- Enned kéne valamit!- nyitott be Tammi Jenna kórtermébe. 

- Jól vagyok- mondtam halkan, de a tekintetem nem vettem le a hat napja lábadozó szőkéről.

Jenna állapota szerencsére stabilizálódott, de nem sok híja volt, hogy elveszítem. Tammi és az itteni csoport orvosa mindent megtettek, hogy megmentsék az életét, de csak akkor voltunk biztosak, hogy túléli, mikor két napja végre kinyitotta a szemét. Azóta jóformán csak alszik, erőt gyűjt.

- Mack- lépett mellém a húgom és a vállamra tette a kezét- Menj! A többieknek is szükségük van rád. Szükségük van a vezérükre!

Az utolsó szóra felnéztem rá. Meglepődtem, mert pont úgy viselkedett, mint az anyánk. Ő mondja mindig, hogy menjek a csapatomhoz, hogy kell nekik egy vezér és engem annak tekintenek. Tudtam, hogy az vagyok, de sokszor egyáltalán nem éreztem méltónak a rangot. Nagy felelősséggel jár egy osztag irányítása és az én hibám, ha valaki megsérül közülünk. 

Grimaszoltam, de azért feltoltam magam a székből és kimentem a folyosóra. 

Furcsa volt ennyi idegennel összezárva lenni és nézni, ahogy teszik a dolgukat, míg mi csak vendégek voltunk a kórházban. Bruce majdnem annyi embert összeszedett, mint Preston, de ők technikailag sokkal jobban álltak. Állandó áramforrásuk volt, hozzáfértek a fronton túli híradásokhoz és mindig napra készek voltak a jelenlegi helyzettel.

Az egyik nagyobb terem mellett elhaladva a kis ablakon Kalt pillantottam meg, aki a számítógépek előtt ült. Mind a hat képernyő világított és mindegyiken más ment. Kettőn az esti híradók ismétlődtek, egy másik pedig a biztonsági kamerák képeit mutatta. A maradék hármat Kal használta, úgy tűnt, mintha egy térképet nézne.

Amióta ő is ideért alig beszéltünk. Egyszer összefutottunk az étkezőben, ahol mondtam, neki, hogy örülök, hogy épségben van. 

Benyitottam, mire ő ijedten rezzent össze.

- Bocsi- szabadkoztam és közelebb mentem

Ő sietősen próbált kilépni abból, amit csinált, de balszerencséjére nem volt elég gyors és megláttam, ami a képernyőn volt. Éreztem, ahogy a düh elárasztja a testemet.

- Mond, hogy az nem az amire gondolok!- követeltem magyarázatot.

- Mack, hallgass meg!- lassan felállt és szembe fordult velem.

Nem akartam a kifogásait hallgatni, elkaptam a torkát és a falhoz vágtam. Elég erősen szorítottam, hogy vörösödjön a feje, de annyira nem, hogy meg is fojtsam.

- Mack- nyöszörögte.

- Bíztunk benned!- kiabáltam az arcába- Én, bíztam benned! És most kiderül, hogy végig ilyen információt tartottál vissza?

Mindkét kezével a karomat markolászta próbált szabadulni, de én szilárdan tartottam és eszem ágában sem volt elengedni.

- Hidd el...- próbálkozott a beszéddel, de csak hörgés hallatszott- jobb így!

- Elég!- ordítottam és még egyszer a falhoz vágtam. 

A koponyája nagyot koppant a koszos falon és felnyögött. Lehunyta a szemét, azt hittem elájult, de aztán a teste megfeszült és mikor újra kinyitotta a szemét, gyilkos pillantással nézett bele az enyémbe. Zöld szeme elsötétedett s tudtam, hogy átléptem egy határt, amit nem hagy büntetlenül.

Pár pillanatig farkasszemet néztünk, aztán hirtelen felrántotta a lábát és akkorát rúgott a bakancsa talpával a gyomromba, hogy kénytelen voltam elengedni és hátratántorodtam. 

- Ha átadtam volna nektek a szállítmányról szóló információt, már mind halottak lennénk!- kiáltotta és közelebb jött.

- De az is lehet, hogy nem!- Felegyenesedtem és fenyegetően néztem le rá- Meg lett volna az esélyünk, hogy életben tartsuk a tábort, azzal a felszereléssel simán átvészeltük volna telet!

- Ne légy bolond!- Szinte köpte a szavakat- Semmi esélyetek nem lett volna, megszerezni, ami azon a vonaton van és ezt te is tudod!

Fortyogott bennem a düh, elvesztettem a fejem és mit sem törődve a nemével neki rontottam. 

Felkiáltott, mikor a földre löktem és a derekára ültem lovagló ülésben. Mindkettőnket magával ragadott az indulat, az adrenalin szintünk megemelkedett és nem kétség, hogy képesek lettünk volna akár megölni is egymást. 

Jobb kezét meglendítve behúzott nekem egy hatalmasat és kihasználva a pillanatnyi panaszomat, lerúgott magáról és azonnal talpra állt.

- A bandának akartad adni igaz?- kérdeztem veszélyesen, miközben én is felálltam- Te vezetted el a faházba őket, hogy átadhasd nekik?

- Hallod te, amit mondasz?- nevetett erőltetetten- Treck azért küldte utánunk az embereit, mert a kis barátnőd feldühítette!- mutatott az ajtóra.

- Őt hagyd ki ebből- vicsorogtam.

- Hagyjam, ki? Ő a felelős az egészért! Én voltam az, aki kockáztatta az életét, hogy kihozza a húgodat!- Már nem csak az arca, de a nyaka is vöröslött. Gondolom én is ugyanígy festhettem- El is futhattam volna, de nem tettem!

- Nem, inkább csapdát állítottál- halkítottam le a hangomat- És hagytad, hogy azt higgyük semmit nem találtál az oroszok rendszerébe!

- Elég, nem hallgatom ezt tovább!- rázta a fejét és egy mozdulattal kihúzta a pendrive-ját az USB- csatlakozóból, a képernyőkről pedig eltűnt, minden adat.

Visszacsatolta a nyakába és elakart nyomakodni mellettem, de elkaptam a karját.

- Add azt ide!- parancsoltam.

- Eressz el!- sziszegte. Meg sem mozdultam, mire előkapott egy kést a combjára erősített tokból és a torkomnak szegezve a falnak nyomott- Ajánlom, hogy vegyél vissza, Okoska, mert...- nem engedtem neki befejezni.

- Mert mi lesz?-kacérkodtam- Hívod a bandád?

Erre még jobban bedühödött, elvette a kést a torkomtól, de a másik kezével továbbra is a falhoz nyomott. Hátrahúzta a jobbkezét, aztán lecsapott a fegyverével. A szemem sem rebbent, amikor a penge a pulóverem vállánál fogva a falhoz szegezett.

- Mi folyik itt?- lépett be egy katona a szobába és megtorpant, mikor meglátta a véres arcomat.

Kal nem fordult meg, egyenesen felnézett a szemembe és olyan elszántságot láttam benne, ami egyszerre lenyűgöző és ijesztő volt. Talán túl messzire mentem, elismerem, de ha az embereim életéről van szó, bármit megteszek. Kal a saját életével van így. Az utcán élt, egész életében bűnöző volt és ezen, már se én se ő nem tud változtatni. Számára saját maga áll az első helyen, mindenki más elmehet a pokolba!

Elengedett és tett két lépést hátra, aztán megfordult, hogy ott hagyjon, de meggondolta magát, megpördült és egy jobb horoggal állon talált. Oldalra bicsaklott a fejem és vér fröccsent a padlóra. Nevetni kezdtem, mire a katona összezavarodva kapkodta kettőnk között a tekintetét. Láttam, hogy lassan a fegyveréért nyúl, de nem tudta, hogy melyikünket is kéne hatástalanítani. Lassan felnyúltam a dobókésért és egy határozott mozdulattal kiszabadítottam magam. A pengénél fogva átnyújtottam a lánynak, aki kikapta a kezemből és visszacsúsztatta a helyére és majdnem fellökve a fickót, eltűnt az ajtóban. 

- Semmi gond- mondtam és én is elhagytam a számítógép termet. 

A folyosón Chip és Trent jött velem szembe.

- Mi történt?- kérdezték gyanakodva az arcomat látva.

Nem válaszoltam.

- Haver, az előbb viharzott el mellettünk Kal, elég csapzottan- vonta fel a szemöldökét Chip.

- Összekaptunk- vontam vállat.

- Összekaptatok?- nevetett Trent- Mik vagytok ti, házasok? Véres az arcod, neki meg szakadt a ruhája!

- Verekedtünk, oké?- estem nekik- Most jobb?

Összenéztek és némán kommunikáltak, aztán újra engem figyeltek.

- Minden rendben?- tette a vállamra a kezét Trent.

- Nem- mondtam és elnyomakodtam köztük. 

Továbbra is ingerülten, mentem a mosdóba, hogy lemossam az arcomról a vért és megnézzem, mennyire dagadt be az arcom. 

Ezen az emeleten csak egy vécé volt és mikor beléptem Kalt pillantottam meg, aki az egyik törött Tükörben a nyakát vizsgálgatta. Innen is láttam a vörös ujjnyomokat, amik máris elkezdtek lilulni. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért a torkát támadtam meg, de továbbra is dühös voltam rá. 

Ő is észrevett, de csak egy gonosz pillantást kaptam tőle, aztán megfogta a levetett kabátját és vállon lökve elment mellettem. 

Most én álltam a tükör elé, de azt kívántam bár ne néztem volna bele. Az egész arcom paprika piros volt, a szemem alatt sötét karikákkal és vörös pöttyökkel az államon meg az ajkamon. Lehajolva megnyitottam a csapot és vártam egy kicsit, hogy ideérjen a víz, aztán aládugtam az ujjamat. Igyekeztem nem sok bőrfelületet benedvesíteni, mert úgy éreztem azonnal lefagy az ujjam. Megtöröltem az arcomat, aztán a pamutpólóm aljával szárítottam meg. Az ütések helye nem volt vészes, kicsit talán el fog színeződni a szemem alatti, de túlélem.