Lassan kinyitottam a szemem, nagyon gyengének éreztem magam és éhes voltam. Fogalmam sem volt, mi történt vagy hol vagyok, a hely egyáltalán nem volt ismerős. A plafont bámultam, majd lassan oldalra fordítottam a fejem. Valaki volt még itt, hallottam a lépteit, ahogy fel- alá mászkált. Egy ágyon feküdtem, betakarva és párnával a fejem alatt. Mellettem függöny takarta el a világot, fel akartam kelni, hogy megnézzem, mi ez a hely, de a balkezemen bilincs csörgött. Még az eddiginél is jobban megijedtem és rángatni kezdtem. A hasamba fájdalom nyilallt a vergődéstől, de nem hagytam abba. Valaki elhúzta a függönyt és mellém szaladt, de nem foglalkoztam vele. A képek elárasztották az elmém és minden derengni kezdett. A város, Hitch, a robbanás!

- Nyugalom!- szólt rám egy női hang és két kezét a vállamra tette, úgy nyomott vissza- Semmi baj!

Ránéztem a középkorú nőre, akinek a nyakában sztetoszkóp lógott. Orvos lehetett, de nem viselt köpenyt, mint általában szoktak. Egy régi szürke hosszúujjú volt rajta, barna haját pedig a tarkóján fogta össze.

A hangjában volt valami, amitől megnyugodtam. Visszadőltem az ágyra és csak néztem az ismeretlent, aki felhúzta a pólóm és a hasamat vizsgálta.

- Felszakadt a sebed- mondta- Tammi, hozz egy rongyot és tiszta kötszert!- kiáltott hátra.

Pár pillanat múlva egy fiatal lány jelent meg a függönynél, kezében a kért dolgokkal. Tagadhatatlan volt kettejük közt a hasonlóság, ugyanaz a kék szem és arcvonások, bár a lány haja világosabb volt valamivel. Átadta az anyjának a rongyot, aki közben felszedte a régi kötésem és letörölte vele a vért. Nyugodt maradtam, hagytam, hogy végezzék a dolgukat, de minden mozdulatukat gyanakodva figyeltem. Soha életemben nem találkoztam még velük és nem túl kellemes úgy felébredni, hogy fogalmad sincs, hogy hol vagy és kik vesznek körül.

- A nevem dr. Bailey- mutatkozott be a nő, miközben újra leragasztotta az összevarrt sebem- Ő pedig a lányom, Tammi.

A lány tizenhárom, tizenégy év körüli lehetett és kedvesen mosolygott rám.

- Téged hogy hívnak?- kérdezte tőlem, de én nem válaszoltam- Emlékszel, hogy mi történt veled? Hogy honnan jöttél, ki vagy?

A kérdésen meg is sértődhettem volna, de tekintetbe véve, hogy egy bombarobbanás túlélője vagyok, akár agyrázkódást, amnéziát is szenvedhettem.

- Kal- nyögtem ki- Kal vagyok.

A doktornő bíztatóan rám mosolygott.

- Helló Kal! Hogy érzed magad?

- Hol vagyok?- tértem ki és nem tudtam abbahagyni a vizsgálódást. Mindent, amit csak láthattam, jól megnéztem, hátha be tudom magam azonosítani.

- Biztonságos helyen. A fiam talált rád és elhozott az ellenálláshoz, hogy meggyógyítsunk.

A szemem tágranyílt és az orvost bámultam, aztán elkezdtem rázni a fejem.

- Nem!- hebegtem- Nem! El kell mennem! Nem maradhatok itt!- hadartam és megpróbáltam pusztakézzel leszedni a bilincset.

Mikor nem sikerült az infúzót akartam kihúzni, de lefogott.

- Semmi baj!- nyugtatott- Tammi szólj a parancsnoknak, hogy magához tért és hozz némi ételt!

- Nem kell étel!- tiltakoztam, bár a gyomrom majd kilyukadt- Csak engedjen elmenni! Kérem!

- Sajnálom nem tehetem- mondta- Amíg rendbe nem jössz itt kell tartsalak! Ígérem senki nem fog bántani.

Horkantottam.

- Ez a bilincs nem ezt mutatja- ráztam meg a csuklóm- Nem kell, hogy rendbe hozzon! Miért nem hagytak meghalni ott, ahol rám találtak? Mindkettőnk dolgát megkönnyítette volna!

Erre a kijelentésemre nagyon elképedt, de gyorsan rendezte a vonásait.

- Mert az nem emberhez méltó lett volna.

Lépteket hallottam besietni az ajtón, aztán egy fiatal férfi tűnt fel az ágyam mellett, őt pedig egy harmincas követte. A férfin katonai egyenruha volt, de a srác ugyan olyan hétköznapi ruhát viselt, mint bárki más.

- Hol van Preston?- kérdezte tőle dr. Bailey.

- Nem ért rá- mondta a fiú- Minket küldött, hogy kérdezzük ki.

- Kikérdezni?- lepődtem meg- Bármit is akarnak, nem segíthetek, szóval akár már most is elengedhetnek!

Mindhárman rám néztek, de végül a katona szólalt meg.

- Kizárt dolog! Mostantól a foglyunk, amíg másképp nem döntünk.

- Hogy, mi van?- kerekedett el a szemem- És még maga azt mondta, itt biztonságban leszek!- néztem csúnyán az orvosra.

- Mert így is van!- szólalt meg a srác is- A nevem Mack, én hoztalak be.

- Ó remek! Akkor neked köszönhetem mindezt!- emeltem meg bilincses kezem.

- Csupán pár dologra vagyunk kíváncsiak- mondta- Tudjuk, hogy egy bandában éltél, amikből elég sok van az utcákon, de amit nem tudunk, hogy hogyan vagytok képesek fenn tartani magatokat.

Elgondolkozva néztem egyikről a másikra.

- Szóval hiányban vagytok és azt várjátok, hogy elmondjam, merre tartjuk a készleteink?

- Valahogy úgy- vont vállat.

- Sajnálom rossz ajtón kopogtatsz- mondtam és átfordultam a másik oldalamra.

- Na ide figyelj, te utcai söpredék!- emelte fel a hangját a katona- Nekünk itt civileket kell megvédenünk, élelmet és gyógyszert biztosítanunk, mi keményen küzdünk, míg te meg a társaid kifosztotok minket és más keményen dolgozó ártatlanokat. Az ellenség nem mi vagyunk, de már elég fejtörést okoztatok nekünk és ideje, hogy dalolni kezdj!

A feje elvörösödött a dühtől, de nem rettentem meg tőle. A bandatagok sokkal rosszabbak voltak és tudtam, hogy ő, bár pokolian mérges, egy ujjal sem fog hozzám érni.

- Owen!- szólt rá a doktornő- Nem beszélhet így a betegemmel, akárhonnan is jött. Súlyos sebet kapott, két napig magához se tért, még most sem stabil az állapota, szóval azt mondom hagyjuk pihenni és majd később beszélünk vele!- javasolta.

A férfi nem szólt semmit, csak megfordult és kiment.

A fiú engem bámult, még akkor is mikor a nő már elment.

- Mi van?- kérdeztem barátságtalanul.

- Hogy kerültél Amerikába?

A kérdése meglepett, de sejtettem, hogy előjön a dolog. A britt kiejtésem mindig elárul.

- Hosszú sztori és nem tartozik rád- mondtam.

- Mack!- szólította a doktor.

A fiú kiment tőlem és hallottam, hogy váltanak pár szót. Figyeltek, hogy halkak maradjanak és ne értsem, amit mondanak, de a foszlányokból, amiket elkaptam, arra következtettem, hogy nem rólam volt szó, ezért hagytam az egészet.

Két nap. Te jó ég, két teljes napig nem voltam magamnál! Ki tudja, mit tettek velem ezek? A felszerelésem, a késeim, az ételem, mind eltűnt! Elkobozták ezek az istenverte lázadók, akik fanatikusan rajonganak az Amerikai Egyesült Államokért. Én is épp úgy utálom a terroristákat és a ruszkikat, mint bárki más ezen a földrészen, de az amcsik is benne voltak ebben az egészben. Ha nem küldtek volna halálos fertőzést Európára most nem itt tartanánk. A szülőhazámban valószínűleg már senki nem maradt életben, itt pedig folytatják egymás irtását. Milyen világ ez?

Tammi kicsivel később egy tál zabkásával jött be, amit letett az asztalkára, aztán újra egyedül hagyott. Először nem akartam enni belőle, de végül győzött a gyomrom és bár nem a legnemesebb étel volt, seperc alatt eltüntettem, aztán visszafeküdtem és végül elnyomott az álom.