//Egyetlen megcsillagozott elem magyarázata a történet végén, dőlt betűvel szedve. Jó olvasást!//

– Ez a tiéd. – Dazait hallod a hátad mögül. Mielőtt megfordulsz, fél kézzel átöleli a derekadat, a fejét a válladra dönti. Kis nyomást érzel a csípődön, az orrodba édes illat kúszik. – A döntésed változatlan?

Selyempapír zörög, majd Dazai másik kezét is meglátod. Egy csokor hosszúkás, bolyhos fehér virág van benne. Elszorul a torkod. Közönséges tollbugát hozott neked, a várakozás, reménykedés virágát. Lehunyod a szemed, hogy ne is lásd, amikor átveszed tőle. Dazai lazán fog, így meg tudsz fordulni az ölelésében. Az ablak a hátad mögé kerül. Alkonyi fény csillog a folyón a távolban, a naplemente visszatükröződik Dazai szemében is.

– Igen – mondod. Elnéző mosollyal rázod meg a fejed, ahogy a szemébe nézel. – Köszönöm – teszed hozzá, a csokorra utalva. Dazai vállat von.

– Évfordulónk van, (Név). – Arcon csókol. A bőre és ruhái illata végre felülírják a tollbugáét, mélyet szippantasz belőle, közelebb simulva a mellkasához.

– Sokat gondoltam rá. – Tenyeredet az arcára simítod. Érzed, hogy mosolyog, és neked is muszáj, pedig nincs jó kedved. – Mondd, Osamu, még mindig meg akarsz halni?

Dazai halkan felnevet.

– És te, drágám, még mindig nem akarsz velem?

*

Egy évvel azelőtt hideg volt áprilisban. Emlékszel, mennyire fáztál, amikor nem vettél kabátot, és egy órát bolyongtál a házadtól távol a városban. Azt mondod magadban, a házad, de a hely többé nem volt az otthonod. Ha végiggondoltad, és az utóbbi időben utáltad megtenni, rá kellett jönnöd, hogy semmid sem maradt. Sosem voltál jól, de próbáltál helytállni. Keményen próbáltad, mégis elbuktál, újra és újra.

Mindent elfelejtettél az iskoláséveidből, egyedül a két karodon lévő hegek emlékeztettek rá. Az utolsó vágás mély volt, még akkor is szivárgott belőle a vér, amikor a nyakadba vetted a várost. Nem vett el mindent, de a fájdalom fél órára kiürítette a fejed. Addigra viszont visszatért a kétségbeesés.

Elvesztetted a munkád. Nem voltak kapcsolataid, bizonytalanná vált a lakhatásod, és még gyerekként megfogadtad, hogyha egyszer elmész a szüleidtől, soha többé nem fordulsz vissza. Összecsaptak a hullámok a fejed felett. Krízishelyzetben előbb egy borotvapenge, majd felnőve egy zsebkés lett a legjobb barátod. Addigra viszont kevés lett a pengék társasága.

Mielőtt eljöttél, lecserélted a vizes ruhádat, de még érezted a válladon a súlyát. Vacogva feküdtél a fürdőkádban. Kiázott minden ujjad, a vágott sebekből szivárgó vér rózsaszínre festette a vizet. Semmi sem történt. Sajgott a csuklód, a fejed elnehezült, a víz pedig kihűlt, de életben voltál. Lejjebb csúsztál a kádban, a szád, majd az orrod is elmerült. Lehunytad a szemed. Elfeledkeztél az utolsó, mély lélegzetről, így nem volt mit magadban tartani, amikor fuldokolni kezdtél. Összeszorult a mellkasod, égett a tüdőd. Kinyitottad a szemed, a plafont láttad magad fölött. Elnehezült a tested, a melled egyre jobban fájt. Küzdöttél, a látásod elhomályosult, de győzött az életösztön, és felültél. Hörögve kaptál levegő után, véres víz csöpögött az orrodból.

Elbuktál. Köhögve másztál ki a kádból. Szépen akartál meghalni, ha már muszáj, de a karodból ömlött a vér, és eláztattad a kedvenc ruhádat.

Nem érdekelt ezután, mit veszel magadra. Farmerben, rövid ujjú blúzban, különösebb megfontolás nélkül menekültél el a lakásból. Szél szárította meg a nedves tincseid. Fáztál. Megdörzsölted a libabőrös karod, de a mozdulat fájdalmas volt. Újra felszakadt a friss vágás a csuklódon, vérre piszkoltad be a blúzodat. Mindez nem számított. Csak azért imádkoztál, hogy ne hagyjon cserben a lábad.

Kitartott, és te a hídon találtad magad, mint korábban annyiszor. Addig csak nézted a végtelen tengert a távolban, akkor viszont elszántad magad. Ez nem olyan volt, mint a fürdőkádban. A gyávaságod és az ostoba élni akarás nem tudott megállítani többé.

Megragadtad a híd korlátját. Fel akartad húzni magad, de a fájdalom közbeszólt. Összeszorított szájjal, sziszegve bújtál át inkább a mellvéd alatt. A térdedre támaszkodva másztál fel, hogy kiléphess a külső párkányra. A kezed zsibbadt, görcsösen kapaszkodtál a tartórúdba, mert nem érezted, milyen erős a szorításod.

A vérzés elállt, de a fájdalom nem szűnt meg. Mély lélegzetet vettél. Megnézted az előtted elterülő Yokohamát, még utoljára, és magadban búcsút mondtál neki.

*

– Hé, kisasszony! Várjon meg!

Ha a kezed nem olyan érzéketlen, a rémülettől biztos elernyednek az ujjaid. Azonban vasmarokkal szorítottad a korlátot. Oldalra fordultál, a hang irányába, de addigra egy ballonkabát és egy fej került a látóteredbe.

– Micsoda szerencse! – Az előbbi hang még lelkesebbnek tűnt. Barna hajú, húszas éveiben járó férfit láttál meg, ahogy kimászott melléd a párkányra. – Elbűvölő hölgyem – mosolygott rád, amit egyszerűen nem tudtál mire vélni –, engedje meg, hogy a társa legyek az öngyilkosságban!

Az arcod elzsibbadt. Úgy érezted, hallucinálsz. A férfi szeme ragyogott. Melléd araszolt a párkányon, a keze a tiéd fölött talált fogódzóra.

– Kisasszony – szólított meg újra –, készen van? Fogja meg a kezem! – Érezted, hogy a keze lesiklik a híd oldaláról. A férfi lazán összekulcsolta az ujjaitokat és tovább mosolygott rád. – Háromra, jó? – Úgy beszélt hozzád, mintha nyugtatni akarna. – Olyan csodálatos – sóhajtott. – Hagyja, hogy vezessem?

– Mi? – Végre képes voltál beszélni. A férfi elhallgatott. A lenti hullámverés ijesztően hangossá vált a hirtelen csendben.

– Öngyilkos akart lenni, nem? – A férfi lebiggyesztette a száját. – Gyönyörű nap ez a halálra!

Még mindig fogta a kezed. Szédültél az arcát nézve. Továbbra is azt az átszellemült kifejezést láttad rajta, de a tekintete megváltozott.

– Hé, kisasszony! – Már olyan közel volt hozzád, hogy a szélben repkedő kabátja a lábadat verte. – Tényleg le akar ugrani velem?

Soha nem jöttél rá, mi történt. Vagy a férfi arca, vagy a hangja, vagy az, ahogy hozzád ért, megmozdított valamit benned, és kijózanodtál egy pillanatra. A szemébe néztél és megláttad magadat benne.

– Nem! – Felzokogtál. Elhagyott az erőd, érezted, hogy megbicsaklik a lábad. A fájdalom lángolt a két karodban, vele együtt a pánik is szétáradt a testedben. Félni kezdtél a zuhanástól, ész nélkül kapaszkodtál bele előbb a korlátba, majd a férfi kabátjába. – Nem, nem, nem! – ismételted, amíg az orrod el nem dugult, és kénytelen voltál szájon át lélegezni. Sírtál, nem tudtál többé felnézni a férfira. A félelem, hogy a tengerbe esel, megbénított.

– Jöjjön – mondta, elhúzva a kezét a markodból.

Újra felzokogtál, a rettegés elvette az eszed. Nem akartad elereszteni őt, mint az utolsó kapaszkodódat a tenger felett.

A férfi nem hagyott magadra. Átkarolta a derekadat és segített visszamászni a korlát túloldalára. Olyan erősen szorítottad, hogy az alig gyógyult seb ismét felszakadt a karodon. Már nem érezted, mennyire fáj. A rémület érzéketlenné tette a tested. Az orrod eldugult, szájon át, felületesen kapkodtál levegőért.

Nem tartott meg tovább a lábad. Amint a járdára értél, összecsuklottál. Ha a férfi nem fog erősen, térdre esel, de tovább szorította a derekad. Hagyta, hogy a mellkasára hajtsd a fejed. Mellényt és inget viselt a kabát alatt, kikeményített, illatos ruháira hullt a könnyed.

Idegen, finom illat töltötte meg az orrod, amikor egy kicsit lecsillapodtál, és megpróbáltál lélegezni, ám a nyugalmad nem tartott sokáig. A férfi gyengéd érintése, a közelsége, és a tény, hogy még életben vagy, újra felzaklatott. A ruháiba temetted az arcod, erőtlenül szorítottad a kabátja ujját. Ez sem gátolta meg, hogy tartani tudjon. Lassan a híd korlátjának dőlt, hagyta, hogy egész súlyoddal ránehezedj, és addig ölelte a derekad, amíg úgy érezte, képes vagy megállni a saját lábadon.

– Hogy hívják, kisasszony? – A korábbi oktalan öröm nyom nélkül eltűnt a hangjából.

Megpróbáltál ránézni, de a hajad az arcodhoz tapadt. Amikor megmozdítottad a fejed, eltávolodva a mellkasától, megérintett. Félresöpörte a nedves tincseket, hogy a szemedbe tudjon nézni. Az arcod dagadt volt a sírástól és égett. Nem akartad, hogy így lásson, de a pillantása foglyul ejtette a tiéd. Karamellszín szeme melegséget sugárzott. Nem féltél tőle, csupán szégyellted magad.

– (Teljes név). – Kásás volt a hangod. Abban sem voltál biztos, hogy a férfi megérti, de bólintással nyugtázta a válaszod.

– Dazai Osamu vagyok – mondta ő. – Szeretné, hogy hazakísérjem?

Megráztad a fejed. Most, hogy legalább beszélni tudtál, úgy érezted, muszáj kibújnod a karjai közül. Megpróbáltad, de ahogy eltávolodtál, a lábad ismét elgyengült. A sokk utóhatásait érezted. Hiába bíztál abban, hogy most már egyedül is boldogulsz majd, a tested nem volt képes rá. Dazai ismét elkapott, mielőtt a járdáról az útra tántorodtál. A tenyere meleg volt, jólesett, ahogy kezét az ujjaidra zárta. Könnyedén visszahúzott magához egy közeledő autó elől, és nem is eresztett el többé.

– Ejnye, kisasszony – biggyesztette le az ajkát Dazai –, biztos benne? Úgy látom, alig áll a lábán. Nem hagyhatom, hogy baja essen hazafelé.

Ahhoz képest, hogy öt perccel korábban veled együtt akart beugrani az óceánba, nevetséges volt, hogy épségben akar tudni, az ajkad viszont meg sem rándult. Újra megráztad a fejed.

– Többé nincs otthonom – mondtad. Magad elé néztél. Úgy érezted, Dazai arcát látva nem tudnál tovább beszélni.

Fogalmad sem volt, miért mondod el neki mindezt. Alig néhány barátod volt, és lassan mind elmaradtak, ahogy kikerültél a középiskolából. Nem sokat beszéltél másokkal az érzéseidről, mert mindenkit csak terheltél volna. Dazai viszont bizalmat ébresztett benned. Furcsa, de épp azért, mert idegen volt. Ha közel áll hozzád, soha meg sem próbáltad volna.

– Hogy érti, kedvesem? – Dazai megsimogatta a kezed. Megrándult a gyomrod, a késői ebéd kikívánkozott belőled, mégis tartottad magad. Dazai mindezt nem vette észre. Érezted, hogy sápadsz, mégis, a gyengéd simogatásától forrósodott az arcod.

– Ahogy mondtam. A hónap végétől nem lesz hol laknom. – Először mondtad ki hangosan, mi vár rád. Könnyebb volt, mint hitted, mert már beletörődtél. Azonban nem akartál földönfutóvá válni. Talán furcsa elképzeléseid voltak a méltóságról, mégis inkább meghaltál volna, minthogy ne legyen tető a fejed fölött többé.

Dazai egy halk, meglepett ó hang után elhallgatott. Nem is vártál mást. Mit tudott volna mondani a szerencsétlenségedre? Bármilyen kellemes volt is, kihúztad a kezed az övéből. Fáztál Dazai nélkül, de kijózanítottad magad. Mindez azért történt, mert elrohantál, és nem vettél kabátot.

– Ez baj, kisasszony. – Dazai mintha álomból szólt volna hozzád. – Tehetek valamit önért?

– Kérlek, ne beszélj ilyen mereven tovább. – Megráztad a fejed. Az arcod mintha gumiból lett volna, szokatlan érzést keltett, ahogy elmosolyodtál. – Nem vagyok jó az udvariaskodásban.

Dazai felnevetett.

– Rendben, (Név)-san, de tudod, ettől még mindig nincs hol aludnod ma este. Vagy haza akarsz menni?

– Soha többé nem akarok visszamenni – mondtad –, de nincs más választásom. Ott van mindenem. – Elharaptad a mondatot. Erőt vettél magadon, hogy megfordulj és ránézz Dazaira. – Köszönöm, hogy megmentettél, Dazai-san. – Fanyar mosoly ült az ajkadon. – Tényleg hálásnak kell lennem ezért?

– Én hálás vagyok, hogy rád találtam – felelte. – Mi a terved most?

Fürkész pillantása rajtad időzött. Előbb az arcod, majd a tested vette szemügyre. Kicsinek érezted magad, elhagyott a nehezen összegyűjtött bátorságod. Lehajtottad a fejed. Nehéz volt ránézni, mert nemcsak kicsinek, gyereknek is érezted magad, és vissza akartál futni abba a megnyugtató ölelésbe, amiből önként bújtál ki nem sokkal azelőtt.

– Nincs tervem – vallottad be. Fél kézzel a másik csuklódra markoltál, de csak kívülről. Nem akartál hozzáérni a vágáshoz, már eléggé összekented vele a blúzodat. – Azt hiszem, ruhát váltok.

Nem tudtad lemosni magadról az elmúlt órák emlékét, de a tiszta öltözék mindig megnyugtatott. Libabőrős volt a karod. Bántad, hogy olyan meggondolatlanul jöttél el a lakásodból. A szél hűvös volt, és akkor először gondoltál rá, hogy az óceán ahhoz képest is milyen hideg lett volna.

– Mégis visszamész? – Dazai tett egy lépést feléd. Bólintottál. – Akkor elkísérlek.

– Miért teszed? – Megdörzsölted a karod, hogy felmelegedj. Dazai látta, mit csinálsz, és kibújt a kabátjából, hogy a válladra terítse.

– Ne nevess – kért, bár eszedben sem volt nevetni abban a helyzetben –, de elbűvölő vagy. Nem akarom, hogy meggondold magad, miután elválunk, és mégis öngyilkos legyél hazafelé.

– Csak viccelsz! – Nem hitted el, amit mondott. A neked adott kabát ellen nem is tiltakoztál. Összefogtad magad előtt, amikor egy erősebb széllökés lesodorta a válladról.

– Egyáltalán nem – mondta Dazai. Végignézte, hogy szorítod össze a ruhát a melled előtt. – Gyönyörű az elszántságod. De még nem vagy kész, ugye? – Nem várta meg, hogy felelj, és a furcsa kérdésre nem is tudtál volna. Mielőtt elindultál, Dazai megérintette a karod és kifelé fordította a csuklódat. – Én nem bírom a fájdalmat – mondta, a sebeidet nézve. – Különleges nő vagy – sóhajtott, végigsimítva a régi hegek kitüremkedő csíkján. – Miért tetted ezt magaddal?

Ha a fejed egészen tiszta aznap, Dazai viselkedése megijesztett volna. Végül is csak egy idegen volt, aki betolakodott a személyes teredbe, bosszantóan udvarolt, és faggatott a sebeidről, de mindezt gyengéden tette, és jólesett, hogy van valaki, aki végre törődött veled.

Hagytad, hogy megfogja a kezed, ujjait finoman végighúzva a sebeiden, most a másik irányba. Felszisszentél, amikor a friss vágáshoz közelített. Dazai eleresztette a csuklód, helyette az ujjaidat ragadta meg. A tenyere még mindig meleg volt, mintha a hűvös szél meg sem érintette volna.

Most, hogy megnyugodtál, egészen tisztán érezted az illatát. Édes volt, biztonságos, és emlékeket idézett fel a gyerekkorodból. Rég nem gondoltál már rájuk, de akkor nem bántad. Sok idő után először kellemes dolgok jutottak az eszedbe, és egy kifacsart logika mentén helyénvalónak tűnt, hogy épp Dazai váltotta ki.

– Sajnálom – mondta Dazai. Tudtad, hogy a cirógatásra érti, de nem haragudtál.

– Semmi baj. Nem fájt igazán – hazudtad. Hiába volt kellemetlen, amikor a vágáshoz ért, nem húzódtál el, és égő bőröd is hamar elcsitult.

*

Nem akartál gondolkodni, amíg a városban sétáltatok. Keveset beszéltél, és egy idő után Dazai is elhallgatott, csak a kezedet fogta tovább. Néha megsimogatta a kézfejed, ami jó érzést keltett benned. Felmelegített, mint a rád terített barna kabátja, és jól érezted magad az oldalán.

Régóta nem sétáltál már így senkivel. Középiskola végén volt az utolsó barátod, de épp csak eszedbe jutott, az emlékét messzire lökted magadtól. Egyetlen tavaszt sem éltetek meg együtt. A boldogságotok, épp mint te, halálra volt ítélve.

Sokáig tartott, mire felépültél a szakítás után. Törékeny egyensúlyt alakítottál ki az életedben. Elköltöztél otthonról, munkát vállaltál, és a szabad óráidban is mindig elfoglaltad magad, hogy ne gondolj többé a múltadra. Kétségbeesetten próbáltál normális lenni, mert belefáradtál abba, hogy sóvárogj a halál után.

Tudtad, hogy nem jó, amit teszel, a lelki fájdalmaidat mégis egészen kiskorod óta fizikaira cserélted. Egy ütés vagy vágás tompa, égő sajgását könnyebben dolgoztad fel, mint ami a fejedben és a szívedben volt.

Ha szomorú voltál, ha féltél, ha túl nagy volt a nyomás, mindig volt mihez nyúlnod. A vágások mélyültek és szaporodtak, előbb csak a két karod belső felén, aztán már kívül, végül az egész testeden elszórva, mert úgy érezted, nem vagy elég jó.

Volt idő, amikor senkinek nem akartál tetszeni többé. Volt, amikor lélegezni sem akartál tovább, de nem voltál elég eltökélt, hogy igazán mélyre vágd a kést a torkodba. Kis, halvány sebhelyek voltak a nyakad két oldalán és az állad alatt, alig látható karcolások a szád szélén, és megszámlálhatatlan vágás a válladon, a karodon, a csuklód felett a könyököd hajlatában. A legrégebbi tízéves volt, a legújabb kétórás. Sokszor fogadkoztál, hogy abbahagyod, de mindig eljött a perc, amikor kezelhetetlenné vált a vihar a lelkedben.

Dazai mellett szégyellni kezdted magad. A nevén kívül még semmit sem tudtál róla, mégis úgy érezted, a sebeid értéktelenné tesznek számára. Peremen voltál, amikor rád talált, a végső kétségbeesés tombolt benned. Addigra viszont megnyugodtál, és igyekeztél egy ép, hétköznapi nő benyomását kelteni, amikor Dazait behívtad magadhoz.

*

– Kérsz teát? – A beszélgetés szürreális volt. Az előszoba után mindketten beléptetek a pici nappalidba, és te azonnal a konyhasarokba mentél, hogy megkeresd a vízforralót.

Egy órával korábban Dazai vállán sírtál, de akkor igyekeztél, hogy rendesen viselkedj, és jó házigazda legyél, ha már gondot okoztál neki.

– Igen, (Név), köszönöm. – Dazai leplezetlenül szemlélte a lakásod a nappali kis asztalához ülve. Törökülésben volt, megtámaszkodott a térdén, és figyelte, hogy szorgoskodsz a konyhában.

Más látnivaló nem igazán akadt a lakásodban. Mögöttetek, az ajtóhoz közel a nyitva hagyott fürdőszoba volt. Nem engedted le a kádat, a hideg, rózsaszín víz még mindig ott állt benne. Tolóajtó választotta el a hálószobád a nappalitól, tőled jobbra.

Miután elkészítetted a teát és letetted a csészét Dazai elé, lehajtott fejjel álltál meg mellette.

– Rögtön jövök – mondtad, kizökkentve Dazait a gondolatai közül. Nem kérdezett semmit, hagyta, hogy további magyarázat nélkül kimenj a szobából.

Kevés ruhád volt, de általában mindegyik szép, elegánsabb a rajtad lévő farmernél és blúznál. Amúgy sem tudtál volna mit kezdeni velük a vér miatt. Beszáradt, nem volt az a mosószer, ami nyom nélkül kihozta volna a világos anyagból. Átöltöztél, megfésülködtél és megcsipkedted szélfútta arcodat. Mindig adtál a jó megjelenésre, a nappaliban ülő Dazainak nem sok köze volt hozzá. Óvatosan vetted fel a kabátját, hogy visszaadd neki.

Ahogy kimentél, Dazait az asztalnál találtad, de biztos felállt a távollétedben, mert egy második csésze tea és a pici kanna állt amellett, amit te vittél oda neki. Barátságos mosolyt küldött feléd és megpaskolta a párnát a hozzád közelebbi oldalon.

– Idd meg, amíg meleg – mondta, mintha csak ő lenne a házigazda kettőtök közül.

Még akkor is mosolygott rád, amikor leereszkedtél mellé. Neked mindez valótlannak, de ahogy az arcát nézted, számára egészen helyénvalónak tűnt. Felvetted a csészét, de egy darabig csak az ujjaid melengetted vele, nem kortyoltál a teába.

– Gondolkoztam – szólt Dazai, az arcod helyett az ablak felé nézve. – Boldoggá tenne, ha átmenetileg megoszthatnám a lakásom egy olyan bájos hölggyel, mint te. – Komolynak hangzott, és ahogy visszafordult feléd, csak tetézte a döbbeneted. A csésze majdnem kicsúszott a kezedből, csak az utolsó pillanatban tudtad megmenteni.

– Miért? – Még ennyit is nehéz volt kimondanod. Dazai elmosolyodott. Látta, mennyire remeg a kezed, így lefektette az asztalra kettőtök közé, finoman lefejtve az ujjaid a meggyötört teáscsészéről.

– Mert így látom jónak. Ne aggódj, nincsenek rossz szándékaim – tette hozzá, félreértve az arckifejezésed. – Természetesen külön szobában aludnék, és egy ujjal sem érnék hozzád. – Furcsa volt ezt hallani, miközben Dazai a kezedet fogta, de csak beszélt tovább. – Gondold meg, (Név). Nekem úgy tűnt, nincs más választásod.

– Jó, de... miért? – Nem tudtad jobban megfogalmazni, amire gondolsz. – Miért jó ez neked?

– Nem hiszek a sorsban – mondta rövid szünet után –, de úgy érzem, okkal találkoztam veled. Mintha a kívánságom végre beteljesült volna.

– Mit kívántál? – Megbabonázott, ahogy beszélt. Dazai felfordított tenyeredet cirógatta. Szabad kezével felkönyökölt az asztalon, beletámasztva az állát.

– Hogy jöjjön valaki, aki megszabadít engem – mondta halkan. – Vagy mutassa meg a létezésem értelmét, mert egyedül nem találom.

– Ne támaszkodj rám. – Mélyen érintett, amit mondott. Nehezen kezelted az érzéseidet, sírás szorította el a torkod. – Kevés vagyok ahhoz, hogy bárki életének értelmet adjak. A sajátomé is elveszett.

– Volt valaha? Szerencsés lány. – Dazai mosolygott, de az arca üres volt. Borzongtál, azonban a kezed felmelegedett, ahogy hozzád ért.

Nem akartad, hogy megszűnjön. Lassan behajlítottad az ujjaid, tenyeredbe zárva az övét. Jólesett fogni a kezét. Dazai nem tiltakozott, hagyta, hogy megszorítsd a balját.

Rég nem tetted ezt senkivel. Megint emlékek jutottak eszedbe és összezavarodtál.

– Volt – mondtad halkan –, és elhagyott. Nem bizonyultam elég jónak.

Dazai közelebb csúszott hozzád a földön. A keze ott pihent a kezedben, de félni kezdtél, hogy elhúzza majd. Karja a válladhoz ért. Nem húzta ki magát egészen ültében, de még így is magasabb volt nálad, hangját a fejed fölül hallottad.

– Vak volt vagy hülye, mert én elég jónak talállak. Van benned bátorság, (Név).

A fejedet ráztad.

– Az utolsó pillanatban gyáva lettem, megint. Tudod, Dazai – suttogtad, ahogy rád jött egy ritka őszinteségi roham –, tíz év alatt nem először próbálom.

– Nem erre gondoltam. Meghalni csak az nem tud, aki nem akar igazán. De benned volt erő elviselni a fájdalmat. – Állát támasztó keze lassan mozdult. Megérintett egy régi sebhelyet a ruhád ujja alatt. – Ennek a töredékére is képtelen vagyok.

– Azt ne mondd, hogy csodálsz engem. – Halkan elnevetted magad. – Eddig akárki látta, iszonyodott tőlem. Szégyelltem magam.

– Nincs miért. Semmit sem tettél, amiért szégyenkezned kell, drágám. – Dazai könnyen ejtette ki a becézést, neked mégis beleremegett a lelked. – Minél tovább nézlek, annál inkább lenyűgöz, amit benned látok. Tényleg megtisztelne, ha legalább egy éjszakát eltöltenél nálam. A többit majd másnap kitaláljuk.

– Két órával ezelőtt nem hittem, hogy lesz holnapom. – Különösen érezted magad. Megpróbáltál mosolyogni, leplezve a mellkasodra nehezedő nyomást, de elzsibbadt az ajkad.

Dazai felnézett rád. Melegséget sugárzott a pillantása, mint amikor lesegített a híd oldaláról.

– Nem olyan rossz ez – mondta. – Két órával ezelőtt én sem hittem, hogy egy nővel együtt fogok hazatérni.

*

Végül tényleg elmentél Dazaihoz. Nem volt sok holmid, minden, ami számított, befért két táskába. Könnyű szívvel hagytad magad mögött azt a néhány gyerekkori, személyes tárgyad. Több volt a rossz, mint a jó élmény, ami hozzájuk kötött, és nem bántad, hogy rájuk zártad a lakást.

A bizonyosság, hogy többé nem mész vissza, gyengébb volt, mint délután, mégis jobban érezted magad. Nem szoktál a jövődre gondolni, mert hamar elszomorított. Féltél a kiszámíthatatlanságtól, a magánytól, a szegénységtől, ezért napról-napra éltél és nem sokat törődtél a következményekkel. Biztonságosabb volt így, mert szorongtál, ha akár csak fél évvel későbbre kellett látnod. Mielőtt a középiskola véget ért, lemondtál a tervekről és az álmodozásról.

Voltál szerelmes, nem is egyszer, de mint az életben mindent, ezt is végletesen tetted. Mindenedet odaadtad, amid volt, és egyre kevesebb maradt belőled épen egy-egy bukás után.

Eleinte reménykedtél. Elképzelted, milyen boldogok lesztek öt, tíz, harminc év múlva. Kitaláltad, hogy fogják hívni a gyerekeiteket, de nem sokkal később abban sem bíztál, hogy a következő születésnapodig élni fogsz, nemhogy gyermekeket hozz majd a világra.

Aztán semmid sem maradt. Egyre bátortalanabb lettél minden kapcsolatodban. Nehezen bíztál meg másokban, és amikor az utolsó kísérleted is kudarcba fulladt, sokáig voltál egyedül. Nehezen építetted fel magad, és amit felhúztál, nem a valódi éned volt. Csak egy ingatag váz, amit minél jobban egyben akartál tartani, annál közelebb került a végső összeomláshoz.

Dazai ilyen állapotban talált rád. Ki voltál éhezve a törődésre és néhány jó szóra, hiába égtek benned vészjelzők, hogy ne bízz, mert újra fájni fog. Nem tudtál figyelni erre, mert a világ, úgy érezted, darabokban van körülötted. Hirtelen vesztetted el a munkád, amikor a vállalat csődbe ment, és a megtakarításod nem volt elég, hogy a drága albérleted még egy hónapig kifizesd belőle.

Nehezen találtál munkát, mert túl fiatal, túl tapasztalatlan, túl félénk és zárkózott voltál, amikor kikerültél a középiskolából. Nem is álmodoztál már az egyetemről. Idegösszeroppanást kaptál a felvételi vizsgák előtt, és végül nem mentél el megpróbálni.

Már csak ritkán gondoltál arra, mi lett volna, ha mégis túlesel rajta. Szerettél tanulni, és már a második évedet kezdted volna bárhol, ami valaha megfordult a fejedben. De az életed nem volt ideális. Lélektelen, napról-napra ismétlődő munkát végeztél, de a monotonitás biztosította az állandóságot, amihez ragaszkodni kezdtél az egyedüllétben.

Féltél a változásoktól, pedig gyerekként vakmerő voltál. Nem tudtad, mikor veszett el a bátorságod. Próbálgattad magad, egyre kijjebb és kijjebb toltad a határaid, hol a vér látványával, hol a puszta fájdalommal. Ez viszont nem volt valódi bátorság. Amikor emberek közé mentél, hosszú ujjú, zárt blúzt viseltél. Nem szívesen beszéltél magadról, mert elfelejtetted, hogy kell csevegni. Talán soha nem tudtad igazán. Rosszul kezelted a stresszt, könnyen sírva fakadtál a túlcsorduló érzéseidtől, és olyankor szégyellted magad.

Az emberek félreértették. Zárkózott, furcsa lánynak tartottak, a hallgatásodat gőgnek, néha rémisztőnek gondolták. Kevesen közeledtek hozzád, te pedig a legjobb szándékú érdeklődést sem tudtad a helyén kezelni. Minden kérdés, amit feltettek neked, támadó volt. Nem szívesen beszéltél a magánéletedről. Befelé éltél, de a fejedben lévő gondolatokat, úgy érezted, más soha nem értette volna. Ezért volt különös, amikor Dazaijal találkozva a gát átszakadt a lelkedben.

*

Dazai nem faggatott, de a hallgatása és a közelsége elég volt, hogy beszélni akarj. Kimerült voltál, mégis azon kaptad magad, hogy a lámpa még mindig ég a kis szobában, ahol Dazai megágyazott neked. Ő melletted ült egy párnán, és csendesen figyelt. Sokat beszéltetek aznap éjjel, te pedig annyit sírtál a feltörő érzésektől, hogy egész kis zsebkendőhalom gyűlt köréd, és a fejed is belefájdult. Mégsem volt rossz, régóta visszatartott könnyek törtek a felszínre. Oldalra fordultál a párnán, Dazait nézted. A pillád elnehezült, de még nem akartad, hogy Dazai kimenjen a szobából.

– Köszönöm – mondtad, akkor már sokadszor. – Nem akarok gondot okozni neked.

– Nem teszed. – Dazai megmozgatta a lábát. Régóta ült melletted ugyanabban a pózban. Elnyomott egy ásítást, a tiédhez hasonló lapos pislogással nézett az arcodra. – Megnyugtat, hogy itt vagy. Most aludj – mondta, homlokodra simítva a tenyerét. Röviden elidőzött az arcodon, mielőtt eleresztett. – Holnap reggel munkába kell mennem, de ha hazajöttem, gondoskodom rólad. Addig érezd magad otthon – tette hozzá lágyabban. – Mindenem van, amire szükséged lehet, szóval, ha nem muszáj, ne menj ki az utcára. Amúgy sem szép itt. – Mentegetőzést hallottál ki a hangjából.

– Nem fogok – hagytad annyiban. Kimerültél a beszédtől és a mozgalmas naptól, mégis erőltetted magad, hogy felnézz rá. – Kellemes itt. – Egyszerre értetted a szerény lakásra és az egész környékre.

Tényleg nem volt szép, Dazai egy alacsony, lepukkant háztömbben lakott. Hálószobája a távolban elnyúló tengerre, a te kis szobád ablaka egy gazos előkertre nézett. Mégis jól érezted magad nála, pusztán amiatt, hogy nem voltál egyedül.

– Jó éjszakát, drágám – mondta halkan, ahogy felállt az ágyad mellől. – Reggel benézek – mondta az ajtóból, de addigra lehunytad a szemed. Hallottad, hogy Dazai beszél, de nem feleltél rá.

*

Dazai betartotta a szavát, viszont egészen összezavart, amikor kihúzta a függönyöket a szobád ablakában. Hirtelen nem tudtad, hol vagy, és megrémisztett, mit keresel vele, ismeretlen bútorok között.

– Sajnálom, hogy felkeltettelek, (Név) – mondta Dazai, visszatérve a szoba közepére, ahol feküdtél –, de még valamit el kell intéznem veled.

Fáradt voltál. Nem tudtad, hány óra lehet, és arra sem emlékeztél hirtelen, hol tetted le a telefonod. Felültél, a fénytől hunyorogva próbáltál ránézni Dazaira. Már felöltözött, a tegnapival megegyező öltözéket viselt. A barna kabátját is felvette, mintha már indulni akart volna, mégis türelmesen várta, hogy kimássz a takaró alól.

– Nem fogsz elkésni? – A kérdés bizonytalan volt. Nem tudtad, mit kéne mondanod neki az eltelt éjszaka után. Dazai a fejét ingatta, gondtalan kifejezés ült az arcán.

– Az iroda nincs messze – mondta, ahogy a fürdőszobába vezetett. – Ne aggódj miatta. Kérlek, ülj le – intett egy sámli felé a fürdőben, amíg a mosdó feletti szekrényben kezdett matatni. – Nem tudom, hogy mehetett ki a fejemből – beszélt tovább neked háttal. A tükörben láttad összevont szemöldökét, a koncentrálástól kissé elnyílt ajkát.

Engedelmesen leültél a székre, de fogalmad sem volt, mit forgat a fejében. Amikor Dazai megfordult, egy kis üveget, vattát, és néhány tekercs kötszert láttál a kezében.

Felnyögtél. Védekezőn ejtetted az öledbe a kezed, hátha elrejtheted Dazai elől, de ő hajthatatlan volt.

– Ne butáskodj! Jobb lesz, ha bekötjük – kérlelt, közben letérdelt eléd, hogy könnyen elérhessen. – Add a kezed, drágám. – A hangja édes volt, könyörgő, a tekintete is ellágyult, és nehezen tudtál ellenállni. Más volt, mint tegnap, de nem tudtad meghatározni a változást.

Mire észbe kaptál, Dazai megfogta az egyik kezed, tenyérrel felfelé a térdedre fektette, és elkezdte végigdörgölni a friss vágást a fertőtlenítővel itatott vattával. Összeszorítottad a szád, de nem adtál ki hangot. Dazai észrevette, hogy megmerevedik a karod, és felnézett rád.

– Sajnálom, ha fáj. Mindjárt vége, jó? – Vékony gézlapot tett a sebre, mielőtt elkezdte betekerni. Gyakorlott mozdulatokkal ismételte meg a másik karodon is. A kabátját feltűrte, hogy könnyebben hozzád férjen, így láttad meg, hogy csuklótól felfelé, de még az inggallérja alatt, a nyakán is végig kötések borítják.

– Mi történt? – kérdezted megfontolás nélkül, amikor Dazai eligazgatta a fáslit a karodon. Mivel nem felelt, tétován megérintetted a csuklóját. A kötés puha volt, hasonló érzést keltett, mint a sajátod.

– Nem fontos – mondta, felállva előtted. A pillantása sötét volt, de rád mosolygott, és lassan felengedett az arca. – Na, most már tényleg mennem kell. Ha bármi baj van, hívj fel. A számomat kitettem a hűtőre. – Felhúzott a székről és kivezetett a fürdőszobából. – Tényleg sajnálom, hogy felkeltettelek, (Név) – mondta, már a cipőjét kötve az előszobában –, de egész nap bosszantott volna, ha nem gondoskodom rólad. – Felnevetett. Vajon csak a szemed káprázott, vagy Dazai rád kacsintott, mielőtt megfogta a kilincset? Megráztad a fejed, hogy megfeledkezz róla. Még nem ébredtél fel egészen, nem hiányzott, hogy egyből összezavarjon.

– Mikor jössz vissza? – Ezt is csak azért kérdezted, hogy megtörd a csendet magatok közt. Nem tudtad, milyen válasznak örülnél jobban, mert a korábbi nyíltság után feszélyezve érezted magad a közelében.

– Fogalmam sincs. De nyugi, nem maradok ki éjszakára. – Újabb finom kuncogást eresztett meg, amitől borzongtál. Dazai végül megállt, kezével a kilincsen. Az arcán már nyoma sem volt a korábbi vidámságnak. – Bocsáss meg, (Név), de rád kell zárnom a lakást. Nincs pótkulcsom, és nem akarlak csak úgy itt hagyni. – A tarkóját vakargatta. – Ha bármi baj van, ki tudsz mászni a tűzlépcsőn, de erre valószínűleg nem lesz szükséged. Sietek haza – tette hozzá. Zavart arcodat látva a karodra tette a kezét, hogy megnyugtasson. – Nem szívesen teszem – mondta. – Bűn bezárni egy hozzád hasonló elragadó hölgyet. – Talán ellenkezést várt, mert nem nézett egyenesen rád, de mindkettőtöket meglepve elnevetted magad.

– Ha ennyit udvarolsz nekem, tényleg el fogsz késni. Menj csak és a zárral ne törődj. Amúgy sincs hová mennem.

Dazai elpirult. Nem is sejtetted, hogy zavarba lehet hozni, de a saját, kissé meggondolatlan modorodban mégis képes voltál rá. Aranyos volt így. Nagy levegőt vettél, hátrébb álltál az ajtóból, és hagytad elmenni őt.

*

Dazai sokáig maradt el. Korábban mesélt egy kicsit arról, mivel foglalkozik, de hiába minden, elképzelésed sem volt, mi lehet egy nyomozó dolga. Amikor kérdezted, azt felelte, egy felderítésből visszafelé találkozott veled, és mivel utána együtt töltöttétek a napot, már nem ment vissza az irodába.

Valószínűleg megcsúszott a jelentésekkel, amiért veled törődött. Ezt gondoltad, ahogy próbáltad elfoglalni magad a lakásban. Nem kutakodtál Dazai szobájában, de kevés holmija volt, ami egyáltalán figyelmet érdemelt volna. Azt mondta, mindene van otthon, amire szükséged lehet, de a konyhában pár üveg szakén, csomagolt készételen, több doboz konzerv rákon és a legalapvetőbb hozzávalókon kívül nem sok mindent találtál.

Felvontad a szemöldököd Dazai vacak kajáit látva. Ha csupa ilyesmin élt, már meg sem lepődtél, miért olyan vékony.

Könnyű ebédet főztél a szekrényben talált dolgokból, de keveset ettél belőle. Félretetted, hogy majd felmelegítsd Dazainak vacsorára, legalább ennyivel meghálálva, amit érted tett, utána csak lézengtél. Nehezen találtad a helyed az idegen lakásban.

Végül Dazai könyvespolcánál állapodtál meg a hálószobában. Találomra vettél le egy kötetet és olvasni kezdtél. Visszahúzódtál a kisebb szobába, hasra feküdtél az ágyadon, és csak azért keltél fel, hogy lámpát gyújts, amikor rád sötétedett.

Dazai csak egészen későn ért haza. Addigra lezuhanyoztál, de hatalmas erőfeszítésbe került, hogy ne érje víz a karodra csavart fáslikat. El tudtad volna látni magad, ha eláztatod és le kell szedni, mégsem akartál megválni Dazai gondoskodásának nyomától.

Nem vetted észre, hogy elment az idő. Korábban is gyakran feledkeztél olvasásba, amikor elhagytad magad, és fel sem keltél az ágyból. Segített kikapcsolni az agyad, hogy ne aggódj semmin, és megmentett attól is, hogy a nyugalomért kést kelljen venned a kezedbe.

Felugrottál, amikor kulcscsörgést hallottál az előszobából. Ledobtad a könyvet a takaróra és Dazai elé siettél. Épp a cipőjét vette le, amikor kivágtattál a szobából.

– Ó, milyen lelkes fogadtatás! – Dazai felnézett rád a konyha küszöbén ülve. Szélesen mosolygott, érthetetlen melegséggel töltve el a szíved. – Senki nem örült még ennyire, hogy láthat. – Felállt, menet közben kibújt a kabátjából. – És én sem örültem így régóta senkinek, hogy látom. – El kellett fordulnod, amikor ezt mondta, hogy elrejtsd az arcod Dazai elől. Ő azonban szerencsére nem rád figyelt. Beljebb ment a lakásba, kíváncsian szimatolt a konyha felé. – Vacsorát csináltál, drágám? – Rá sem ismertél Dazaira. Öröm és izgalom áradt belőle, gyermeki kifejezést kölcsönözve egyébként vonzó arcának.

– Láttam, min élsz, és nem bírtam megállni. – Szégyenlősen elmosolyodtál Dazai hátát nézve. Ő bekukkantott az edénybe, amit a tűzhelyen hagytál, lelkes kis hanggal tudatva, hogy elégedett a tartalmával.

– Nem sokat törődöm vele – mondta, már veled együtt ülve a vacsoraasztalnál. – Nekem megfelel a készétel meg a garnéla – dőlt hátra –, amúgy se igazán tudom, hogy gondoskodjak magamról.

– Az feltűnt. – Felengedtél, ahogy hallgattad őt. Kezdtetek úgy beszélni, mintha régi barátok lennétek, pedig egy nap telt el a megismerkedésetek óta. – Nem utálok főzni – folytattad –, szóval máskor is megcsinálom.

– Különös – mondta Dazai –, más azt mondta volna, szeret. – Kérdőn néztél rá, mire folytatta. – Tudod, a nem utálok nem egyenlő a szeretekkel.

Zavarpír öntötte el az arcod. Ahogy titkolni próbáltad, az erőlködéstől a nyakadra is átterjedt. Dazai tapintatosan nem tette szóvá, de a pillantását még mindig érezted magadon.

– Sok dolog van, amit nem utálok – mondtad lassan, a kezedet tördelve. Dazai letette az evőpálcikát. Kivárt, de túl sok minden volt a fejedben, hogy folytathasd. A csend kezdett hosszúra nyúlni.

– Mondj egyet – kért. – Szeretném tudni.

– Szeretem a vizet. – Tovább piszkáltad az ujjaid, végül a ruhát kezdted gyűrögetni az öledben. – Szeretem a levegő illatát a vízparton – folytattad, mert Dazai nem szólt közbe. – Szeretem az éjszakai eget – mondtad felbátorodva –, még akkor is, hogyha nézem, kicsinek érzem magam alatta.

– Itt nem olyan erősek a fények. – Dazai töprengő, halk hangja bizsergette a gyomrod. – Láthatod a csillagokat, ha szeretnéd.

– Régóta nem tettem. – Magad elé néztél. Könnyebben ment a beszéd, ha nem láttad őt. – Ezer éve nem jutott eszembe felemelni a fejem.

A beszélgetés mélyebbé vált, mint remélted. Megint érzések és emlékek keveréke öntött el. Remegni kezdett a szád, de megfogadtad, hogy nem fakadsz sírva.

Elakadt a lélegzeted, amikor Dazai megérintette az állad. Finoman felemelte a fejed, hüvelykujjával végigsimítva az arcéleden.

– Ideje, hogy elkezdd, hercegnő. – Ismét füledig szökött a pír, de Dazai csak a szemedet nézte, nem törődött vele. – Túl sokáig lehettél az agyadba zárva.

Nem tudtál kiigazodni rajta. Dazai, miután megdermesztett téged, halkan, szájon át fújta ki a levegőt, és eleresztette az állad. Felhajtott egy pohár szakét, megköszönte a vacsorát, majd elnézést kért tőled, és az asztaltól felállva elment zuhanyozni. Kábulatban takarítottad el a vacsora maradványait. Úgy érezted, ha nem foglalod le magad valamivel, felrobbansz. Dazai túltöltötte és kiégette az érzékeidet. Muszáj volt kiürítened a fejed, mert veszélyesen megtelt az érintésével és a szavaival.

*

Hiába ígérte, Dazai csak a következő este tudott időt szakítani arra, hogy törődjön veled. A különös vacsora után sokáig feküdtél ébren. Hallottad Dazai egyenletes szuszogását a másik szobából, és azon gondolkoztál, vajon ha melletted feküdne, elmúlna-e az a csontsajdító hideg a testedből, amit érezni szoktál.

Amíg együtt voltatok, felmelegedtél, talán túlságosan is. Megérintetted az arcod, a Dazai miatt támadt pír nyomait keresve. Egyedül ott volt benned egy kis melegség, miután magadra maradtál a hálószobában.

Dazai másnap elment, mire felébredtél, de egy könyvet és egy félbehajtott levelet találtál a konyhában.

Láttam, hogy tetszik az ilyesmi. Remélem, elszórakoztat, amíg hazaérek.

–Dazai

Egy ahhoz hasonló könyvet készített ki neked, amit előző nap levettél a könyvespolcáról. Elpirultál, amiért rajtakapott, de a kötetet és Dazai üzenetét is hosszan nézegetted. Szép, majdnem kalligrafikus volt a kézírása, pedig nem lehetett sok ideje indulás előtt. Boldog voltál, az őszinte öröm rég nem érzett, csiklandós boldogságával. Dazai figyelmes volt. Merészen azt hitted, törődik veled.

Megráztad a fejed. Jobb volt, ha nem gondolsz ilyesmire. Bárhogy próbáltad kiirtani magadból az ábrándozást, nem változtathattál a természeteden. Ugyanúgy töltötted a napot, mint az előzőt, leszámítva, hogy néha ránéztél a telefonodra. Vártad, hogy Dazai hazaérjen. Régóta először vártál valamire, és barátkoznod kellett az érzéssel.

*

– Mihez akarsz kezdeni, hercegnő? – Dazai szobájában ültetek vacsora után. Félrekaptad a fejed a megszólítást hallva, a hirtelen támadt zavartól megfeledkeztél a kérdésről.

– Megtennéd, hogy nem hívsz így? – Vörösödött az arcod.

– Persze – vont vállat Dazai –, de attól még emlékeztetsz egy hercegnőre.

Nem akartad ezt a beszélgetést, mégis visszakérdeztél. Kíváncsi voltál és nem szeretted annyiban hagyni a dolgokat. Dazai mosolygott rajta, de csak a szemed sarkából láttad. Túl kínos volt egyenesen a szemébe nézni.

– Mire gondolsz? – kérdezted. A pizsamád alját babráltad. Dazai felszusszant, nehezen határoztad meg az érzéseket a hangjából.

– Mint Kaguyahimén*, rajtad is látszik, hogy elvágyódsz ebből a világból, mégis itt maradtál. – Dazai lehunyta a szemét, de mielőtt közbevágtál volna, felnézett. Megváltozott az arca, a szavaival együtt jött komolyság gyorsan eltűnt róla. Elmosolyodott, kis pírral nézett a szemedbe. Nem tudtad biztosan, hogy a vacsora mellé elfogyasztott alkohol vagy a látványod miatt történt-e. – Egyébként, mint neki, a szépséged neked is ragyogó. – Szélesebben mosolygott rád, látva, milyen hatást ért el a bókkal. Lehajtottad a fejed, mire Dazai felnyögött. – Kérlek, nézz rám! Nem tudok veled betelni!

– Fejezd be! – Idegesen nevettél, a tenyeredbe rejtetted az arcod. Dazai finoman fogta át a csuklód, és elhúzta a kezed magad elől. – Na! – nyögtél fel, de nem tiltakoztál. Tudtad, hogy nem akar neked rosszat.

– Komolyra fordítva, (Név), kitaláltad már, mit fogsz csinálni? – Dazai elengedett. Az utolsó pillanatban gondoltad meg magad, mielőtt utána nyúltál. Fogalmad sem volt, mit szólt volna, ha megfogod a kezét, pedig hirtelen vágyni kezdtél rá.

Azonban Dazai kijózanított, ő maga hiába volt becsípve. Amióta hazavitt magához, megfelelt, hogy csak a jelennel törődj. Ha eszedbe is jutott, mihez kezdj később, a gondolat túl súlyosnak bizonyult, és elütötted magadtól.

– Még nem – vallottad be. Szégyelltél volna ránézni, így az öledet fixíroztad. Dazai közelebb csúszott hozzád, de nem érinett meg újra. Közvetlenül melletted volt a térde, ha leteszed a kezed, óhatatlanul őt is megfogtad volna.

– Nem kerestél még munkát? – faggatott tovább. A korábbi jókedved elmúlt. Kicsinek, védtelennek és haszontalannak érezted magad. Csak a fejedet ráztad válasz helyett. Nem néztél fel, így fogalmad sem volt, Dazai mennyit látott a mozdulatból. – Mi érdekel téged? – Erre is csak a fejedet ingattad. Dazai felsóhajtott. – Nehéz lesz segíteni, ha nem adsz támpontot, drágám.

– Rosszul jövök ki az emberekkel – mondtad. – Korábban egy cukrászüzemben dolgoztam.

– Tudsz sütni? – Dazai fellelkesült. – Akkor egyszerű! Biztos találsz munkát egy kávézóban vagy egy cukrászdában!

– Esélytelen. – Még mindig az öledbe bámultál, ahogy felidézted a munkád. – Sosem kellett sütnöm, én csak csomagoltam. Meg amúgy is, mit kezdenék egy cukrászdában? Azt se tudom, hogy kell rendesen beszélni valakivel. Mondtam, Dazai, hogy nagyon rossz vagyok a formaságokkal.

– A mosolyod viszont szép – mondta. Elpirultál, még hevesebben ráztad a fejed, hogy legalább a hajad elrejtsen a tekintete elől. – És velem elég rendesen tudsz beszélni.

– Ez más.

Próbáltad szavakba önteni, miért, de a kifejezőkészséged cserbenhagyott. Dazai mellett nem idegeskedtél és nem féltél attól, mit fogsz elrontani. Képes voltál úgy beszélni vele, mint egy társsal, pedig elszoktál már az ilyesmitől. Amióta találkoztatok, újratanultad a szociális készségeidet, és nem ment olyan rosszul, mint gondoltad. Attól, hogy emberekkel foglalkozz, mégis borsódzott a hátad. Bosszantott, ha meg kellett játszani magad, és mosolyognod, meg kedveskedned akkor is, ha nem vagy jókedvű. Igaz, hogy Dazai mellett jól érezted magad, de féltél, hogy ez a boldogság mulandó.

– Te értesz engem. – Suta válasz volt, de úgy tűnt, Dazai beérte vele. Hümmögött, és nem nyaggatott tovább a cukrászdás témával.

– Mi lehet az, ami megfelel egy ilyen bájos hölgynek, mégsincs köze az emberekhez? – morfondírozott fennhangon.

Viccesnek találtad, ahogy megtámaszkodott maga mögött, hátradöntötte a fejét, tekintetét a mennyezetre vetette. Dazai egy kicsit színpadias volt, de jól állt neki. Azon kaptad magad, hogy őt figyeled, megfeledkezve a rongyosra gyűrt pizsamádról.

– Mondd, mi érdekel téged? – fordult el a plafontól. – Mi az, amit szívesen csinálnál?

– Egy könyvtárban jól érezném magam – adtad meg magad –, vagy egy virágboltban. Valami csendes, nyugodt helyen, ahol nem sokat kell beszélnem másokkal. Talán egy ékszerbolt is megtenné – mosolyodtál el –, akárhányszor láttam, sosem voltak bent vásárlók.

– Bármelyik megfelelne neked, de kicsit sajnálom, hogy ezt mondtad. – Nem értetted őt. Dazai feléd fordult végre, különös fényt láttál a szemében. – Egy pillanatra elképzeltem, milyen lenne, ha ott dolgoznál az irodában. Hülyeség – ingatta a fejét, de a szemét nem vette le rólad. – Nem éreznéd jól magad, engem viszont boldoggá tenne, ha a közelemben lennél.

Elakadt a szavad. Dazai őszintének tűnt, de nem tudtál mit kezdeni a hirtelen támadt érzésekkel. Felnőttek voltatok, már rég nem kellett aggódnod, hogy meggondolatlanságot követsz el, mégis olyan gyorsan történt minden, hogyha rágondoltál, beleszédültél.

Együtt éltél Dazaijal, mégis alig tudtál róla valamit. Izgatottsággal a szívedben vártad, mikor ér haza este, és megrémített, hogy csak pár napot töltöttél nála, a lakására mégis otthonként gondoltál. Hogy ő mit jelentett neked, meghatározhatatlan volt. Nem zavartak a bókjai, magadtól mégsem közeledtél hozzá. Úgy érezted, nem lenne helyénvaló, de ez ostoba gátlásokból fakadt. Nem akartál összetörni, vele mégis testi-lelki roncsként találkoztál. Ha féltél is attól, hogy megszégyenülsz előtte, rá kellett jönnöd, hogy hülyeség. Dazai végignézte, hogy fulladt kudarcba az öngyilkosságod. Akármit érzett ezzel kapcsolatban, hangosan nem ítélt el miatta.

Valami azóta érdekelt, hogy magadhoz tértél az első rémületből. Összeszedted magad, egészen közel csúsztál Dazaihoz, és megérintetted a térdét. Forróság öntött el, ahogy megtámaszkodtál a lábán. Egy pillanatig vártál, vajon eltol-e magától, de Dazai mozdulatlan maradt.

– Miért akarsz engem? – Gyorsan pontosítottál, mert a kérdés ostoba volt, csak magadat hoztad vele zavarba. – Úgy értem... miért vagyok most itt veled? Miért akartál velem meghalni?

Dazai hosszasan nézte az arcod, mielőtt felelt volna. Előtte térdeltél, két kezed még mindig a lábán. Érezted, hogy feszülnek meg az izmai, amikor pózt váltott, hogy elérjen téged. Megsimogatta a hajad, ujjai elvesztek a puha tincsek között. A füled mögött ért hozzád, kellemes borzongást keltve a testedben.

Szájon át vettél levegőt, Dazai meleg lélegzete elnyílt ajkadat érte. A simogatást a tarkódon, majd a nyakadon folytatta. A szívverésed hevessé, szabálytalanná vált, akaratlanul is közelebb hajoltál Dazaihoz.

– Arra vágytam, hogy találjak egy csodálatos nőt, akivel öngyilkos lehetek – suttogta. Ahogy beszélt, újabb finom lélegzetek cirógatták az ajkad. Kis sóhajjal hunytad le a szemed. Megint borzongtál, most már a hangjától. – Viszont, (Név), minél tovább nézlek, annál több okom van, hogy még egy napig életben maradjak. Én sem értem – folytatta, már egészen halkan. Nagyon oda kellett figyelned, hogy értsd őt, még közelebb hajoltál hozzá. – De néha nem baj, ha nem értjük, azt hiszem. Kedves – szólt, de a mondatot nem folytatta.

Várakozón nyitottad ki a szemed. Dazai áthidalta az arcotok közti távolságot, száraz, meleg ajkát a szádra szorította.

Megremegett a térdét támasztó kezed. Dazai ezt érezve átkarolta a derekad. Hasonlított arra, amikor lesegített a hídról, de már nem azért tartott, hogy ne rogyj össze, hanem, hogy minél közelebb tudjon magához. A csókja gyengéd volt. Szaké ízét érezted a száján, de nem volt kellemetlen. Kinyitottad a szád, viszonozva a csókot, mire Dazai felbátorodott. Amit tett, nem tudtad összeegyeztetni többé a bájos szavakkal és az alapvetően jó modorával.

Rövidesen a szájába nyögtél, mire Dazai közelebb húzott magához. Megbillent, háttal nekidőlt a falnak, te pedig a lábai közt végezted, de eszedbe sem jutott kiszállni az öléből. Átölelted Dazai nyakát, ugyanolyan kétségbeeséssel kapaszkodva a ruhájába, mint ahogy először szorítottad meg a kabátját. Ő továbbra is a derekadat ölelte, lassan cirógatva az oldalad a pizsamán át.

Elmosolyodott, amikor vezetni kezdted. Már csak egy kézzel tartotta a derekad, a másikkal a hajadba túrt, közelebb húzva a fejed magához.

Nem is emlékeztél, mikor csókoltak meg utoljára. Az érzés hevessé tett, felrobbantotta az idegszálakat a testedben. Nem volt fontos, hogy lélegezz. Sokáig, egészen sokáig nem eresztetted Dazai ajkát, és amint lélegzethez jutottatok, ő rántott hamarabb magához.

*

Hiányzott, hogy valaki szeressen. A testiséget hajlamos voltál összekeverni a szerelemmel, de akkor nem számított, melyik miatt estetek egymásnak. Dazai jól bánt veled, és te is mindent meg akartál neki adni, ami csak eszedbe jutott.

Mire észbe kaptál, egymással szemben, keresztbe feküdtetek a takarón. Remegő kézzel bontogattad Dazai pizsamakabátját, de a vállad és a nyakadat elborító csókjai miatt nem tudtál koncentrálni. Feladtad. A kezed lecsúszott a mellkasáról. Hiába oldottad ki félig a ruháját, láttad, hogy Dazai mellkasát kötés fedi alatta.

Ügyesen és gyorsan hámozott ki a ruhádból, akkor viszont nem akartál arra gondolni, honnan szedte a rutinját. Megnyugtató, szép dolgokat mormolt a füledbe, de bárminek szánta, csak még jobban feltüzelt vele. Dazai csupán kétszer lassított le: amikor letekerte a fáslit a karodról, hogy a régi sebeidet végigcsókolja, és amikor a lábaid közt térdelve, lehajtott fejjel figyelt téged, beleegyezésre várva.

Nem voltál olyan helyzetben, hogy visszakozz. Megemelted a csípőd, Dazai pedig szavak nélkül is értett, mert lerántja a fehérneműd. Mióta lefektetett, szinte végig csukva tartottad a szemed, akkor viszont muszáj volt ránézned. Látni akartad az arcát, amikor végignéz rajtad, hiába hozott zavarba. Dazai elragadtatottan térdelt a lábaid közt, finom csókokat nyomott a hasadra, majd a combodra. Keze a derekadon volt, és amikor fejét az öledbe temette, közelebb húzott magához.

Sosem érezted magad olyan jól, mint Dazai kezei közt. Csak két év telt el, mióta utoljára lefeküdtél valakivel, de a különbség a két élmény közt egy évszázaddal is felért volna. Nem érdekelt, hogy keveredtél Dazai ágyába. Felfoghatatlan volt számodra, hogy lett szex egy ártatlan beszélgetésből, de akkor csak az érdekelt, hogy a pillanat minél hosszabbra nyúljon.

Amikor magadban érezted őt, azt kívántad, tartson örökké. A dereka köré kulcsoltad a lábad, még közelebb simulva hozzá. Gyenge szorítással fogtad át a két oldaladon támaszkodó karját. Nem tudtál betelni Dazai bőrével és illatával.

Sokat beszélt hozzád, de előbb minden harmadik, majd csak minden ötödik szavát fogtad fel. Dazai a nyakadat puszilgatta, miközben fokozta a tempót, és gyakran ismételte, mennyire örül, hogy vele vagy és hogy nem fog téged elengedni. Hiába kérted, Dazai végig úgy szólított, hercegnőm. Minél többet mondta, annál kevésbé tiltakoztál, mert tényleg fenségesen érezted magad miatta. Eleinte próbáltad visszatartani a pihegésed, de végül már hangosan nyögtél Dazai alatt. Úgy szorítottad a kezét, amikor érzékeny ponton ért hozzád, mintha el akarnád törni az ujjait, te azonban ebből semmit sem vettél észre.

Dazai megkínzott. Fogalmad se volt, szándékosan tette-e, mégis belesajdult a tested, ahogy lassabb és mélyebb lökésekre váltott. Felsírtál, mikor szinte egészen kihúzódott belőled és mélyen felnyögtél, amikor újra magadban tudtad.

Ijesztő volt, hogyha nincs rajta óvszer, az érzés még ennél is intenzívebb lett volna. Remegtél, összekulcsoltad az ujjaitokat, amikor Dazai ismét elmerült benned. Lehajtott fejét a válladhoz szorította. Hiába lökött rajtad, a felsőteste teljesen mozdulatlan maradt.

Oldalra döntötted a fejed, ajkad az övét kereste. Fulladozva, a szájába nyögve csókoltad. Dazai megfeszült. Érezted magadban, forróságot gyújtva az alhasadban. Elment benned, az izgatottságod felerősítette a teste minden rándulását.

Dazai újra a válladra hanyatlott, de egy percig még nem szállt ki belőled. A mozdulatlansága kikészített, és amikor végül kihúzódott, felsikoltottál az élvezettől. Dazai magához ölelt, csitítóan simogatta a vállad, de képtelen voltál megnyugodni. Lehunyt szemmel, felhúzott lábbal, a külvilágról mit sem tudva remegtél az orgazmus lassan csituló hullámai miatt.

Dazai hátulról puszilta meg a nyakad. Összerezzentél, de kellemes volt a csókja. Szorosabbra fontad magad körül a karját, feneked a hasához nyomtad. Lassan magadhoz tértél a kábulatból, de nem akartál mozdulni. Ha megteszed, minden szertefoszlott volna, és te meg akartál ragadni a pillanatban.

Dazai meleg lehelete csiklandozta a fejed. Néha megérintette a hasad vagy a csípőd, de a simogatás rövidesen megszűnt. Dazai fél kézzel ölelt magához. Már majdnem elaludtál, amikor mozgolódni kezdett a hátad mögött.

Kinyitottad a szemed, amikor Dazai rád terítette a takaróját. Utána nyúltál, de megfogta a kezed, mielőtt elérted. Megcsókolta az ujjaid, mielőtt visszafektette melléd az ágyra.

– Pihenj, hercegnő – mondta halkan. Felállt, magára vette a pizsamakabátját, és kiment a látóteredből. Hamarosan csukódott mögötte az ajtó, de ezt már csak ködösen érzékelted. Kimerültél. Visszasüppedtél az álomba, és mire Dazai tisztán, felöltözve visszament a hálószobájába, te elaludtál a takarója alatt.

*

Dazai elfoglalt volt. Keveset beszélt a munkájáról – mindig azt mondta, a te érdeked, hogy minél kevesebbet tudj róla –, de feltűnt, hogy egyre később jár haza az irodából, és egyszer távol volt egy egész éjszakára. Aggódtál, mégsem hívtad fel. Másnap épségben láttad viszont, utána mégis féltél, mikor megy el ismét úgy, hogy semmit se tudj róla. Azonban, bármilyen kevés ideje volt, törődött veled. Segített munkát találni, és, mert véletlenül akadt egy szabad délelőttje, elkísért az első napodra a virágüzletbe.

Félig sem gondoltad komolyan, mikor azt mondtad, boldog lennél ott. Az ábrándok beszéltek belőled, mert nem sokat konyítottál a virágokhoz. Az apád kertész volt, gyerekként sokat jártál a sarkában. Emlékeztél, miket mesélt a különböző növényekről, és arra is, hogy mennyire szeretted hallgatni, de a kellemes érzés megfakult, amikor más dolgok jutottak eszedbe. Nem számított már a kis virágoskerted a birtok sarkában. Nem érdekelt, hogy az apád milyen szeretettel beszélt hozzád, ha növényekről volt szó, mert a viszonyotok megromlott, és mire felnőttél, gyűlölettel gondoltál rá. Viszont ezt kizártad, amikor az üzletbe léptél. A virágok illata súlyossá tette a levegőt. Megszédültél, a lépted bizonytalanná vált. Dazai félreértette a helyzeted. Biztatóan tette a derekadra a kezét, és kísért beljebb az épületbe. Rád mosolygott, mielőtt otthagyott.

– Sikerülni fog, kedvesem – suttogta. Csókot nyomott az arcodra. Bármilyen ideges voltál, Dazai bátorságot öntött beléd ezzel.

*

Hamar megszoktad a munkát. Könnyebb volt, mint amilyennek gondoltad. A napjaid nagy része elment virággondozással és csokorkötéssel, keveset kellett a vendégtérben tartózkodnod. Azonban, ha beszélned is kellett az emberekkel, nem estél pánikba. Az első pár hét után elmúlt a szorongásod, ha hallottad az ajtó fölé akasztott csengő hangját, és képes voltál őszintén mosolyogni az érkezőre.

Dazai is meglátta rajtad a változást, te viszont csak sokára vetted észre. Amióta visszatért a rendszer az életedbe, jobban érezted magad. Még mindig aggódtál, ha Dazai sokáig maradt távol, de már nem ez töltötte ki minden gondolatod. Képes voltál a saját dolgaiddal törődni, és hajlandó lettél a gondolkodásra. Nem rettegtél a jövőtől úgy, mint azelőtt, mert egy kósza bizonyosság azt súgta, bármi lesz is, a nap végén Dazai melletted lesz majd.

A kapcsolatotok elmélyült. Több időt töltöttetek külön, mint azelőtt, de ez csak édesebbé tette a viszontlátást. Dazai mindig mosolygott, ha együtt voltatok, és te is boldog lettél, ha hallottad az érkezését a hálószobából.

Néha még mindig sírtál. Dazai olykor véres ruhában, olykor tisztán, de könnyebb sérülésekkel tért haza, és nem tudtál gátat vetni az érzéseidnek. Ilyenkor lefektetted és egyre csak szorítottad őt. Az arcát, haját simogattad, és kérlelted, mondja el, mi történt vele. Nem tudtad, mi ijesztett meg jobban: ha Dazai életveszélybe került a munkája miatt, vagy amit csinált, ártalmatlan volt, csak ő még mindig nem tett le a halálról.

A Fegyveres Nyomozóiroda vissza-visszatérő felhőként lebegett a fejetek fölött. Eltelt egy év, de te még mindig keveset tudtál Dazai életéről a lakása falain kívül. Láttad, hogy Dazai vívódik. Néha úgy tűnt, elmondaná a dolgokat, de aztán megrázta a fejét és másra terelte a szót. Mióta rendbe jöttél, ez nem bántott annyira. Dazai küszködött, és nem akartad megnehezíteni a dolgát. Meg akart védeni téged, mert, ha nem is mondta ki nyíltan, értékes voltál számára.

*

Azon az emlékezetes estén, áprilisban Dazai virágot hozott neked. Eleget foglalkoztál velük, hogy tudd, mit akar üzenni a kerti bugával. Legalábbis azt hiszed de teljesen mást olvasol le az arcáról.

Kerültétek az öngyilkosság témáját, akkor mégsem tudod megállni. Dazai a fejét ingatja. A csokor még mindig a kezedben van: magadhoz térsz és elviszed, beállítod a virágot egy üres vázába.

– Sosem hittem, hogy ezt mondom, de élni akarok. – Visszatérve nem nézel Dazai szemébe, de könnyedén az arcára tudod simítani a kezed. Dazai lehajtja a fejét, nekidől a tenyerednek. A bőre forró, és ez még mindig hatással van rád. Hevesebben kezd verni a szíved, ha érzed a kezed alatt.

Dazai elfordul. Megcsókolja a tenyered, ettől minden, amit még mondani akartál neki, benned reked.

– Gondoltam – suttogja –, már amikor megláttalak. (Név), te nem az a nő vagy, akit kerestem... Valami egészen más. – Dazai mély levegőt vesz, te viszont képtelen vagy. Régi rossz ismerősként remegni kezd az ajkad. – Ne félj, kincsem – mondja Dazai, észrevéve, hogy rosszul vagy. – Te sokkal több vagy, (Név). Veled nekem sem meghalnom, hanem léteznem érdemes.

*Japán népmesei alak. Kaguyahime a Holdról származott, ideiglenesen kellett a Földön élnie. Úgy érezte, nem tartozik az emberek közé, és elvágyódott tőlük. Híres páratlan szépségéről és ragyogó fényéről.