akartam, hogy szenvedjen és pontosan tudja, hogy ki okozza a halálát, de a helyzet mást kívánt. Félre kellett tennem a bosszúvágyam, hogy megmentsem egy barátom és egyáltalán nem bánom. Treck már ott van ahová tartozik, a Pokolban!

◾◽◾

A lábam teljesen elfagyott, szinte már nem is éreztem az ujjaim, éhes voltam és kimerült, de mentem tovább. Már negyedik napja gyalogoltunk, tegnap értük el a hegyeket, ahol az időjárás még zordabb volt, mint a síkságon. Ha nem vigyáztunk derékig elsüppedtünk a hóban. 

Miután a vezérük meghalt, a banda megadta magát és az életben maradtak elmenekültek. Chip túlélte a sérülését, visszatérve a kórházba stabilizálták az állapotát, de egy héttel tovább ott kellett maradnunk, hogy felépüljön. Jenna nem maradhatott egyedül, most is összekötött kézzel sétált a csapatunk végén, jó távol Kaltől, és most épp Trent figyelt rá. Kalnek kellett egy kis idő, hogy visszatérjen közénk az elméje börtönéből, de most már újra a régi szarkasztikus, idegesítő lázadó, aki előtte volt. Azt még a mai napig sem tudom, hogy hogyan szökött meg Tammitól, egyikőjük sem hajlandó beszélni az esetről, így néhány próbálkozás után inkább hagytuk a dolgot. 

Továbbra sem hiszem el, hogy Reyt leszámítva mind életben megúsztuk ezt a dolgot. Számára egyébként megtartottuk a temetést, ahol mindenki mondott pár szót róla és komolyan sokkal jobban érzem magam attól, hogy megadtuk neki a végső tiszteletet. Jó barátom volt és szerintem soha nem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, amit az elvesztése okozott. Egy újabb áldozata ennek az értelmetlen háborúnak. Először az apám, aztán a barátom, ki lesz a következő? Remélem senki!

- Nézd!- mutatott előre Tammi.

Követtem a karját és már én is láttam. Az alattunk elterülő völgyben ott volt a szinte sértetlen épület, egy hosszú kifutópályával. Felülről teljesen elhagyatottnak tűnt, de mi tudtunk, hogy ott vannak a családjaink. Odalent vár ránk anya és Kevin, meg persze az étel és az alvás. Mindannyian szörnyen kimerültek voltunk már. Főleg Chip és Kal az ütközet legsúlyosabb sérültjei sínylették meg az utat. 

- Megérkeztünk!- mosolyogtam.

A hátam mögött valaki felkiáltott, aztán Alex suhant el mellettem, de alig két lépés után seggre ült a havon és majdnem neki csúszott egy fának. Rám a frász jött, hogy most öli meg magát a cél előtt, de ő csak kacagott. Szép sorban követték őt a többiek és újult erővel indultak el lefelé a hegyről. 

- Nem hittem, hogy tényleg megcsináljuk!- jegyezte meg mellettem Kal.

- Komolyan, te kételkedtél valamiben?- mondtam szarkasztikusan- Ez új!

Küldött felém egy csúnya pillantást, de mikor elnevettem magam az ő szája sarka is felfelé görbült. Nem sokszor láttam őt mosolyogni, többnyire csak akkor ha Ördöggel játszott, aki nagyon élvezte a havat és mint egy energia bomba szaladgált körülöttünk egész úton. Most is már egyből Alex után vetette magát és biztos valahol a sor elején szaladt lefelé, hogy majd valahol megálljon és bevárja a gazdáját.

- Még meg sem köszöntem- mondta előre meredve- hogy megszegted a szavad!

Először nem értettem, hogy miről beszél, de aztán beugrott, az első beszélgetésünk, amikor megígértem neki, hogy többé nem mentem meg az életét.

- Most már hozzánk tartozol- néztem le rá komolyan- Vedd azt az ígérete semmisnek!

Újabb mosollyal ajándékozott meg és el sem hittem, hogy egy percen belül ez már a második volt.

- Tudod- kezdte, de nem nézett rám- te vagy az első ember, aki igazán törődött velem egész életemben- Felnézett egészen a szemembe- Remélem benned nem kell csalódnom!

- Ha te tisztelsz engem és a családomat, én is foglak téged!- mondtam- Ez a dolog két oldalú.

- Mint a bizalom.

- Így van!- Felé nyújtottam az öklömet- Szóval áll az alku? Mostantól megbecsüljük egymást?

Egy kicsit elgondolkodott, a kezemet figyelte és biztos voltam benne, hogy számára ez nem egy egyszerű ököl pacsi lesz. Eddig egyedül volt és meg kell tanulnia, hogyan viselkedjen emberek közt úgy, hogy azok ne ellenségként tekintsenek rá.

- Áll- bökte ki végül és az öklét hozzá érintette az enyémhez.

Ez mindkettőnk számára egy új kezdet. Nekem meg kell tanulnom elfogadni, hogy nem nekem kell viselni a világ összes gondját, neki pedig hogy bízhat az emberekben!