- Anya?- léptem be az orvosi szobába.

Most épp üres volt, pedig szinte mindig fekszik itt valaki, aki gyógyulásra szorul. Rengeteg dolga van anyának a háború kezdete óta. Ő az egyetlen orvos a táborban, szóval még szerencse, hogy velünk van. Eredetileg ideggyógyász volt a városi kórházban, de manapság már egy sebész, kutató és nővér feladatait is ellátja.

A mikroszkóp mellett találtam rá, mozdulatlanul bámult bele és észre se vett, csak mikor hozzá értem.

- Jól vagy?- kérdeztem.

Összerezzent az érintésemre, mint aki most tért vissza közénk. Észrevétlenül próbálta megtörölni a szemét, de az én figyelmemet nem kerülte el, hogy könnyes és piros. Szörnyű érzés, mikor a szüleidet sírni látod, akkor már tudod, hogy valami nagyon nem stimmel. Ebben az esetben én pedig pontosan tudtam, hogy mi a gond.

- Persze- mosolygott fel rám erőltetetten- Csak elkalandoztam kicsit.

Apa pont a mai napon egy éve halt meg. Mindannyiunkat nagyon megrázta a családfő elvesztése, anya a depresszió szélén állt, nagyon instabil volt az állapota és csak hónapok múlva sikerült újra teljesen talpra állnia. Én azt az elvet vallom, hogy amíg hadban állunk, nincs helye gyásznak. Ha majd vége a háborúnak mind megsiratjuk veszteségeinket, de addig a harcra kell koncentrálnunk.

- Pihenned kéne egy kicsit- javasoltam- Állandóan dolgozol, túlterheled magad a végén. Senki sem venné zokon, ha kivennéd a mai napot.

- Hidd el én is szeretném!- felállt és tenyerével végig simított az arcomon- De háború van, ezt te mondod mindig. Nincs helye lazsálásnak. A fertőzés elérte a földrészt és rohamosan terjed, minden katonát meg kell vizsgálnom!

Sóhajtottam, mert tudtam, hogy igaza van.

- Segítsek valamit?- kérdeztem.

Eltolta magát a gurulós székkel együtt a mikroszkóptól és a vizsgálóasztalhoz gurult.

- Csüccs!- paskolta meg a szövetet. Értetlenül néztem rá, miközben előszedte az orvosi cuccait- Még téged sem volt alkalmam megvizsgálni, már pedig te vagy a legfontosabb!- magyarázta és várakozón nézett rám.

Csöndben helyet foglaltam előtte és ki kellett tátanom a szám. Egy kis lámpával bele világított, mintha csak torokgyulladásom lenne. Ezután a szívverésemet és a légzésemet vizsgálta és úgy tűnt minden rendben van. Aztán következett a vérminta, amit az ujjamon vágott kis sebből szerzett.

- Anya, mondtam már, hogy nem érintkeztem katonával.

- Nem tudjuk, hogyan terjed a vírus, ezért jobb biztosra menni- nem nézett rám, hanem a mikroszkópon keresztül most az én véremet vizsgálta.

Némán ültem mögötte míg be nem fejezte, az ablakon bámultam az iskola udvarát, ahol épp pár gyerek focizott. Vidámnak és gondtalannak tűntek, mintha nem is lenne itt a világvége. Mit nem adnék, hogy csak egy napra én is újra normális fiatal lehessek!

A szemem sarkából azt vettem észre, hogy az anyám aggódó tekintete engem vizslat és akaratlanul is arra gondoltam, hogy mégis csak talált valamit a véremben.

- Minden rendben?- kérdeztem félve.

- A véreddel igen, amennyire meg tudom állapítani, nem kaptad el, de modern laborfelszerelés kellene, hogy pontosat tudjak mondani.

Felállt és mellém ült az ágyra.

- Mióta visszatértél, alig volt időnk beszélni- folytatta- Nagyon megijedtem, mikor a csapatok nélküled tértek vissza- a szeme könnybe lábadt, de halkan felnevetett és letörölte, mielőtt kibuggyant volna- Utánad akartam menni és persze Kevin is hajthatatlan volt, de Preston parancsba adta, hogy senki sem hagyhatja el a tábor területét.

Nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy kibeszélje magából.

- Jenna az nap este meglátogatott és felajánlotta, hogy fedez, ha ki akarok szökni és vigyáz a kicsikre. Az utca végéig jutottam, mert a lelkiismeretem legyőzött, így visszatértem.

- Parancsot szegtél?- nevettem fel meglepetten.

Anyára ez egyáltalán nem volt jellemző. Ő mindig szótfogadott, nem az a lázadó típus és történjék bármi, számára a parancs szent dolog. Legalábbis eddig így tudtam.

- Féltem, Mack! Tudom, hogy igazi túlélő vagy, de az anyai ösztönöm ezúttal győzedelmeskedett a józan eszem felett. Apádat már elvesztettem, titeket nem veszíthetlek el, abba belehalnék!

Átkaroltam törékeny vállát és hozzádőltem. Nagyon lefogyott, meglátszik rajta a stressz és a megerőltetés, de még tartja magát. A kérdés, hogy meddig képes rá!

- Nem megyünk sehova anya- ígértem- Se Tammi, se Kevin, se én!

- Szavadon foglak!- felállt és adott egy puszit a fejemre, aztán elkezdett pakolászni- Küldbe kérlek a csapatod vizsgálatra!

Bólintottam és otthagytam őt, hogy szóljak a többieknek a tornateremben. A srácokat találtam csak ott, Jenna elvileg az öcsémmel volt valahol, de azt nem tudták megmondani, hogy merre, szóval elindultam megkeresni őket. Először a hálórészükbe mentem, de csak üres ágyakat és szétdobált cuccokat találtam. Megnéztem az étkezőben is és a folyosón minden ajtón benyitottam, de mintha elnyelte volna őket a föld. El voltam egy darabig a keresgéléssel, mire rájuk találtam a tábor eldugott végében. Épp kártyáztak és úgy tűnt nagyon elmerültek, mert meg sem hallottak, ahogy közeledtem.

- Bármennyire is sajnálom, de meg kell, hogy zavarjalak titeket- szólaltam meg, mire mindketten felém kapták a fejüket- Jenna el kell menned anyához, hogy téged is kivizsgáljon.

- Úgy látszik ezt most fel kell adnom- nézett vissza az öcsémre- A parancs az parancs!

- Majd én átveszem helyetted- nyújtottam a kezem a lapjaiért.

Átadta nekem, de mielőtt elment volna mellettem, elkaptam a karját és a füléhez hajoltam.

- Köszönöm- suttogtam és megpusziltam az arcát.

Biztos voltam benne, hogy érti, mire célzok. Ez a nap egyikünknek sem könnyű és végtelenül hálás vagyok Jennának, amiért segített elterelni Kevin figyelmét.

Ő tovább állt, én pedig helyetfoglaltam a kis kemping széken Kevinnel szemben.

- Na mizu, öcskös?- érdeklődtem.

- Nem sok- vont vállat és letett egy lapot.

Úgy tűnt nem igazán akar beszélgetni, ezért inkább hagytam és csak játszottunk. Nem úgy tűnt, mintha nagyon megviselné ez a mai nap, ami fura. Játék közben nem bírtam róla levenni a szemem, aggódtam miatta, hogy annyira könnyedén, természetesen viselkedik.

- Muszáj bámulnod?- kérdezte végül.

- Nem is bámullak!- tiltakoztam- Csak nézek ki a fejemből.

- Tudod mit inkább hagyjuk, már amúgy is sötétedik és jön a vacsora idő- mondta és felállt.

- Rendben, menjünk.

Van egy olyan érzésem, hogy csak erősnek próbálja magát tettetni és ha majd egyedül lesz kijön belőle az apa hiánya miatt érzett szomorúság.

Az étkezőbe érve a csapatomat kerestem, akik szinte mindig az elsők között érkeznek, hogy utána mehessenek az esti őrjáratra. Jenna azonnal integetett nekem, mikor észrevett. Kevinnel odamentem hozzájuk és leültünk az asztalukhoz.

- Na, mi volt?- kérdeztem- Ugye minden rendben?

Bólogattak.

- Egyikünkben sem talált elváltozást. Szerencsések vagyunk.

- Miért van, aki megfertőződött?- kerekedett el a szemem.

- Nem tudok róla.

Megnyugodva fújtam ki a levegőt, kicsit megijedtem, attól, ahogy a haverom fogalmazott.

- Mack nem láttad a húgodat?- tette anyám a kezét a vállamra.

- Reggel óta nem- fordultam hátra.

- Én dél körül a déli kapunál láttam- mondta Chip- Épp az egyik katonával beszélt, de azóta nem.

Éreztem, hogy anya megmerevedett és mikor az arcára néztem, tisztán látszott a feszültség rajta.

- Ki volt az a katona?- kérdezte.

- Nem tudom, háttal volt.

Anya megfordult és kiviharzott a teremből, amitől mindannyian meglepődtünk. Felpattantam és utána futottam.

- Anya mi a baj?- értem be a folyosón.

- Azt hiszem, Tammi elhagyta a tábort.

- Tessék? Senki nem léphet ki a kapun engedély nélkül, kizárt, hogy...- ekkor eszembe jutott, anya miért kérdezte, hogy ki volt az a katona.

Néhány héttel ezelőtt, a húgom mentette meg az egyik katona kisfiát, és a férfi a lekötelezettje lett.

- Gondolod, hogy Carson egyedül kiengedte?- kérdeztem, de legbelül, már tudtam a választ.

- Ajánlom, hogy ne, mert ha valami történik vele, én megnyúzom azt az embert!

Kisiettünk a kapuhoz, ahol még mindig a szóban forgó férfi állt őrt és anya egyből neki esett.

- Hol a lányom?- követelte- Mondja, hogy nem engedte ki!

- Azt mondta csak egy órára van szüksége és nem megy messzire- mondta a katona.

- És ez mikor volt?- szóltam közbe.

Carson lesütötte a szemét a cipőjét kezdte tanulmányozni.

- Mack, add a fegyvered!- parancsolta az anyám- Utána megyek!

Tiltakozva megráztam a fejem.

- Veled megyek! - meglepve tapasztaltam, hogy nem tiltakozott.

- Maga pedig szégyelje magát! Ön is apa, lehetne egy kis felelősség érzete!- bökött fenyegetően a katonára- Hisz csak egy gyerek!

- Hagyd, anya! Inkább menjünk!

Megragadtam a kezét és gyengéden a kapu felé húsztam, amit kinyitottak nekünk.

- Hová mehetett?- kérdeztem.

- Szerintem haza- meglepődve pördültem meg, mikor az öcsém hangját hallottam.

- Kevin!- ordította Jenna és nyomában a többiekkel szaladtak felénk.

- Menj vissza, itt nem biztonságos- mondtam.

- Segíteni akarok- makacskodott.

- Ezerszer megmondtam már, hogy...

- Hagyd!- szakított félbe anya- Erre most nincs időnk, hadd jöjjön, ha akar!

- Többen, többre megyünk!- kapcsolódott be a beszélgetésbe Rey.

Az egész csapatom ott állt a kapuban, készen arra, hogy a húgom nyomába eredjen. Persze az egységemből mind jó barátok vagyunk és vigyázunk egymásra, de arra sosem gondoltam, hogy a családom életébe is bevonom őket.

Nem mindenki egy irányba indult el, anya, Kevin és én a legrövidebb úton indultunk a házunkhoz, a többiek pedig két csoportra osztódva, két másik úton mentek, arra az esetre, ha elkerülnénk Tammit.

Fél órát, ha nem többet kellett gyalogolnunk, mire elértük a kertvárosban álló házunkat. Egy modern építésű emeletes házban laktunk, még medence is van a hátsókertben, meg egy faház a nagy diófán, amit apával közösen építettünk, mikor kisebb voltam. Másfél éve nem jártam itt, igyekeztem elkerülni a környékét is, nem akartam a régi életünkre emlékezni, mert az csak elterelte volna a figyelmem.

- Tammi!- kiáltotta el magát anya- Kicsim itt vagy?

Nem érkezett válasz, ezért megindult az ajtó felé, de megállítottam. Én még mindig nem akartam bemenni, ezért inkább kivettem a tokjából a pisztolyomat és átadtam neki.

- Én kint várok!- mondtam.

Ők ketten bementek a házba én pedig az utca felé fordultam. A kertvárost nagyjából békén hagyták, itt nem voltak olyan stratégiai pontokat, amiket le kellett volna bombázni, bár igaz, hogy két házzal arrébb egy vadászrepülő csapódott az épületbe, a földdel téve egyenlővé azt. Az aszfaltot lehullott levelek takarták, a házak ablakai betörve, néhol a bútorokat is kidobálták, egyszóval az egész utca egy romhalmaz volt. A miénknek is kitörték az ablakait, valószínűleg elvittek mindent, ami hasznos lehet és mi nem tudtunk magunkkal vinni.