- Hallottam- jelentette ki egyszerűen Bruce, mikor kiléptem hozzá a tetőre. 

A fagyos levegő csípte az arcomat, a kabátomat összehúztam magamon, mert a szél befújt alá és megborzongtam. Odasétáltam az épület peremén álldogáló férfihez és mellé álltam, hogy megnézzem, mit bámul annyira. 

- Arra!- mutatott előre és átadta a távcsövet.

Egy kicsit keresgéltem, mire megláttam a jó pár kilométerre lévő tankokat. Két napja szúrta ki valaki a mozgást a távolban és azóta, minden percben figyeli valaki őket. Felség jelzést nem láttunk a járműveken, így fogalmunk sincs, hogy kik lehetnek azok. Néha vadászrepülők és katonai helikopterek is elhúznak a város felett, ilyenkor igyekszik, mindenki fedezékbe vonulni, nehogy feltűnést keltsünk.

- Sikerült megtudnod valamit?- kérdezte.

- Semmi lényegeset- feleltem továbbra is a távolba meredve- Mack túl hamar rontott rám, így alig tudtam valamit lefordítani. Az csak valami tájékoztató volt a századosoknak, a csomag tulajdonságairól.

Bruce gondterhelten morgott mellettem, én pedig leengedtem a távcsövet és szembe fordultam vele.

- Majd tedd le kérlek az asztalomra, amit sikerült lefordítanod!- nézett le rám.

- Rendben, de tényleg nem sok! A fordító program elég lassan fut- húztam el a számat.

Az ajtó felé nézett, amin kijöttünk és úgy tűnt el akar indulni, de aztán mégis visszafordult hozzám.

- Biztos, hogy jó ez így, hogy a társaid háta mögött intézkedsz?- kérdezte.

Nagyot sóhajtottam.

Eddig én is azt gondoltam, hogy talán beszélnem kéne velük, de a mai nap után, semmit nem akarok tőlük.

- Ők nem a társaim!- válaszoltam szúrósan- Velük utazom, mert így nagyobb a túlélési esélyem. Amint változnak a dolgok ott hagyom az ellenállást!

Nem úgy tűnt, mint akit meglepett a válaszom.

- Itt is maradhatnál!- ajánlotta és elmosolyodott.

Egyik szemöldököm felvontam, s kétkedve néztem rá.

- Ti miben vagytok mások? Ugyanúgy harcoltok, a háború végét akarjátok és ezért az életeteket áldozzátok.

Meghökkenve kerekedett el a szeme.

- Te talán nem akarod, hogy véget érjen ez a pokol?- mutatott a városra.

Lehajtottam a fejem és a koszos bakancsomat kezdtem tanulmányozni.

Persze, hogy én is békét akartam. Ugyanakkor azt is, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba, de ez már lehetetlen volt. A háború örökre megváltoztatta a világot és az embereket. Ha egyszer vége is lesz, senki nem lesz képes visszatérni a hétköznapokba. A világvégét éljük épp és azok, akik láthatják a békekötést, okkal maradnak életben! Olyan ez mint a természetes szelekció- annyi különbséggel, hogy ezt az emberek indították-, csak az erősek maradnak életben. És nem vagyok benne biztos, hogy én közéjük tartozom.

- Én csak élni akarok- suttogtam.

Nem mertem Bruce, a bátor harcos szemébe nézni. Gyávának éreztem magam, de ha ez kell, hogy még egy kicsit életben maradjak, hát legyen!

Hallottam, ahogy beszívja a levegőt, hogy mondjon valamit, de a lépcsőház ajtaja nyikorogva kinyílt és mindketten arra néztünk. Azonnal fellobbant bennem a harag, mikor megláttam, hogy Mack lép ki. Mikor ő is észrevett, kihúzta magát és fenyegetően közeledett felénk. 

- Bruce- szólította meg- Beszélhetnénk?

- Persze!

Visszanézett rám és némán eszembe juttatta, hogy mit kért tőlem az előbb.

Bólintottam és karba font kézzel visszamentem az épületbe. Ahogy távolodtam a haragom is kezdett csitulni, végül, mikor leértem a főszintként használt, második emeletre, már nyugodtan vettem a levegőt. 

Visszamentem a computer szobába és megkértem az ott dolgozó egyik nőt, hogy adjon egy papírt és tollat, aztán kiírtam a lefordított anyagot. Nem akartam sokáig lefoglalni a képernyőt, ezért nem kezdtem tovább fordítani, pedig lehet jobb lett volna.

A Tammival és még három nővel megosztott szobám felé menet, ledobtam az itteni főnök asztalára a papírt, aztán szinte bemenekültem az ágyamba. Legalább harminchat órája talpon voltam és a fordítással, illetve az adatok egyeztetésével voltam elfoglalva. Szörnyen kimerültem és azon is csodálkoztam, hogy még volt erőm Mackkel verekedni. Csupán pár órát akartam pihenni, hogy aztán folytathassam a hírszerzést és megtudjuk, kik és miért állomásoznak a város határában. Ha nem találok semmi információt, Bruce egy csapatot fog kiküldeni, hogy kiderítse mi folyik ott.

Valami hűvös és nedves tapadt a homlokomhoz, aztán lecsúszott a halántékomon egészen az államig, majd a másik oldalt újra föl a homlokomra. Ez még párszor megismétlődött, mire rávettem magam, hogy kinyissam a szemem. Kellett pár pillanat, hogy sikerüljön fókuszálnom és felismerjem Tammi mosolygó arcát fölöttem.

- Rémálmod volt- Nem kérdezi, egyszerű kijelentés volt.

Nyílván megint fizikailag is kifejeztem, mennyire meg voltam rémülve az álmomban. Az a verekeséd Mackkel újra a felszínre hozta, hogy mit kellett nap mint nap átélnem Treckkel. Fura, de akkor nem is fogtam fel mitörténik, azt hittem, nincs más választásom és az egész világ ilyen kegyetlen. Már a háború előtt is történtek velem dolgok, nem épp a legjobb körökben mozogtam, így nem egyszer erőszak áldozata lettem. Most azonban, hogy megismertem az ellenállókat, megláthattam az élet egy másik oldalát is és kezdem megérteni, hogy mik is történtek velem az elmúlt húsz évben. 

- Megesik- suttogtam.

Nem tudom miért beszéltem ilyen halkan, de valahogy nem tűnt helyénvalónak ezt hangosan beismerni.

- Megnézhetem a nyakad?- kérdezte kedvesen és segített felülni.

Bólintottam és felemeltem a fejem, hogy hozááférhessen a lilafoltos torkomhoz. Mikor kicsit erősebben nyomta meg az egyik ujjnyomot, fájdalmasan felszisszentem és elhúzódtam tőle.

- Bocsánat!- szabadkozott- A bátyám elég csúnyán elbánt veled. Nem tudom, mi történt kettőtök között, de őszintén, mindketten pocsékul néztek ki.

- Csak egy kis nézeteltérésünk volt- magyaráztam.

- Mack nem az a forrófejű fajta, valamivel nagyon kihozhattad a sodrából, hogy így neked esett.

- Honnan tudod, hogy nem ő piszkáltfel engem?- kérdeztem sértődötten.

- Megérzés- Egyszerűen vállatvon és feláll előlem- Még mindig szörnyen ideges és azt hiszem ezt meg kéne beszélnetek.

- Az ő dolga, hogy bocsánatot kérjen, én semmi rosszat nem tettem!

A szemét forgatta és valami "büszkeség" félét mormogott az orra alatt, aztán kiment a szobából. 

Pár perce én még visszadőltem a lápos párnára és a karomat a fejemre tettem. Szükségem volt még egy kis időre, hogy összeszedjem magam és folytathassam a munkát, amivel a vendéglátónk megbízott. 

Elzavartam a fejemből a rossz emlékeket, megembereltem magam és az ágyamszélére akasztott dzsekim után nyúltam. Belebújtam és kimentem a folyosóra, ami meglepően kihalt volt. Kint ugyan besötétedett, de még nem lehett olyan késő, hogy mindenki aludni térjen. 

- Hát itt vagy!- csatlakozott hozzám az egyik sarkon óriási vigyorral Alex.

- Itt.

- Hallottam szétrúgtad Bailey seggét- nevetett.

- Ez a legszaftosabb pletyka most?- kérdeztem unottan.

-Aha.

Elértünk az étkezdébe, ahol az emberek épp vacsoráztak, ami megmagyarázta, miért olyan kihalt máshol az épület.

- Nem vagyok éhes- jelentettem ki, mikor mindenki felénk fordult és egyszerűen sarkon fordultam.

Nem tetszett, hogy minden szempár rám szegeződött, frusztráló volt, ezért inkább úgy döntöttem sétálok egyet. 

Tudtam, hogy a főbejáraton úgysem engedne ki az őr, ezért csak az első emeletig mentem le, onnan pedig az egyik kitört ablakon át leereszkedtem az utcára. A levegő csípősen hideg volt, a kezem azonnal átfagyott, ezért gyorsan a fejembe húztam a kapucnim és gyorsan zsebre dugtam a kezem. Az eget felhők takarták, így alig jutott át fény, szinte vak sötétben botorkáltam egy kis üzletig. Az ajtó üvege be volt törve, maga az ajtó pedig zárva volt ezért vigyázva az éles szilánkokra, átpréseltem magam a résen. Belépve még nagyobb sötétség fogadott, de a zsebemből elővettem az elemlámpám és felkattintottam. A fény egy szinte üres polcra világított, csupán pár mosószer meg öblítő volt rajta felborulva. Tovább haladtam a sorok között és a tisztálkodási szerek maradéka közt találtam magam. Idejét se tudom, mikor mostam utoljára rendesen hajat, vagy fürödtem meg alaposan. A borotválkozásról pedig ne is beszéljünk, már kezdett szörnyen idegesíteni, hogy a lábamon a szőr folyton beakadt a nadrágom anyagába és húzta, épp ezért nagyon megörültem, mikor megakadt a szemem az utolsó darab eldobható borotva szetten. Gyorsan le is emeltem a polcról és a kabátom zsebébe csúsztattam. 

Ahogy vártam a boltból már minden használhatót elvittek, teljesen kipucolták a konzerv polcokat és az italos blokkban is csupán néhány üres üveget találtam. 

Összerezdültem,mikor a hátam mögött valami megmozdult és azonnal a késemért nyúltam, de nem támadtam, inkább behúzódtam a polcmenedéke mögé. A lámpát azonnal lekapcsoltam, de így én se láttam semmit. Egyedül a fülemre hagyatkozhattam, ami viszont csupán a szívem heves kalapálását volt képes felfogni. Némán próbáltam lenyugtatni magam, de úgy éreztem ezzel csak rontok a helyzeten és egyre jobban magába kerít a pánik. A motoszkálás egyre hangosabb lett, már ott járt a polcok másik oldalán, aztán hallottam, hogy befordul és elém áll. Abban a pillanatban felsikítottam, de teljesen összezavarodtam, mikor valaki beleugatott a sikolyomba. És nem képletesen értem, ez tényleg ugatás volt. Befogtam a számat és tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé a félhomályba, ahol valóban egy kutya körvonali rajzolódtak ki. Hangosan felnevettem, annyira megkönnyebbültem, hogy nem is gondoltam arra, hogy az állat esetleg rám támadhat. 

- Gyere!- hívtam kedvesen- Ne félj, nem bántalak!

A hangom halk volt és a lámpát se mertem felkapcsolni, féltem, hogy esetleg a gazdája is itt lehet a közelben.

A labrador méretű, de hosszú, sötét szőrű kutya farok csóválva, de félénken közeledett hozzám. Megszaglászta kinyújtotta kezemet és szerencsémre, nem harapott rá. Halkan nevettem, mikor nedves orrával megbökte a tenyeremet és alábújt, hogy megsimogassam. A bundája puha, de szörnyen koszos volt és, ahogy végig simítottam a hátán, éreztem a kiálló gerincét és oldalt a bordáit. Szegény szörnyen lefogyott, biztos nehezen talál élelmet, pedig ilyen hidegben fontos a megfelelő energia bevitel. Abból, hogy ilyen sovány arra következtettem, hogy nincs gazdája, vagy pedig kegyetlen ember lehet, hogy hagyja így lefogyni a kutyáját. Egyszer régen biztos egy boldog család házi kedvence lehetett, mert nagyon szelíd. 

Elképzeltem, ahogy egy szép ház, óriási kertjében szaladgál labdával a szájában és egy tündéri kislány után fut, hogy dobja el végre neki a játékát. Ki tudja mi lett azzal a családdal, lehet elmenekültek még időben, a szegény háziállatukat, azonban hátra hagyták. Szívtelenek!

A kutya továbbra is boldogan körözött körülöttem, miközben én sáros bundáját simogattam. Egyszerűen nem volt szívem hátra hagyni, szegény annyira lesoványodott, hogy a januárt már túl sem élné, ezért feltápászkodtam és magam után hívtam. Igazából nem is volt rá szükség, mert ha akartam volna, sem tudtam volna lekoptatni. Csóválva követett vissza a kórházba a kis keverék. 

A probléma az volt, hogy nem tudtam volna feltolni őt az első emeleti ablakba, szóval a főbejáraton kellett bemennem. Az őr azonnal megálljt parancsolt és rám szegezte fegyverét, de mikor beléptem a fényre felismert és intett, hogy menjek. A sarkamban ügető kutyára kétkedve nézett és láttam, hogy mondani akart valamit, de leintettem.

- Az enyém!- mondtam egyszerűen és felvezettem az újdonsült barátomat az étkezdébe, ahol már senki sem volt, csak az a három ember, akinek ki volt adva a mosogatás- Van még valami maradék?- kérdeztem az egyiktől.

- A dobozban- Fel sem nézett először, csak a sarokba mutatott, de meghallotta a kutya lihegését és egyből felkapta a fejét.- Hát ez?- kérdezte meglepetten.

- Ő Ördög- vágtam rá az első nevet, ami eszembe jutott- Az új barátom.

- Neked vannak barátaid?- kérdezte egy hang a hátam mögül és mikor megfordultam láttam, hogy Trent áll az ajtóban.

Vállat vontam.

- Most már van!

Intettem Ördögnek, hogy kövessem és kinyitottam a maradékos dobozt- ami inkább vödör volt. A kutya azonnal rávetette magát és szinte rágás nélkül nyelte az ételt. Ahogy így elnéztem, éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik. Magamban nyugtáztam, hogy jó nevet választottam neki, fekete bundáját és komisz tekintetét elnézve pont ráillik az Ördög név.