- Mi a franc?- kiáltottam fel meglepetten.

A hálórészleghez befordulva egy hatalmas fekete állattal találtam szembe magam. A lányok ajtaja előtt feküdt, ami nyitva volt ugyan, de úgy tűnt a kutya nem szándékozik bemenni. Egymást bámultuk, bár a szeme is olyan sötét volt, hogy szinte elveszett a bundája színében. Nem tudtam, hogy veszélyes e, de nem mertem megkockáztatni, hogy megtámad e, inkább szoborrá dermedtem. Az állat nem úgy nézett ki, mint aki agresszív lenne, de ő is mozdulatlanul figyelt.

- Á, találkoztál Ördöggel?- nézett ki a szobából a húgom és lehajolva megvakargatta a kutya füle tövét, aki erre boldogan csóválta a farkát.

- Hogy került ide ez a kutya?- kérdeztem a szemem le sem véve a négylábúról.

- Kal találta és idehozta, hogy enni adjon neki- magyarázta- Szegény nagyon sovány, de amúgy kis cukiság!

Leguggolt mellé, mire az állat hanyatt vágta magát és Tammi a hasát kezdte vakargatni, közben gügyögött neki.

Már meg sem lepődöm, hogy ez Kal műve. Az a lány folyton mindenbe bekavar. Egy állatot eltartani nem kis feladat és sokszor még az embereknek sem jut elég élelem, nem engedhetjük meg magunknak a házi kedvenceket.

- Aranyos- dünnyögtem szarkasztikusan és tovább mentem a saját szobámba, míg a húgom lefoglalta a fenevadat.

Nincs bajom a kutyákkal, gyerekkoromban nekem is volt egy német juhászom, de ez az állat akár veszett is lehet. Bármilyen fertőzést, betegséget magában hordozhat, ami veszélyezteti az embereimet, ezért nem örülök, hogy Kal megmentősdit játszik. Elhiszem, hogy szegény állat éhezett, de nekünk is meg van a magunk baja.

Ha lenne még erőm, azonnal mennék, hogy beszéljek vele, de semmi kedvem megint verekedésbe kerülni vele. Nem vagyok büszke magamra, hogy megütöttem egy lányt, de nagyon kihozott a sodromból, azzal, hogy a hátam mögött intézkedett. Azt hittem egy csapat vagyunk!

- Helló!- köszönt Trent, mikor beléptem a kórterembe.

Épp az ágyán ült és a bakancsát húzta fel.

- Szia!

- Mi a gond?- kérdezte a térdére könyökölve.

Levetettem magam az ágyamra, de csak akkor vettem észre, hogy Rey ott alszik a mellettem lévőn.

- Semmi- nyögtem és alkaromat a szemem elé emeltem.

- Mi itt vagyunk haver! Tudod, hogy bármikor beszélhetsz velünk, nem kell mindent egyedül elintézned!

Trent szavai arra kényszerítettek, hogy a szemébe nézzek.

- Tudom- erőltettem ki magamból egy mosolyt, aztán újra eltakartam a szemem.

Hallottam, ahogy becsukja maga után az ajtót és elindul az éjjeli őrségbe.

Mióta itt vagyunk, mind beálltunk valami feladatot végezni. Leginkább az őrködésben segítünk, de Jett néha a konyhán is besegít. Azt hiszem ő az egyetlen közülünk, aki tud valami mást is főzni, mint rántottát.

Megigazítottam a párnát a fejem alatt és magamra húztam a durva takarót. Nem veszőttem azzal, hogy bármit is levegyek magamról, ahhoz túl hideg volt.

Sokáig forgolódtam, ahelyett hogy elaludtam volna, az agyam túlságosan kattogott, hogy elmerüljek a sötétségben. Bruce elmondta ma a tetőn, hogy mit és miért csinált Kal, amit teljesen megértettem, de akkor se tetszik, hogy mindezt a hátam mögött. Hálás vagyok ezeknek az embereknek, hogy befogadtak és segítenek, hogy Jenna felépüljön, de az nem, hogy ellenem fordítják az embereim. Kal a gyenge láncszem, ő volt az első áldozat és félek, hogy itt nem állnak meg. Újabb, titkos feladatokat adnak az embereimnek, akik hazudnak nekem, egymásnak és az egységnek annyi. Ezt nem engedhetem!

Aggaszt az idegenek felbukkanása a városon kívül, a frontvonalon túli helyzet és maga a háború.

Egyenlőre még nem fedtük fel magunkat a kintiek előtt- vagy csak nem foglalkoznak velünk-, de ez nem sokáig marad így. Amint elindulnak a városba, rájönnek, hogy nincsenek egyedül. És ha azok oroszok, nekünk annyi! Ilyen arzenállal szemben semmi esélyünk, a gépeik pillanatok alatt lebombázzák a kórházat, de Bruce hallani sem akar arról, hogy tovább álljanak. Kicsit emlékeztet Prestonra, aki ugyanilyen makacs volt, de végül belátta, hogy mozdulnunk kell. Remélem rendben vannak és elérték a repteret! Anya biztos halálra aggódja magát, el sem tudom képzelni mit élhet át. Fogalma sincs, hogy a gyerekei élnek e egyáltalán és csak vár és vár, hogy egyszer csak felbukkanjunk.

Valamikor mégis sikerült elaludnom, mert mikor újra kinyitottam a szemem, a koszos ablakon fény szűrődött be. Valahol a szobámban, valaki hangosan horkolt és több szuszogást is hallottam. Felülve láttam, hogy az ágyak megteltek, de a mellettem lévő, ahol Rey aludt már üres volt. Megigazítottam a ruhámat, kinyújtóztam és halkan kimentem a teremből, hogy reggelit keressek. A lányok szobája mellett elhaladva láttam, hogy Ördög ott fekszik az egyik ágy mellett és a barna lófarokból ítélve Kal aludt az ágyon. Megálltam és az ajtófélfának dőlve néztem karcsú testét a takaró alatt. Háttal volt nekem, így nem láthattam a nyakát, de tudtam, hogy még mindig ott vannak a véraláfutások. Mintha megérezte volna, hogy figyelem és hirtelen megfordult. Zöld szeme összekapcsolódott az enyémmel, de nem szólt semmit. A kutya és felébredt a mozgásra, de nem foglalkozott velem. Félelmetes volt ez a némaság és a lány szemében a színtiszta gyűlölet. Már nem simán haragudott rám, hanem megvetett. Egy biztos, nem tudok eligazodni rajta és ez zavar. Itt van a kutya! Befogadta őt, mert segítségre szorult, ez arra utal, hogy van szíve, de mégis olyan utálattal néz az emberekre, kihasználja őket, semmibe veszi, hogy rossz nézni.

Végül én szakítottam meg a szemkontaktust és tovább sétáltam az étkezőbe.

- Reggelt- dünnyögtem és leültem Jude mellé.

- Mizu?- kérdezte teli szájjal.

- Keveset aludtam.

- Mint mindannyian- von vállat.

Igaza van. Régen imádtam lustálkodni és akár egész délelőtt képes voltam aludni, de mostanában örülök, ha sikerül pár órát. Ezzel mindenki így van, mindenki küzd a saját és a világ démonjaival, amik nem hagyják az embert ellazulni.

- És most köztünk van maga az Ördög is- poénkodtam, mire Jude felhorkant.

- Aranyos amúgy és ártalmatlan- mondta újabb harapás után.

A napok teltek múltak, mindegyik egyforma volt. Felkeltem, ettem, ránéztem Jennára- aki időközben magához tért-, aztán elfoglaltam a helyem az őrségben és a nap nagy részét ott töltöttem. Elég unalmasak és eseménytelenek voltak a nappalok, már alig vártam, hogy végre továbbállhassunk és újra egyesüljünk az ellenállással.

- Szia!- köszöntem, amikor beléptem a szőkeséghez- Hogy érzed magad?

- Jól- vont vállat- Csak már unom magam.

Halkan nevettem, mert ez tiszta Jenna volt. Nem bír nyugton maradni, azt meg pláne nem szereti, ha mások gondoskodnak róla.

- Az orvos szerint gyorsan javul az állapotod, de pihenned kell és egy ideig még nem terhelni a lábadat- ültem le az ágya mellé és hideg kezét a tenyerem közé fogtam.

- Mi újság odakint?

- Semmi új. Kal még mindig dolgozik rajta, de eddig semmit nem talált, szóval most két választásunk van- magyaráztam komoly hangon- Vagy újra feltöri a rendszerüket, vagy kimegyünk és magunk derítjük ki.

- Az túl kockázatos!- ellenkezett azonnal.

- Mindkettő az. Lehetetlen észrevétlenül behatolni egy ország katonai felületére, azonnal lenyomoznának!

- Ha pedig ki mentek- nézett a szemembe- azonnal szitává lőnek!

- Már ha észrevesznek!

Olyan "ez-most-komoly" pillantást vettem rám és nyílt a szája, hogy mondjon valamit, de ekkor kopogtak az ajtón.

- Szabad!- mondta, de a tekintetét nem fordította el rólam. Egy katona lépett be egy tálcával a kezében és letette Jenna másik oldalára a szekrényre. - Köszi! -biccentett a férfinak és kihúzta a kezét az enyéim közül, hogy ehessen.

- Mennem kell, de délután még benézek!- sóhajtottam és fölé hajolva megcsókoltam a homlokát.

- Szia!

Bruce irodájába vettem az irányt, mert reggelinél üzent, hogy látni akar. Mikor beléptem hozzá, több katonát is ott találtam, ki a falnak dőlt, ki az asztal szélén ült.

- Mack!- köszöntött a vezetőjük és beljebb invitált.

Leültem egy szabad székre a fal mellett és figyelmesen hallgattam a szakállas férfit.

- Az időnk egyre fogy és döntenünk kell a következő lépésünkről- kezdte- Azzal nem nyerhetjük meg ezt a háborút, hogy csak itt ülünk, már pedig ha ki akarunk törni, el kell hárítani a várost fenyegető veszélyt!

- Már ha veszély- motyogott közbe az egyik embere.

- Egyenlőre úgy kezeljük, mintha az lenne- nézett rá Bruce.

- Szóval akkor támadást indítasz?- lepődtem meg- Ez kész öngyilkosság!

Minden szem rám szegeződött. Láttam az arcokon, hogy nem örülnek, hogy én is itt vagyok most, egyrészt talán azért, mert hozzájuk képest csak egy kölyök vagyok, másrészt pedig kívülálló. Azt hiszem Kal is így érezheti magát közöttünk.

- Először csak egy felderítő csapatot küldünk ki. A te embereidet is szívesen látjuk a csapatban, ha te is beleegyezel!

Nyeltem egy nagyot, de bólintottam.

A következőkben a stratégiát beszéltük meg, sokszor kellett ellenkeznem a többiek javaslatával, mert egyszerűen még mindig őrültségnek tartottam. A városon túl nincsenek épületek, amit védelmet nyújthatnának, még fa is alig van, csupa szántóföld az egész, sehol egy búvóhely.

Továbbra is öngyilkos akciónak tartom, de én magam ott leszek!

A megbeszélés után összehívtam a bandát és elmondtam nekik mindent, amiről Bruce privát szobájában szó volt. Természetesen, mind csatlakozni akartak, de nem engedtem nekik. Ha nem térek vissza, valakinek vigyáznia kell a húgomra és Jennára. Kal is ott volt a hálótermünkben, de egész idő alatt egy szót sem szólt, ezért nagyon meglepett, mikor a végén kijelentette, hogy ő bizony velünk jön!