A robbanás az egész környéket megrázta, mindannyian azonnal fedezékbe húzódtunk. Fegyveremet készenlétbe helyeztem és vártam, hogy valaki felbukkanjon, de nem történt semmi. A robbanás után beállt csönd kísérteties volt. Általában sikoltozás, vagy legalább kiabálás követte ezeket, de most semmi.

- Mi volt ez?- kérdezte mellőlem Jenna.

- Az az érzésem, hogy az a kettő került bajba- mondtam továbbra is az utat figyelve.

Hatan voltunk kint a terepen, mindenki meglapult és várt. Chip a szemközti falhoz simult, onnan leskelődött, aztán rám nézett és vállat vonva értetlenül tátogta, hogy sehol senki. Mutattam neki, hogy fedezzen és elhagytam a helyemet. A fegyver csövét előre tartva, a távcsőbe nézve osontam előre. A robbanás csak pár háznyira a szántóföld határánál történt a felszálló füstből ítélve. Mivel nem tűnt fel senki, az volt a gyanúm, hogy az a két bandatag már meghalt. A környék tele van taposóaknákkal, ezért is nem nagyon hagyjuk el a város határát, bizonyára ők is egy ilyennel találkoztak.

- Tiszta!- kiáltottam.

A többiek előjöttek, ki házból, ki kocsi mögül. Felsorakoztak mellém és várták a parancsom. Azon gondolkodtam, hogy nézzük e meg őket, vagy hagyjuk a francba, de ha ezt tennénk semmivel sem lennénk különbek tőlük. Az utcai bandák sajnos rendesen megnehezítik az ellenállás dolgát. Nem csak azért, mert a viselkedésükkel felhívják az ellenség figyelmét, de a mi készleteinket is megcsapolják, amit nehezen tudunk visszapótolni. Nem egyszer történt már olyan, hogy velük keveredtünk tűzharcba. Ha mi robbantunk volna fel, ők fogták volna a cuccainkat és leléptek volna velük. Talán nekünk is ezt kéne tenni.

- Chip, Rey, hozzátok a zsákokat, mi többiek megnézzük, mi történt!- mondtam.

A két férfi bólintott és visszamentek az áruházba, ahol találtunk még gyógyszereket és némi ételt. A táborunk kétszáz embert számlál, a legtöbbjük civil, akik nálunk találtak menedéket. Ha jobban bele gondolok a katonák fele szintén civil, csak volt elég bátor, hogy fegyvert ragadjon és elég ügyes, hogy megtanulja használni. Két éve még én is csak egy szimpla huszonéves voltam, akit a csajok és a bulik érdekeltek, de a háború mindenkit megváltoztat. Apám tengerész gyalogos volt, túlélte Európát, aztán itthon folytatta a harcot, de egy éve egy ütközetben annyira megsérült, hogy nem élte túl. Ő tanított harcolni, mióta ez a háború túlnőtte a katonaságot, én mellette voltam és tanultam. A halála után én vettem át a helyét, saját szakaszt hoztam létre, csupa merész fiatalból, akik képesek bármire, pont mint én.

A föld megégett és száradt fűszálak égtek a robbanás környékén. Emberi maradványok voltak szanaszét, nyilván azé a szerencsétlené, aki rálépett. Óvatosan lépkedtem, nem akartam rálépni semmijére, keresgéltem, hátha találok valami használhatót még. Akkor láttam meg ezt a kettőt, mikor már visszafelé tartottunk a táborba és követtük, hátha mutatnak nekünk valami jó helyet, ahonnan kaját szerezhetünk. Meglepődtem, mikor házakba mentek csak be, kezdtem már azt hinni, hogy nem is élelmet kerestek, de szinte mindegyikből kijőve nagyobb lett a táskájuk. Nem tudom, mit tudtak összeszedni, de tudtommal a házakat szinte már teljesen kipucolták.

- Ez még él!- hallottam Jude hangját.

Odasiettem hozzá és letérdeltem mellé. A lány kicsit távolabb feküdt a sárban-nyilván a lökéshullám repítette el-, még lélegzett ugyan, de nagyon gyengén és a hasa jobb oldalán sötétre festette a vére a pólóját. Fegyvert nem láttam a közelében, csak három kis kést, az egyik még a tokjában maradt, de a másik kettő kiesett. Mázlija volt, hogy ezek nem álltak belé. Az arca is tele volt horzsolásokkal, volt egy vágás a homlokán, amiből vér szivárgott és csupa sár volt, de komolyabb sebe a hasán kívül nem volt.

- Mi legyen vele?- kérdezte Jenna mögülem.

- Visszavisszük a táborba.- jelentettem ki.

- Biztos jó ötlet ez?- kételkedett- Ő egy bandatag Mack, ha te feküdnél itt, simán itt hagyna!

- Ha itt hagynánk elvérezni, semmiben sem különböznénk tőlük!- felálltam- Ki tudja, akár még tippet is adhat, hogy merre keressünk ételt!

- Na persze!- motyogta- Biztosan dalolni fog, mert úgy ismerjük az ilyeneket.

Ránéztem, de nem mondtam semmit. Jenna már csak ilyen. Mióta a szülei meghaltak, eléggé kőszívű lett, előtte kedves és segítőkész volt, most a bosszúra hajt. Az anyját a terroristák ölték meg, pár hónapra rá, hogy csatlakoztak az ellenálláshoz, az apja pedig öngyilkos lett, pont emiatt.

- Inkább segíts valamit keresni, amin elvihetjük!

Szétszóródtunk, hátha találunk hordágynak valót. Csak úgy kézben nem merem elvinni, kitudja mit okoznék azzal. Közben a srácok is vissztértek három jól megpakolt hátizsákkal, és még a lány táskája is egész jó állapotban volt, így a beszerző utunk egész sikeresnek volt mondható.

Jude talált egy utánfutót az egyik garázsmögött, arra raktuk át a sérültet és egészen a város másik végében lévő táborig húztuk. Ott átadtuk az orvosunknak- az anyámnak-, aki azonnal kezelésbe vette. Egy iskolában húztuk meg magunkat, mivel minden más nagyobb létesítményt, vagy ellenőrzés alatt tartanak, vagy lebombáztak. Elég zsúfoltan vagyunk, de legalább zárthelyen és mindenki fedél alatt tud aludni.

A parancsnok szobájába mentem, aki épp egy térképet bámult gondterhelten.

- Uram!- szólítottam meg.

Felnézett és olyan volt az arca, mintha most tért volna vissza közénk.

- Mack, örülök, hogy egyben vissztértél!- intett, hogy menjek be- Minden rendben volt? Találtatok gyógyszereket?

- Szerencsére igen, de ez nem lesz sokáig így!- mondtam- Némi ételt is tudtunk hozni, de a város kezd kifogyni. Szinte már minden boltot kirámoltak!

- Igen tudom- az állát vakargatta és tovább nézte a papírt maga előtt.

- Van más is uram- kezdtem- Észrevettünk két bandatagot, akiket követtünk egy darabig, mikor az egyik aknára lépett.

Ezzel újrafelkeltettem a figyelmét és figyelmesen hallgatott.

- A férfi darabokra szakadt, de a lány túlélte. Súlyos sebet szerzett, de élt, ezért úgy gondoltam, idehozom- már láttam, hogy nyitja a száját, ezért gyorsan folytattam- Természetesen tudom, hogy kockázatos, de nem vagyunk szörnyetegek, hogy egy embertársunkat hagyjuk a sárban elvérezni! Másrészt pedig, ők valahogy mindig képesek ellátmányt találni, talán sikerül szóra bírnunk.

Egy darabig csak bámult rám, amitől a frász rám jött. Preston százados, nem az a barátságos férfi, kemény külseje van és a személyisége is olyan. Szigorú és komolyan veszi a szabályokat, de ha nem így lenne, nem lett volna képes együtt tartani ezeket az embereket ennyi ideje. Erős vezetőre van szükségünk, ha sikeresek, akarunk lenni.

- Meglátjuk, mire megyünk!- mondta vegül- Most merre van?

- Kezelés alatt, egy repesz mélyen a hasfalába fúródott, amit próbálnak eltávolítani.

- Értesítsenek, ha magához tért!- mondta- Elmehet!

Bólintottam és kihátráltam a történelem teremből. Jenna az ajtó előtt várt, hogy együtt menjünk a reggeliért, aminek lassan már itt volt az ideje.

- Anyukád azt mondta, sikerült kiszedni a szilánkot, de az életjelei még mindig gyengék- mesélte- Innentől már csak rajta múlik, hogy felébred e.

- Reméljük nem hiába pocsékoltunk el orvosi anyagokat!