Hallottam, ahogy nyílik az alagsor ajtaja, aztán David jelent meg a lépcső tetején. Egy hete, mióta bezártak ide, a gyorsan eszkábált börtönbe, az egykori felügyelő tisztem mindennap lejön. Nem csodálkozom, hogy az orvoson kívül egyedül ő látogat, mással nem is állok szóba. Nem tudom miért gondolták, hogy jó ötlet megmenteni,hogy aztán fogva tartsanak!

- Remélem a kajámat hoztad!- mondtam a rácsoknak dőlve.

Nem sietett sehova, szépen lassan lejött a lépcsőn és elém sétált.

- Tudod, nem olyan rossz itt- mondta és átadta a fém bögrét meg egy villát.

Rizs és csirke. Megint. Mondjuk még mindig jobb, mint a zabkása.

- Nyilván, te nagyon jól érzed magad a katonák között. Elvégre te rendőr vagy, ami majdnem ugyanaz, de nézz csak rám! Életemben először találkozom ezekkel az emberekkel, de még ők is tudják, hogy hol a helyem!- körbemutattam a cellában- Nem is értem, miért kellett idehozni, én nagyon jól elvoltam a bandában!

- Kal, te nem olyan vagy, mint azok ott kint!- lépett közelebb- Igen, az életed során hoztál pár rossz döntést, de ki nem? Elhitették veled, hogy te is közéjük tartozol, de ez nem igaz!

Letettem az ételt az összecsukható ágyamra és közvetlenül elé sétáltam.

- Nézd, értékelem, hogy talán egyedül a világon, törődsz velem, de nem kell többé pátyolgatnod! Már más világot élünk és ebben nem vagy a felügyelőm. Ugyanazt tudom mondani, amit eddig mindennap is: Nem állok be a fanatikusokhoz!- azzal visszaültem és enni kezdtem.

Sosem értettem miért, de David mindig a jót látta bennem. Azóta, hogy a háború előtt egy évvel megismertem, mindig segíteni próbált. Mikor épp hogy nagykorúként újra kikerültem az egy év börtön után, ő segített nekem munkát találni, újra talpra állni. Árvaként nem volt ki támogasson, így még nehezebb volt. De ez a szigorú tekintetű, de jószívű ember itt előttem, nem adta fel. Most alig ismertem fel, mikor először eljött hozzám a gyengélkedőre. Dús szakállat növesztett, a haja is hosszabb lett és az arcvonásai is sokkal meggyötörtebbek. Bár egy iskolában vagyunk, viszonylag biztonságos helyen, mindig nála van a fegyvere, ahogy mindenki másnál is, amennyire láttam.

- Sajnálom, hogy feladtad- a hangja szánakozó volt, amitől csak mégjobban begurultam.

Felpattantam és már épp le akartam ordítani a fejét, mikor újra nyílt az ajtó és- ha jól emlékszem- Mack jött le a lépcsőn.

- Mack- biccentett David.

- Beszélhetek vele negyszemközt?- kérte a férfit.

- Megpróbálhatod, de nagyon makacs tud lenni!

Az egykori rendőr még egyszer rám nézett, aztán kettesben hagyott minket. Nem különösebben akartam ezzel a bájgúnárral beszélgetni, elvégre neki köszönhetem, hogy most ott vagyok ahol. Mit sem törődve vele, hátamat a hideg falnak döntve elhelyezkedtem az ágyon, hogy végre befejezhessem a vacsorám.

- Emlékszel rám?- kérdezte, miután egy ládát a rács elé húzott és ráült.

Meg sem hallva folytattam az evést.

- Nézd sajnálom, hogy bezártunk, de meg kell értened, hogy nem tudunk bízni benned. Tudod hol vagyunk, ki tudja, ha elengedünk talán idehívod a bandád és kifosztotok!

Felvont szemöldökkel néztem rá.

Ezt most komolyan gondolja?

Bármennyire is szerettem volna fenn tartani a néma sztrájkot, ezt most nem hagyhattam szó nélkül.

- Ki a franc kérte egyáltalán, hogy hozz ide?- estem neki- Te döntöttél úgy, hogy egy lehetséges veszélyforrást hozol a táborotokba, nem önként jöttem! Akkor most miért is én szenvedek a te hibád miatt?

Felállt és a rácshoz sétált.

- Nem gondolom, hogy hiba volt megmenteni egy emberéletet, de ígérem legközelebb csak hagylak meghalni!- kezdett ő is ideges lenni, de aztán visszavett- Viszont, most nem ezért vagyok itt. David azt mondta, te értesz a gépekhez.

- Attól függ!- vontam vállat.

- Mitől?

Felnevettem.

- Hogy milyen gépekről beszélsz és, hogy mit tudsz érte felajánlani!

- Számítógép, hackelés... ilyesmi- visszaült a ládára és gondterhelten megdörzsölte a homlokát- Ígérd meg, hogy senkinek sem adod tovább, amit most elmondok!

- Ha ilyen titkos, nekem, a rabnak, miért mondod el?- érdeklődtem tetetett kiváncsisággal.

- Mert talán tudsz segíteni. Erős a gyanúnk, hogy újabb csapatok érkeztek Euróbából ide...

- Várj!- vágtam a szavába- Azon a földrészen már nincs élet, képtelenség! A vírus...

- Sajnos, nincs más magyarázat arra, amit ma láttunk- hajtotta le a fejét- Úgy tűnik hozzánk is elért a halálos fertőzés.

Elakadt a lélegzetem. Az egy dolog, hogy halál vár ránk, de az nem mindegy, hogy milyen. Egy pisztoly lövés, vagy robbanás kegyes halál lett volna, de a fertőzés! Szépen lassan öl meg, hagy időt, hogy szenvedj és a napok, míg a szervezeted teljesen fel nem adja a szolgálatot, éveknek tűnnek.

- És, mit akarsz, mit tegyek?- kérdeztem- Persze nem ingyen!

- Törj be az oroszok hírközlésébe!- olyan könnyedén mondta, mintha a sarki boltba kellene leugranom.

- Te megőrültél?- kérdeztem halál komolyan.

- Meg tudod csinálni vagy sem? Ha sikerül, ígérem kijuttatlak innen!

Az arcát vizslattam, hogy tényleg nem viccel e. Betörni egy katonai rendszerbe kockázatos dolog. Börtönbe azért kerültem még anno, mert pénzért töröltem aktákat a rendőrségi nyílvántartásból, ami szintén nem volt egyszerű, de most egy másik ország biztonsági hálóján kéne átjutnom. Viszont igazából nincs mit veszítenem! Legalább elengednek.

- Nem mondom, hogy lehetetlen, de nem lesz egyszerű- mondtam végül.

- Szóval benne vagy?- csillant fel a szeme.

Bólintottam.

- Viszont!- emeltem fel a mutatóujjam- Bárhogy is legyen, miután megtettem, el kell, hogy engedj!

Mérlegelte magában a dolgokat végül biccentett.

- És megfelelő felszerelésre van szükségem, ami feltételezem, itt nincs!

- Emiatt ne aggódj!- a hangja nagyon magabiztos volt- Nem messze van egy katonai bázis, amit már egy ideje tervezünk elfoglalni.

Magamban elnevettem magam a naivitásán, de egyúttal meg is rémített, hogy mennyire komolyan gondolja ezt a dolgot.

Felállt, de még nem ment el. Csak állt ott a földet nézve, aztán rám emelte a tekintetét, mintha mondani akarna valamit, de végül csak elindult.

- Nem ígérek semmit!- szóltam még utána, mielőtt becsukta volna az ajtót.

Újra rám telepedett az a kísérteties csend. Az egy év bezárártság után megígértem magamnak, hogy soha többé nem megyek vissza, és most tessék, újra itt vagyok. Komolyan igazságtalannak tartom, hogy itt tartanak, mikor semmi rosszat nem tettem. Csupán rosszkor voltam rossz helyen! Nagyon remélem, hogy Mack tartja a szavát és bármi történjen is, miután segítettem szabadon elmehetek. Addig azonban még várnom kell.

Tudom melyik bázisról beszélt, hallottam, mikor még járőröző katonák beszéltek róla, hogy sikerült elfoglalniuk. Ez volt fél éve. Azóta innen kivonták a csapatokat, de abból ítélve, amit Mack mondott, a bázis még mindig az övék. Nem hiszem, hogy sok embert hagytak volna hátra, a fő erőiket nyílván további terjeszkedésre küldték. Bár nem tudom pontosan, hogy áll a háború, hiszen se újság, se internet nincs.