-Maradj végig mellettem!- utasított David, mikor az udvaron a csuklómra kattintotta a bilincset.

A konvoj már indulásra készen állt, motorok és autók sorakoztak az iskola előtt, a katonák pedig az utolsó ellenőrzéseket végezték. Az elmúlt két napban megismertem néhányukat és a felszerelésükről is teljes képet kaphattam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen arzenáljuk van, de még így se látok sok esélyt az akció sikerére. Egy egész katonai bázist próbálnak elfoglalni! Ez kész őrültség!

- Indulás emberek!- kiáltotta a parancsnokuk a sor elejéről.

David gyorsan besegített az átalakított kisbuszba, aztán ő is követett és a kocsi már indult is. Az ablakokat fémlemezekkel rácsozták be, belülről kiszedték az üléseket, csak a vezetőjé maradt a helyén. A hátsórészen, két oldalt a fal mellé padokat szereltek, hogy arra üljenek az emberek, így középen több hely maradt.

David csapatával utaztam, ami egykori tűzoltókból és rendőrökből állt. Úgy vettem észre, hogy az ellenálláson belüli csapatok nem igen keverednek. Van, ami csak katonákból, vagy csak civilekből áll. Mack csapata például csupa fiatal, akik elég őrültek, hogy hajmeresztő akciókat véghez vigyenek, abból ítélve, amit meséltek. Ez a hat ember itt velem, mind középkorú és visszafogottabb, de semmi kétségem, hogy ha kell, bármit megcsinálnak.

- Másfél óra múlva érünk oda, ha minden a terv szerint megy- szólalt meg mellettem David- Szeretném, ha pontosan azt csinálnád, amit mondok. Most te vagy az értékes áru!

A szememet forgattam az "értékes áru" kifejezésre. Egyáltalán nem tetszik ez a helyzet. Én szívesebben húzom meg magam, minél kisebb feltűnést keltve próbálok túlélni, nem pedig egyenesen az ellenség karjaiba rohanok. Kicsit már bánom, hogy elvállaltam ezt a feladatot, de ki tudja, mikor lesz újabb lehetőségem a szabadulásra!

- És, mikor fogsz elengedni?- emeltem fel a kezem.

- Ha Preston engedélyezi. Nem akarja megkockáztatni, hogy megszökj, vagy a mi embereinkben tégy kárt.

- Hűha! Nagyon tarthat nőlem- nevettem el magam- És magamat, hogy fogom megvédeni?

Rám nézett.

- Ezért vagyok én itt- válaszolta egyszerűen.

Wáo, hát ez remek!

Hátra fordultam, hogy az elsuhanó tájat nézhessem és ne a velem szemben ülő szakállas férfi morcos arcát. Nem mondom, hogy a természet szebb lett volna, de azért mégis más. November végén jártunk, a fák már lehullajtották a leveleiket, a szántóföldek ködbe vesztek, sok villanypózna kidőlt, leszakadt. Úton, útszélen hátra hagyott, kiégett autók sorakoztak, még oszladozó hullát is láttam. Egy őz csorda szaladt vissza riadtan az erdőbe, mikor elmentünk mellettük és ez annyira normálisnak tűnt, hogy szinte el sem hittem. Az állatokat nem érinti a háború, mégis egyre kevesebbet látni belőlük. A fegyverek hangja nyilvánvalóan megijeszti őket és visszahúzódnak. Egyedül a varjak nem. Azok mindenütt ott vannak és alig várják, hogy megdézsmálhassák a halottakat. Undorító lények!

A főútról letérve a konvoj szétvált és az erdőben álltunk meg. Leszálltunk a kocsiról és míg David rádión beszélt a többi csapattal, engem a szakállas férfire bízott.

Pár perc múlva vissza is tért és a csapatával még egyszer átvették a tervet.

Míg a zsiványok- vagyis Mack és csapata- eltereli a figyelmet, a többieknek be kell jutni a fő pontokba és elfoglalni azokat, aztán Davidéknek- vagyis az Arany csapatnak- be kell vinniük engem, az Alfához. Nem lesz egyszerű menet az biztos.

Az erdő széléhez mentünk, ahonnan már láthattuk a bázist is és meglapultunk az aljnövényzetben. Láttam, ahogy Jett hasra vágta magát a kerítés mellett és onnan kezdte el kilőni az őröket, míg ketten drótvágóval csináltak utat a szögesdrót kerítésen. Még több katona rohant ki az épületből és a lövészt keresték, aki szépen sorban szedte le őket. A szám is tátva maradt Jett teljesítményétől, egy igazi tehetség veszett el benne.

Kis késéssel a riadó is felharsant és kitört a teljes káosz. Nem tudtam, hogy a többi csapat hol csapott le, vagy, hogy áll most a csata, csak külső szemlélő voltam, aminek nagyon örültem. Semmi pénzért nem vettem volna részt ebben a mészárlásban.

David egyszer csak megragadta a karomat és felrángatott. A csapata megindult előre, mi pedig utánuk. David folyamatosan a háta mögött tartott, hogy védjen, de ez a taktika nem sokáig maradt hatásos, mert lassan az ütközet közepén találtuk magunkat és minden irányból lőttek ránk.

- Az ajtó még zárva!- kiáltotta az egyik embere.

- Alfa!- ordította David a rádióba- Nem tudunk bemenni!

Semmi válasz.

- Parancsnok!- próbálkozott megint, de megint nem kapott választ- Másik bejáratot keresünk!

A falhoz lökött és a mentén indultunk el. A többiek minket fedeztek, míg az egyiket pont előttem fejbe nem találta egy golyó. A vére beterítette az arcomat és a ruhámat, lefagytam. Halottat már láttam, sőt kivégzést is, de ez most sokkolt.

- Kal!- kiáltotta a vezetőnk és a bilincsnél fogva biztonságba rántott, egy teherautó mögé- Jól vagy?

Pislogtam párat, hogy magahoz térjek, aztán gyorsan bólogattam. A szememmel a testet kerestem, valaki épp a fegyverét szedte ki a kezéből, szerencsére az ellenállás embere volt.

- Arany!- sercegett a rádió hirtelen.

- Itt David!- kapta elő gyorsan- Az ajtó nem nyílt, ki! Nem tudunk bemenni! Ismétlem, az ajtó még csukva!

- Most már szabad az út, egyesüljenek a zsiványokkal!- jött a válasz- Vége!

David intett a csapatának, hogy menjenek visszafelé, mi pedig az ő fedező tüzük segítségével eljutottunk a vaskapuig, ahol az előbb voltunk, csak most tényleg nyitva volt.

- Jó a buli nem igaz?- tűnt fel mellettem Trent.

- Érdekes az ízlésed- motyogtam.

Hirtelen valami felrobbant az ajtó előtt. Ezúttal nem ért el a lökéshullám, de a füst és por belement a szemembe és köhögtem, meg nagyokat pislogtam.

- Mack!- hallottam valahonnan David hangját- Vidd Kalt a helyére, nem hagyhatom itt az embereim!

A szememből próbáltam kidörzsölni az oda nem illő dolgokat, mikor éreztem, hogy egy kar a derekamra kulcsolódott és felemelt.

- Én vagyok nyugi!- mondta Mack, biztos érezte, hogy a testem támadni készült.

Egy pillanatra David is feltűnt a távolban, kezében a gépfegyverrel próbált nekünk időt nyerni, aztán az ajtó becsukódott előttem. Mack végre letett és az egyik kanyarban leguggoltunk.

- Tudja valaki merre kell menni?- kérdezte Jenna.

Mielőtt bárki válaszolhatott volna, a szűk folyosó végén ellenséges katonák tűntek fel, de nem ránk céloztak hanem hártafelé.

- Szerintem arra- jegyezte meg Mack.

Az emberei hátba támadták az oroszokat, akiknek így semmi esélyük nem volt, megadták magukat. Lassan letették a földre a fegyvereket, amiket egy katona összeszedett, a kezüket pedig egy másik összekötötte. A fal mellé ültették őket és Chip meg Rey jelentkezett, hogy figyeli őket.

- El kell jutnunk a vezérlő terembe!- mondta Mack a másik csapatnak.

- Kövessetek!- intett a vezetőjük és szaladni kezdtünk a folyosókon.

A falak betonból voltak, néhol volt pár ajtó, de egyiken sem mentünk be. Amennyire meg tudtam nézni, szinte midegyik mellett egy PIN- kódos zárszerkezet volt. Orosz katonákat pedig, már sehol nem láttam, vagyis élőket.

Az egyik kereszteződésben hirtelen megálltunk és valaki elordította magát, hogy "Vissza!". Én valahol a kis csoport közepén lehettem, így nem igazán tudtam, hogy mi történik, mert kitakartak előlem mindent. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy lássak is valamit, egészen addig míg sikerült a csapat szélére kerülnöm. Ekkor láttam meg, hogy két oldalról is katonák zárták el az utat.

- Dobják el a fegyvert!- mondta az egyikük erős akcentussal.

Az ellenállás nem reagált, ezért közelebb jöttek, mire valaki elsütötte a fegyverét. Mindenki tüzelni kezdett én pedig ott találtam magam mindennek a közepén, összekötött kézzel és repkedő golyókat kerülgetve.

- Kal!- kiáltotta valaki a nevem, de én nem foglalkoztam vele.

Láttam, hogy pár méterrel előttem valaki célba vett. Egyenesen a fegyver csövébe bámultam és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg le akar e lőni, egy fegyvertelen lányt, akinek ráadásul még a keze is bilincsben van. Úgy tűnt szemrebbenés nélkül megteszi, mert a fegyver eldördült, én pedig abban a pillanatban oldalra vetődtem. Még jó, hogy elől fogták össze a kezem, így tudtam tompítani az esést, de piszkosul fájt, ahogy az alkaromra estem. A golyó szerencsére nem talált el, elsüvített a másik folyosón. Gyorsan ülő helyzetbe tornásztam magam, a falhoz lapultam és óvatosan kilestem. Mindenki, aki állva maradt fedezékbe húzódott és patthelyzet alakult ki.

- Khm- köszörülte meg valaki a torkát a másik oldalamon.

Nagyot nyeltem és lassan felé fordultam, abban reménykedve, hogy valaki a táborból az.

De nem. Egy pisztollyal találtam szembe magam közvetlenül az arcom előtt, feljebb nézve pedig egy szőke hajú, orosz katonai egyenruhát viselő nő szigorú arcát láttam.

Hogy az a...!

- Gondolom azt nem nekem akarta adni?- kérdeztem ártatlanul.

A nő komolyan ingatta a fejét és intett, hogy álljak fel. Bugyuta vigyorral az arcomon engedelmeskedtem, mire ő előrelökött és elvezetett a kialakult tűzharctól. A pisztolyt végig a lapockáim közt érezve irányított a folyosókon, míg már semmi mást nem hallottam, csak a lépteinket. Észrevétlenül körülnéztem, hogy van e valaki a közelbe, de mivel nem láttam senkit, gondoltam itt az ideje cselekedni.

Meglendítettem oldalra a kezem és a lendület körbefordított, de úgy, hogy a bilinccsel arcon találtam. Neki tántorodott a falnak és vérző arccsontját tapogatta, míg én lehajoltam és a bakancsomból előhúztam az egyik késem. Mielőtt feleszmélt volna rávetettem magam, mindketten a földre estünk és a pisztoly kicsúszott a kezéből. Nem volt alkalmam megsebesíteni, mert elkapta a kezem és próbálta minél távolabb tolni magától. Sajnos annyiban előnye volt, hogy elég volt az egyik kezemet lefogni, mivel nem tudom nagyon külön mozgatni őket. Elég kényelmetlen pózban feküdtem rajta, a lábaimmal átkulcsoltam az övéit, ezzel lefogva, a csípőm az övénél volt, de a felső testem a levegőben homorítva, mivel a kezemet felemelte és nem volt mivel támaszkodnom. Azt hittem mindjárt széttörik a gerincem a homorítástól, de nem adtam fel, teljes erőmmel nyomtam magam lefelé.

Egyszer csak elengedte az egyik kezemet és megpróbált a pisztolyért nyúlni, mire én leengedtem a könyökön és orrba vágtam. Felnyögött, de tovább nyújtózkodott. Nem hagyhattam, hogy elérje, ezért a lábaimmal elengedtem és hála az égnek voltam annyira hajlékony,hogy felérjek odáig és odébb rúgjam. Erre bosszúsan káromkodott valamit oroszul és az öklével arcon vágott.

Felnyögtem.

Olyan erős volt az ütés, hogy lefordultam róla és csillagokat láttam. Szőkike nem pocsékolta az időt felpattant és a fegyverhez indult. Mikor ezt észrevettem, felé dobtam a kést, de elvétettem és csak a combját sikerült eltalálnom. Felordított ugyan, de tovább bicegett. Négykézláb indultam utána, elkaptam a bokáját és megrántottam. Hasra esett, keményen csapódott a betonba, én pedig még mindig szédelegve felálltam és átugrottam rajta. Hallottam, ahogy nyögve- nyelve utánam ered. Mikor lehajoltam, hogy felvegyem, meglökött és a földre estem, de legalább sikerült megmarkolnom a pisztolyt. Gyorsan megfordítottam, hogy a jó irányba álljon és meghúztam a ravaszt.