Hosszú idő óta most először tudtam egyedül maradni, felügyelet nélkül. Kint feküdtem az iskola mögött egy kocsi motorháztetején és a csillagos eget néztem. A város fényei nélkül a Tejút tökéletesen látszott és gyönyörködhettem az univerzum végtelenjében. A tábor lakói már aludni tértek, csak az őrök mászkáltak, de mivel majdnem egy órája mozdulatlan voltam, nem tűnt fel nekik semmi.

A levegő csípősen hideg volt, de nem akartam bemenni. Minden percét ki akartam élvezni, amíg észre nem vesznek és beparancsolnak. Nehéz megszoknom, hogy itt nem élhetek a saját szabályaim szerint, nem ehetek annyit, amennyit akarok, nem mehetek oda ahova akarok és nem csinálhatom azt, amit akarok. Sosem szerettem a szabályokat, ha összeakadtam egyel, azonnal a megszegésén mesterkedtem. Ha a nevelők azt mondták, ne menjek ki az udvarra, tíz percen belül, már kint voltam.

Az egyik katona épp a közelben haladt el, hallottam a lépteit. Lámpát nem használhattunk sehol a szabadban vagy ablakhoz közel, hogy továbbra is rejtve maradjon a tábor, ezért a katonák is szinte vakon őrködtek. Véletlenül megrúgtam a fém poharat, amiben a szerény vacsorámat hoztam ki, mire a férfi megtorpant és rám emelte a fegyverét. Egy mozdulattal legördültem a kocsiról és mögé bújtam, miközben magamat szidtam az ügyetlenkedésemért.

- Ki van ott?- kérdezte.

Akár elő is jöhettem volna, hogy aztán szitkozódva visszakísérjen az alagsorba, ahol továbbra is laktam. Bezárva nem voltam, de senki nem akart velem egy szobában aludni. Én se panaszkodhatok, élvezem, hogy egyedül nekem van saját hálótermem, még ha az egy hideg cella is. Nem akartam azonban feltűnést kelteni, ezért döntöttem úgy, hogy meglapulok.

Mikor a katona közelebb merészkedett én távolabb osontam, mindig az ellenkező irányba mozdultam, teljesen hangtalanul. Nem volt nehéz leráznom, mert csak egyszer csaptam zajt, ráadásul a szél is fújt, ezért nyilván azt gondolhatta, hogy csak az borított fel valamit.

Miután végre elment én is megindultam vissza az épületbe, mert kezdtem fázni.

- Ébresztő kis Hazafiak!- kiáltotta hirtelen egy túlzottan is ismerős hang a kerítésen túlról.

Hallottam, ahogy az összes kint lévő ember a főkapuhoz rohan.

- Tudom, hogy itt vagytok!- ordította Treck, mert csak ő lehetett.

Ez a gúnyos hang örökre beleégett az agyamba.

Követtem a többiek példáját és a hang irányába szaladtam, de kicsit odébb álltam meg. Felmásztam a törmelék kupacra és felhasaltam rá, így a kerítés mindkét oldalát láthattam. A bandából hat embert számoltam, de kitudja hányan maradtak az árnyékok között. Az ellenállók négyen voltak, mindenki felemelt puskacsővel várt, hogy mit lépnek az idegenek.

- Beszélni, akarok a nagyfőnökkel!- folytatta a bandavezér.

Az iskola bejárata pont ebben a pillanatban csapódott ki és Preston sietett ki rajta, nyomában két katonával.

- Mi történik?- követelte a parancsnok.

Ugyan csak sziluetteket láttam, mégis tudtam, hogy Prestont az édes álmából keltették fel.

Láttam, hogy egy katona odahajol a parancsnokhoz, de hallani nem hallottam, hogy mit beszélnek, nyilván felvázolta neki a szitut.

Nem fért a fejembe, hogy hogyan találta meg ilyen hirtelen ezt a helyet Treck és mit keresnek itt az éjszaka közepén!

Ahogy néztem a két tábort, feltűnt, hogy Treck mögött egy nő- bizonyára Gina, Treck csaja- egy alacsonyabb alakot tart szorosan maga előtt. Nem emlékeztem, hogy lett volna közöttünk ennyire alacsony egyén, akkora volt akár egy gyerek.

Új tag lenne? Vagy fogoly?

Abból, ahogy Gina lefogta inkább az utóbbira tippelnék.

- Nálunk egy gyereketek, Tammi Bailey!- mikor Treck kimondta a nevet, megállt bennem az ütő- Nem hiányzik?

A kerítésen belül felmorajlottak a katonák, mindenki nagyon jól tudta, hogy a kis nővérkéről van szó, aki az anyja mellett segédkezik éjjel- nappal. Nem mellesleg a sztár, Mack Bailey kishúga.

- Mit akar?- kiáltotta most először Preston.

- Alkut ajánlok!- a bandavezér hangja önelégültséggel volt telve.

Úgy tűnt most nagyon büszke magára.

- Jöjjön elő és békésen megtárgyaljuk a követeléseket!

Átlátszó kísérlet volt, Preston nem is dőlt be neki.

- Hallom én így is tökéletesen magát! Mondja, mit akar!

Csend.

Átnéztem az utcára, ahol az árnyak mind közelebb léptek Treckhez és halkan beszéltek valamit.

Közben lépéseket hallottam magam mögül és észrevettem, hogy egy katona tart felém.

- Bailey, valaki hallotok?- mondta halkan a rádióba- Megvan a húgod! Ismétlem Tammi előkerült, azonnal gyertek vissza a táborba!

Most, hogy így említi tényleg nem láttam egyik zsiványt se. Az nyilván való, hogy Tammiért mentek, de vajon mikor? Na és az egész csapat? Nem túlzás ez egy kicsit?

Tammi bizonyára elbóklászott, valahogy kijutott a kapun és pechére összefutott valamelyik gazfickóval.

- A felszerelésüket akarjuk!- követelte Treck- Ételt, gyógyszereket, fegyvereket, mindent, ami értékes!

- Tudja, hogy ezt nem teljesíthetjük!

- Akkor sajnálatos módon, nem marad más választásom!- láttam, ahogy hátralép és leguggol a lány elé. Az álla alá nyúlt, így kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

Tammi egyáltalán nem tűnt megtörtnek, bátran nézett szembe a félelmetes férfival, aki biztos voltam benne, hogy épp a gonosz, hátborzongató vigyorával ajándékozta meg.

- Sajnos nem lesz hasznomra ez a kis csöppség, így hát...!

Nem fejezte be a mondatot, hagyta a levegőben lógni, de mindenki pontosan tudta, hogy mit akart mondani.

Lemaradtam Mack válaszáról a rádióban, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érkezett.

- Tizenkét órájuk van, dönteni! A tartalékaik, vagy a lány élete!- a banda árnyai megfordultak és elindultak vissza az utcákra. Gina nagyot taszított szegény gyereken, hogy elindítsa- Holnap délután kettőre legyen üres ez az iskola! Egy árva lelket sem akarok itt látni, csak az ellátmányt!

- Bolond ha azt hiszi, egyetlen gyermek életéért kockára teszem több száz másik ember életét!- szólt közbe Preston.

- Sajnos nem lesz más választása!- nevetett a tetovált- Most már tudjuk merre keressük a tábort és ha kell erővel vesszük el, amire szükségünk van!

- Túl nagyra tartja magát és a csapatát! Mi többen vagyunk!

Némán hallgattam a katonákkal együtt Preston és Treck dobálózását.

- Remélem nem kell csalódnom az ellenállásban! Nem szívesen ölném meg a haza hőseit!-fejezte be a mondandóját és ő is elment a bandája után.

A katonák kérdőn néztek Prestonra, aki az állát vakargatta. Az udvaron közben felkapcsolták az egyik LED égőt, már úgyis tudják, hogy itt a tábor, legalább lássunk is valamit.

A parancsnok látszólag gondterhelt volt.

- Mindenki befelé, váltsátok le az őröket, csak azt a négy embert akarom kint látni és próbáljátok meg elérni a zsiványokat!- adta ki a parancsot- Erről a követelésről pedig senkinek egy szót se! Nem szeretnék felesleges pánikot kelteni.

A katonák szalutáltak, aztán mindenki ment a dolgára, én pedig újra sötétbe burkolózva maradtam a torlasz tetején.

Ismertem már annyira a bandavezért, hogy tudjam ő nem dobálózik üres fenyegetésekkel. Nem nagy dolog számára meghúzni a ravaszt és golyót ereszteni egy gyerek fejébe, a gond az, hogy egynél nem áll le. Ha nem teljesítik a követeléseket, valószínűleg hadjáratot indít a tábor ellen. És én nem szívesen lennék itt, mikor ez megtörténik! A banda kegyetlen, átgázol mindenen, akárcsak a terroristák.

Óvatosan, nehogy észre vegyenek, visszamentem az épületbe, és csak akkor nyugodtam meg teljesen, mikor az alagsor ajtaja becsukódott mögöttem. Kibújtam a bakancsomból és a kabátomból, csak a vastag, kék pulcsit hagytam magamon, amit egy nőtől kaptam, miután visszajöttünk a kétnapos kalandtúránkról. Bizonyára látta, hogy a szürke felsőt, amit akkor viseltem teljesen átitatta a vérem és megesett rajtam a szíve.

Az nem kifejezés mennyire meglepődtem, mikor kedves mosollyal az arcán átnyújtotta nekem a ruhadarabot. Az emberek nem igazán szoktak rám mosolyogni, de főleg nem önszántukból nekem adni valamit. A végig tetovált jobb karom, a szigorú ábrázatom, arra készteti az embereket, hogy ösztönösen kerüljenek. Nem tudom Mack miért gondolta, hogy nem tűnök bandatagnak! Szerintem bármelyik utcai közösségbe beillenék.

Mielőtt bebújtam volna a rozoga ágyamba, megdörzsölgettem a végtagjaimat, hogy felmelegítsem őket, az ujjaimat és az arcizmaimat is megmozgattam, mert a hidegben teljesen elgémberedtek.

Az éjszaka további részében nem tudtam rendesen aludni, a rémálmok nem hagytak nyugodni. Ahányszor csak lehunyom a szemem, újra átélem az elmúlt időszak borzalmait. Csak most, hogy megszabadultam az utca veszélyeitől, kezdek rájönni, hogy mennyire szörnyű dolgokat is éltem át. A doktornőnek igaza volt, itt biztonságban vagyok, már amennyire egy háború közepén lehetek.

Az álmomban újra a raktárba kerültem, a közös helységben ültem az ütött- kopott kanapén. Fülledt meleg éjszaka volt, a törött ablakokon keresztül hallottam a tücskök ciripelését. Látszólag egyedül voltam, de éreztem valaki másnak a jelenlétét is. Valakiét, aki minden mozdulatomat figyelemmel kísérte. Hirtelen kivágódott az épület rozsdás vas ajtaja és Kicsi lépett be rajta. A nevével ellentétben hatalmas volt, széles váll és majdnem két méteres magasság tartozott hozzá. A haját valamikor régen a bal oldalt felnyírta, de mostanra már elkezdett lenőni. Az orra többször is eltört élete során, ezért igencsak eldeformálódott és a jobb szemöldökéből is hiányzott egy csík. Egyszóval: félelmetes volt. Az igazi nevét nem is tudtam, mindenki csak Kicsinek szólította. Tőle féltem a legjobban, egyetlen ütésétől kiterültem a padlón és sajnos nagyon hamar dühbe gurult, így ez többször előfordult.

Belépett a szobába és egyenesen hozzám közeledett. Ösztönösen távolodtam tőle, de egyszer a kanapénak is vége lett és én a karfának nyomódtam. A szívem a torkomban dobogott, nem tudtam mit akar tőlem, miért közelít ilyen fenyegetően. A karomért nyúlt, amit magam mellett tartottam és vasmarkába zárta. Ijedten néztem fel rá, a fájdalomtól, amit okozott pedig felszisszentem. Kétségbe esve kutattam a titokzatos kukkoló után, hátha a segítségemre siet, de az épületben már csak mi ketten voltunk.

Kicsi egy könnyed rántással talpra állított és a kijárathoz vezetett. Tiltakozni felesleges volt, úgy húzott maga után, mintha súlytalan lufi lennék, amivel a kisgyerekek a vidám parkban szaladgálnak.

Az épület előtt fáklyákat gyújtottak egy körben, aminek a közepére vezetett és a földre lökött.

- Elárultál!- hallottam valahonnan Treck vádló hangját, amit Gina gúnyos kacagása követett.

Látni nem láttam őket, a fáklyák fénye felerősödött, mintha reflektorokkal vettek volna körbe.

Forgott velem a világ, nem láttam semmi mást, csak vakító fényt, közben Treck egyre csak az "áruló" szót mantrázta, barátnője vihogása pedig a fülemben csengett.

- Elég!- kiáltottam a fülemre tapasztott tenyérrel- Nem árultalak el, hiszen sosem voltam veled!

Féltem és mérges voltam, a hangok egyre hangosabbak lettek és már többen neveztek árulónak. Tudtam, hogy álmodom, de képtelen voltam elhitetni magammal, hogy mindez csak a fejemben történik. Kicsi hónapokkal ezelőtt meghalt, ott voltam, mikor golyót kapott a szeme közé, Treck pedig úgy tudja meghaltam Hitchel együtt.

- Áruló!- ordították a fejemben a hangok.

- Nem!- szóltam rájuk és már a könnyem is kicsordult.

Kétségbeesetten próbáltam szabadulni a saját elmém alkotta csapdából, egyre csak azt mondogattam, hogy ez csak álom és fel kell ébrednem. Mikor végre sikerült, zihálva pattantak ki a szemeim. Az egész testem verejtékben úszott és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy hol vagyok.

Az alagsor félhomályba burkolózott, csak az ajtó alatti résen szűrődött be egy kis fény, amiből tudtam, hogy már reggel van.

Cseppet sem voltam kipihent, az álom nagyon megviselt és még most, ébren sem tudok elszakadni a gondolatától. Nem hiszem, hogy áruló lennék, miért is lennék az? Nem mondtam az ellenállásnak semmit a bandáról, megtartottam a titkukat, hogy hol élnek, mennyire felszereltek...stb. Akkor lennék áruló, ha mindezt megtettem volna, de így csupán egy szerencsétlen vagyok, aki csapódik egyik táborból a másikba.

Lassan rászántam magam, hogy felkeljek. Le kellett vennem a pulcsit, mert teljesen megizzadtam, megtöröltem vele az arcomat és egy kicsit sétálgattam fel-alá a pólómat legyezgetve, hogy levegőhöz jussak. Úgy döntöttem nem is veszem vissza, elég most nekem az a vékony hosszúujjú, amit a szék háttámlájára dobtam pár napja. A pólómat is levettem, kicsit megigazítottam a koszos és kissé már szakadt melltartómat, majd belebújtam a puha, pamut, piros felsőbe. A bakancsomat is visszavettem és újra összefogtam zsíros hajamat, hogy normálisan álljon.

Ahogy közeledtem az ajtó felé, egyre hangosabban hallottam a kintről beszűrődő káoszt és mikor kinyitottam, ide-oda szaladgáló és kiabáló embereket láttam. Sejtettem, hogy az éjszakai dolog nem marad következmények nélkül, de úgy tűnt a civilek is megtudták és most megy a vita. Természetesen senki nem akarta elhagyni a biztonságot nyújtó épületet, ezért ment a veszekedés. Nem is olyan messziről, még Mack hangját is hallottam, nagyon mérgesnek tűnt, még sose hallottam ilyennek. Nem szívesen találkoznék most össze senkivel, tudom,hogy úgyis engem vádolnának az egésszel. Ilyen az ember természete, mindig bűnbakot keresünk, sokkal könnyebb ujjal mutogatni másra, mint tenni valamit az ügy érdekében, ez évezredek óta így megy. Úgy döntöttem hát, hogy a mai napot a cellámban töltöm, aztán kettőkor majd kiderül, hogy mi lett a döntés.