Hihetetlen, hogy képes voltam visszaaludni. Se rémálom, se zavaró robbanások, csak a megnyugtató sötétség, ami körülölelt és segített ellazulni, kitisztítani az elmém. A fejem zúgott egy kicsit és szédültem, mikor felébredtem, mint amikor olyan mélyen alszik az ember, hogy felébredve még rá kell pihennie egy kicsit hogy észhez térjen. Mikor felegyenesedtem, meg kellett kapaszkodnom, mert egy pillanatra elsötétült a világ, de aztán kitisztult a látásom, kinyújtóztam és élvezettel ropogtattam ki a csontjaimat. Felöltöztem és elindultam fel a lépcsőn, de nem voltam felkészülve arra, ami az ajtó túloldalán várt.

Furcsa csönd fogadott, mikor kiléptem a folyosóra és sehol egy lelket nem láttam. Körülnéztem és végül úgy döntöttem, hogy megnézem mi újság az udvaron, talán ott vannak az emberek. A kihalt folyosón haladva a tanterem ajtók szinte egytől egyik tárva nyitva voltak és néhol az emberek cuccai szanaszét dobálva hevertek a földön és ágyakon. Nem hittem a szememnek.

Tényleg elmentek volna?

A jelek kétségtelenül erre utaltak. Sietősen távoztak és a felesleges cuccokat kihajigálták, hogy legyen hely a táskában a szükséges dolgoknak.

De akkor sem hiszem el, hogy azok után, amit értük tettem, csak úgy hátra hagytak! Tényleg ennyire mélyen aludtam volna, hogy fel sem ébredtem a zűrzavarra, ami bizonyára a parancs hallatán kerekedett.

Nem tudtam, hogy örüljek vagy kétségbe essek. Egyedül maradtam és Treck hamarosan ideér, vagy talán már itt is van. Egyben biztos voltam: minél hamarabb el kell húznom a csíkot!

Visszaszaladtam az alagsorba, ahol összeszedtem a cuccaimat. Annyi réteg ruhát öltöttem magamra, amennyit csak tudtam, eltettem a késeimet és egy kulacsot kötöttem a derekamra. Felvettem a levágott ujjú kesztyűt is, amit általában, mindig magamon hordok, de éjszakára leveszem. Mikor mindent eltettem, ami lehetséges volt, kettesével vettem a lépcsőfokokat és a folyosón a kijárat felé rohantam. A csempén visszhangoztak a lépteim és egy kanyart olyan gyorsan vettem be, hogy megcsúsztam és neki csapódtam a falnak. Fájdalmasan felnyögtem, de szerencsémre a sok ruha felfogta az ütözést, azért az viszont bosszantott, hogy elestem. A folyosó végén már ott volt az ajtó, de hirtelen elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet e a főbejáraton kimenni. A bandából senki nem láthat meg, azt a találkozást nem élném túl valószínűleg és fogalmam sem volt hány óra lehetett. Treck kettőkor jön, hogy elfoglalja az épületet és a fejemet tenném rá, hogy ebben a kivételes esetben nem fog késni.

Még mindig a földön ülve hátra néztem, hogy eldöntsem arra menjek e, de teljesen tehetetlen és kétségbeesett voltam. Végül úgy döntöttem a legrövidebb úton távozom, ami pedig egyenesen előttem van. Felálltam és alig tettem meg három- négy lépést, mikor vöröses narancssárga fény villant előttem, mindent elborított és egy másodperccel utána, mielőtt a tűzfelhő elérhette volna a legnagyobb kiterjedési mértékét, hangos robbanás következett és a talaj beleremegett alattam. Ilyedten torpantam meg aztán a lökés hullám elért és hanyatt estem. Szerencsére, most nem sérültem meg, ezúttal elég távol voltam, de azért nem esett jól. Mire sikerült újra feleszmélnem a fülem csengett és először nehezen fogtam fel, hogy mit látok. Ahol eddig a bejárat volt, most csak egy nagy füstfelhő terjengett, aztán, mikor az is elült, megláttam a sok törmeléket.

Hát itt már nem jutok ki!

Nem értettem ki és miért robbantotta fel az ajtót, így teljesen elzárva az utat. Lehet Treck be akarja biztosítani magát, hogy csak egy ki és bejáratot hagy az épülethez? Így könnyebben védhető lenne az biztos.

Ezúttal hezitálás nélkül csináltam egy hátraarcot és az ellenkező irányba rohantam, hogy valamelyik hátsó kijáraton jussak ki, még mielőtt ellepik az épületet.

- Erről jött!- hallottam egy mély hangot a keresztfolyosóról, mire megtorpantam.

Nem igazán ismertem fel, de a lépések, amik egyre közeledtek felém nem hagytak időt, hogy gondolkodjak ki is lehet az. Gyorsan bevetettem magam a mellettem lévő terembe és elbújtam az ajtó mögé. Épp időben, mert a következő pillanatban árnyak suhantak el a folyosón, arra amerről jöttem. Egy darabig vártam, hogy biztos elmenjenek és addig kifújtam magam és körülnéztem.

Ez is egy lakórész volt az ágyakból ítélve, de hát melyik tanterem nem? Egyedül egyet tudok, ami a parancsnoki irodát képezte. A polcon találtam egy rongyos kendőt, amit úgy döntöttem, hogy magammal viszek és azzal eltakarom az arcomat, ha esetleg összefutnék, valamelyik régi ismerősömmel. Az orrom fölött vezettem el, hogy a fél arcomat takarja és hátul megkötöttem. Elég büdös volt, de úgy voltam vele, hogy kibírom. Remélhetőleg nem kell sokat használnom.

Óvatosan kilestem az ajtón és ekkor egy újabb robbantás rengette meg az épületet.

Két kijárat maradt!

A levegő tisztának tűnt, így kilőttem és megpróbáltam felidézni, hogy merre kell mennem, hogy elérjem a legközelebbi kijáratot.

Valahonnan mögülem hangokat hallottam, valaki ordibált és elég idegesnek hangzott, aztán egy női hang szólt neki vissza. Annyira a hátsókra koncentráltam, hogy későn vettem észre, hogy előttem is van valaki.

- Fuss!

Mack!

Mack? Ez hogy lehetséges?

Összezavarodva torpantam meg egy sarkon és a következő pillanatban egy apró test ütközött belém. Megragadtam a karját, hogy se ő se én ne essek el és mikor rájött, hogy valaki elkapta sikítani kezdett. Hosszú, barna haja eltakarta az arcát, de ahogy dobálta magát ide- oda a szorításomban egy pillanatra sikerült meglátnom és felismertem a kis ápolómat.

- Hé nyugi!- próbálkoztam, de ő csak sikított és rugdalózott.

Sikerült is eltalálnia a térdemet, amibe fájdalom nyillalt és mérgesen felmordultam.

- Tammi, én vagyok!- mondtam újra- Nem foglak bántani, csak maradj nyugton!

Ordítanom kellett, hogy meghalljon a saját sikításán keresztül. Abba hagyta a vergődést, de továbbra is próbált távol kerülni tőlem. A szemembe nézett, de az arcomat nem láthatta a kendő miatt. Egy darabig figyeltem a reakcióját, aztán mikor úgy gondoltam nem fog elfutni, lassan elengedtem az egyik kezemmel és lerántottam a maszkot. A reakció ideje elég lassú volt, de végül csak felismert.

- Kal!- kiáltotta döbbenten- Mit keresel itt? Te is maradtál, hogy segíts?

Nem értettem, hogy miben kellene segítenem, de most nem volt épp megfelelő az idő, hogy megbeszéljük ezt.

- Azonnal ki kell jutnunk, mielőtt a következő kijáratot is felrobbantják!- hagytam figyelmen kívül a kérdését- Már csak egy esélyünk van, mielőtt a banda teljesen átveszi ezt a helyet!

- Nem a banda robbantgat!- mondta határozottan.

- Tessék?- néztem le rá.

- Mack és csapata be akarja zárni a rosszfiúkat az épületbe, a déli kijáratot robbantják utoljára, ott kell kimennünk!- pont mikor ezt kimondta megtörtént a harmadik robbanás is.

Mindennnél jobban meg akartam kérdezni, hogy mi a francról beszél, de nem volt idő. Ezt ő is tudta, ezért elkezdett rángatni a megfelelő irányba. Egy percre sem engedtem el a kezét, ez a fizikai kapcsolat a földön tartott, mikor legszívesebben a gondolataimba merültem volna.

- Várj!- rántottam vissza, mikor az ebédlőből beszélgetés hangját hallottam.

Az ajtó nyitva volt és túl későn kapcsoltam, így meglátták Tammit.

- Ott a kis ribanc!- mondta egy nő.

Gyorsan visszatettem a kendőt a helyére és elővettem egy kést. Mondani akartam a lánynak, hogy menjen előre, de az ellenség túl gyorsan jött és nem volt rá időm. Egy magas, vörös nő jelent meg a menza ajtóban és gúnyosan rám mosolygott. A nyakán, a kabátja alól kilógott a tetoválása és a kezében lévő pisztoly sem kerülte el a figyelmem, amit azonnal lövésre emelte és rám célzott. Meglendítettem a lábamat és kiütöttem a kezéből, mire szitkozódni kezdett, de még egy szót se tudott befejezni, mert megragadtam a karját és közel húztam magamhoz, hogy belé döfhessem a kést. A penge a melle alá fúródott, pontosan két bordája közé. Remegni kezdett a karomban és a szájából vér csörgedezett. Egy pillanatra a szemébe néztem, aztán kirántottam a fegyvert, megfordítottam és pajzsként tartottam magam előtt, mert megérkezett a társa is és egy gépfegyverrel próbált megsorozni. Szerencsémre a nő teste minden golyót felfogott, míg elég közel nem értem, hogy rádobjam a csávóra, aki eléggé meglepődött, ahhoz, hogy egy gyors mozdulattal elvághassam a torkát.

Teljesen kikeltem magamból, általában nem vagyok erőszakos, de ha az életemet fenyegetik, hidegvérű gyilkossá vedlek át. A háború előtt sem voltam védtelem, de azóta nem csak vadászni, de ölni is megtanultam.

Tammi felsikított a hátam mögött, ezért elkaptam a tekintetem a hullákról a földön és megláttam, hogy John- aki többször is megerőszakolt- egy pisztolyt szorít a fiatal lány fejéhez és lassan hátrál. A testemet elöntötte az adrenalin és a fickó vérére szomjaztam. Elfintorodtam és megindultam feléjük. Csak pár lépést tettem, aztán lerántottam a kendőt, hogy lássa kivel áll szemben és az arcáról könnyedén le tudtam olvasni, mikor ismert fel. A szeme elkerekedett és az ajkai elnyíltak egymástól, de nem volt ideje bármit is mondani, mert a kést elengedtem és többé esélye sem volt. A feje hátrabukott mikor az acél átszakította a homloklebenyét, a pisztoly kiesett a kezéből és hanyatt esett. Szívesen élveztem volna, ha lassú halállal szolgálhattam volna neki, de az időnk véges volt.

Minden ablakot berácsoztak, így azokon nem juthattunk, ki ha esetleg bent maradnánk, szerencsére már nincs messze a kijárat.

Kirántottam a késem John homlokából, karon ragadtam a döbbenten álló Tammit és rohanni kezdtünk. Futás közben visszatettem a kendőt és mikor végre feltűnt előttünk a kijárat, hangosan felsóhajtottam. Azonnal felismertem Jenna szőke haját az ajtón túl, úgy tűnt robbantani készül.

- Még ne!- kiáltotta el magát Tammi, legalább ő elég gyorsan kapcsolt.

Szerencsére a lány meghallotta.

- Siess!- szólt vissza.

Nem álltunk meg, mikor végre kiértünk a szabadba, mert lövések sorozata kísért, aztán a hátam mögül hallottam a robbanást, mire a lövések abba maradtak. Elengedtem Tammi kezét és hátranéztem. Óriási porfelhő lepte el az udvart, de láttam alakokat, akik kint maradtak, de a földön fekszenek. Mozognak, így valószínű, hogy, amint magukhoz térnek a nyomunkba erednek. Újra előre fordultam és tovább akartam indulni, de valaki leütött és elterültem a földön. Még hallottam, ahogy Tammi felkiált, hogy ne, de aztán elsötétült előttem a világ.