Tökéletes terv volt. Működnie kellett volna! Beindítom a riasztót, ők elmenekülnek, én pedig szabad leszek! De ez a Mack gyerek keresztül húzta a számításaimat, megint! Elegem volt már, hogy gyanakvó tekintetét folyamatosan magamon érzem, még most is, mikor menekülünk.

Hála az erdőben töltött hónapoknak, jól megedzőttem és otthonosan mozgok az egyenetlen talajon. Azelőtt el sem tudtam volna képzelni magam, hogy akárcsak táborozni, túrázni elmenjek. Városi lány vagyok, a betondzsungel az otthonom, de a szükség nagy úr. A háború kezdetekor nem volt más választásom, az erdő tűnt a legbiztonságosabb helynek, míg a városokat porig bombázták. Végül azonban ott is utolért a sors!

A seb a hasamon felszakadt, de rohantam tovább, semmi kedvem nem volt fogolytáborba vagy a halálba menni. Most nem!

- Ne állj meg!- taszított rajtam gyengéden egyet a fiú.

Felmordultam és hátra pillantottam, így észrevehettem, ahogy az egyik katona célba vett. Gyorsan kirántottam a késemet és elhajítottam. Hátra kellett fordulnom, ahhoz, hogy pontosan tudjak célozni és megbotlottam valamiben. Szerencsére Mack megtámasztott és a dobókés is a katona mellkasába fúródott. A másik kettő azonnal lőni kezdett ránk, mikor a társuk összeesett. Mack maga mögé rántott és egy fa mögé bújtunk.

Így, hogy beértek, már mi is visszatudtunk vágni és Mack azonnal piszolyt rántott és lőtt. Míg ők tűzharcot vívtak, én hasra vágtam magam és óvatosan, jó nagy ívben a hátuk mögé kúsztam. Pont két késem maradt, pontosan és gyorsan kell céloznom, különben felkeltem a figyelmüket. Behúzódtam egy vastag tölgy mögé és hátamat a törzsnek döntve mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam. Bal kézzel nem tudok elég jól dobni, ezért gyors egymásutánban kell elengednem a pengéket, ahhoz, hogy sikerüljön. Sokat gyakoroltam és általában sikerülni szokott, de élő emberen még nem nagyon próbálkoztam. Legalábbis nem úgy, hogy egyből halálos sebet ejtsek. Öltem már, nem erről van szó, de általában az íjamat használom, azzal sokkal hatékonyabban lehet ölni. A késeket sebesítésre szoktam használni, most azonban nincs más nálam. Az íj valószínűleg még mindig a raktárban van, ahol aznap este hagytam, mikor Hitch meghalt.

Lehunytam a szemem, összeszedtem a gondolataimat és jobb fogást kerestem a késeken, aztán kiléptem és először a jobb oldalit vettem célba, és még el sem érte a célját a penge, én már a másikat is elengedtem. Tökéletes rálátásom volt, mert mindketten fa mögé húzódtak, de Mack elől, így felém a hátuk védtelen volt.

Az első a fickó hátába állt, keresztül haladt a bordáin és talán még a szívét, vagy tüdejét is eltaláltam, mert szinte azonnal összeesett. A másik már nem sikerült ilyen jól, az orosz vállába fúródott és bár felordított, halálos sebet nem ejtettem. Ki se húzva a kést felém fordult és gépfegyvere csövét rám emelte, de a lövés elmaradt. Jobban mondva az övé, mert Mack nem lazsált, golyót eresztett a katona fejébe.

- Jól vagy?- jött oda hozzám, miután elvette a halottak fegyvereit.

Lenéztem a hasamra, ahova észrevétlenül odaszorítottam a kezemet. Mikor elvettem véres volt, csak úgy mint a pulcsim. Élesen szívtam be a levegőt, ahogy múlt az adrenalin hatása, a fájdalom úgy tért vissza a testembe.

- Be kell kötni gyere!- intett és leültetett egy fatörzsre, majd a zsebéből elő vett egy tekercs kötszert.

Óvatosan felemeltem a ruhám, ami beleragadt a sebbe. Szerencsémre nem az egész- tíz centis- heg adta meg magát, csak egy kis rész a közepén, de attól még fájt. Kétszer körbetekert, aztán rögzítette az anyagot és visszahúzta rá a felsőmet. Lehet meg kellett volna köszönnöm, az illem úgy diktálta, de én csak szó nélkül a hullákhoz sétáltam és kihúztam belőlük a késeket. Az utolsó katona kabátjába töröltem a vért róluk, csak ezután raktam el.

- A rádió tönkre ment- dobta el a kezében tartott szemetet- Nézd meg azt a kettőt, hátha van náluk kommunikátor- mutatott a hozzám közelebbiekre.

- Fejből tudod, melyik frekvenciát használjátok?- kérdeztem, miközben végig tapogadtam a férfi zsebeit.

Válaszul csak egy " most viccelsz velem?" nézést kaptam, aztán tovább folytatta a halott tapperolását. Sajnos nem találtunk náluk semmi használhatót és közben ránk is esteledett. Az eget szürke felhő borította, hideg szél fújt és fogalmunk sem volt, hol vagyunk és merre kéne indulnunk.

- A csapatok valószínűleg már elindultak vissza, nekünk is azt kéne- mondta.

- Meg kell várnunk a reggelt, a felkelő nap majd megmutatja, hogy merre van kelet, így be tudjuk tájolni, hogy merre kell mennünk- javasoltam.

Nem vitatkozott, csak a kezembe nyomott egy elkobzott fegyvert és intett, hogy menjek előre.

- Biztonságos helyet keresünk, ahol éjszakázhatunk, aztán hajnalban indulunk- mondta.

Fél órát gyalogoltunk a sötét erdőben, mire úgy gondolta, hogy már elég messze vagyunk a bázistól, hogy tábort verjünk. Persze az is lehet, hogy egész idő alatt körbe körbe mentünk. Nem tudom megmondani, hiszen alig láttam valamit. A felhők eltakarták a Holdat és a csillagokat, így semmilyen természetes fényforrásunk nem akadt. Szerencsére a gépfegyverek fel voltak szerelve lámpákkal, így azokat tudtuk használni.

A hideg ellenére levettem a kabátomat és magam alá terítettem, mert sokkal fontosabb, hogy ne fázzak fel! Mack úgyis elkezdett összeállítani egy kis kupacot, amit majd meggyújt és meleg lesz. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet ennyi száraz levél között tüzetgyújtani, de körberaktuk kövekkel és körülötte eltakarítottunk. Elővette az öngyújtóját a zsebéből és megpróbálta meggyújtani az avart, míg én világítottam neki. Mikor végre fellobbant a tűz kellemes meleg csapta meg az arcomat. Észre sem vettem, mennyire átfagytam, csak most kezdem érzékelni, ahogy elkezdtem kiolvadni.

- Szóval, elmondod, miért akartál megszökni?- kérdezte, miközben helyet foglalt a tűz másik oldalán.

Azt reméltem, hogy kimegy a fejéből a szökési kísérletem, de úgy tűnik megint alábecsültem. Nem tudom mit mondhattam volna, az igazat semmiképp! Ha elmondtam volna, hogy a szerzett információval vissza akartam kerül Treck bizalmába, valószínűleg helyben lepuffantott volna. Nem éppen azt találtam, amire számítottam, de mindkét tábornak jelentős felfedezés. Nem, a felfedezés nem jó szó rá! Inkább lehetőség, és jelenleg én vagyok a kincs birtokosa. Hét nap múlva ugyanis egy utánbótlás szállítmány érkezik, egyenesen Kelet-Oroszországból. Étel, gyógyszerek, fegyverek... Minden, ami csak egy háborúhoz szükséges. A csomag, a főbázisra érkezik majd, Utahba. Onnan szórják szét az elfogalalt területeken, és a legjobb, hogy meg van a pontos útvonal. Mindkét csapatnak nem lenne elég az ide érkező adag, ezért döntenem kell, hogy kinek adjam át. Az ellenállásnál sokan vannak, de van ellátmányuk bőven, a banda létszáma kevesebb, így egy emberre több dolog jut, azonban nem tudom, hogy reagálnának, ha két hét után újra, egyedül jelennék meg.

- Rendben, akkor ne mond el- vont vállat lazán- De ha még egyszer megpróbálod...

- Mi lesz?- vágtam a szavába ingerülten- Megint megbilincselsz, hogy majd mikor visszaérünk az iskolába, újra bedughassatok az alagsorba? Azt mondtátok, ti vagytok a jó fiúk, hogy bízhatok bennetek és, ha segítek visszakapom a szabadságom. Én hülye pedig belementem! Csak úgy elmondanám, hogy a banda egyetlen egyszer sem zárt be, vagy kötözött meg! Majdnem meghaltam, amiatt, hogy ti nem tudtatok, annyira sem megbízni bennem, hogy bilincs nélkül küldjetek egy csatába! Egy csatába!- fakadtam ki- A bizalom két irányú tudod? Ha te nem bízol bennem, akkor én miért tenném? Hát tessék, kötözz meg újra, abban már úgy is van gyakorlatod!

Csendben hallgatta az ordibálásomat, és úgy tűnt tényleg elgondolkodott azokon, amiket mondtam. Örülök, hogy végre kiadhattam magamból, jól esett. A tűz fénye táncolt az arcán, mögötte pedig a végtelen sötétség terült el. Szeme feketének tűnt, de tudtam, hogy pontosan olyan kék, mint az anyjáé. Az árnyékok az arcán félelmetessé tették és ahogy rám emelte a tekintetét, az elszántsága, csak meg jobban megerősített abban, amit már eddig is gondoltam róla: ő ízig vérig hazafi, aki kiáll a gyengébbekért és nem ismer lehetetlent, ha az emberek szabadságáról van szó. Én határozottan az ellentéte vagyok, nem érdekelnek az emberek, csak is saját magam, az, hogy én túléljek és az én szabadságom megmaradjon.

- Igazad van- mondta, amivel meglepett- Hogy bizonyítsam, bízom benned, nem nyúlok hozzád, csak reménykedem, hogy nem hagysz cserben engem és az ártatlanokat a táborunkban, és hajnalban, mikor indulok, még mindig itt leszel- azt hittem befejezte, de aztán újra megszólalt- De tudom, hogy mit tettek veled a bandában. Talán el akarod hitetni, hogy neked jó volt ott, de láttalak. Láttam, hogy tele vagy zúzódásokkal, az egész tested! Csak reménykedem, hogy nem erőszakoltak meg, de abból, amit anya elmondott nem vagyok biztos benne.

Köpni- nyelni nem tudtam. Igaza van, többször is megvertek, az elején többször, de épp egy hete kerültem összetűzésbe Treckkel és csúnyán helyben hagyott. Erőszakolásnak nem nevezném, amit ott csinált pár srác, mert ahhoz nekem ellenkeznem kellett volna. Nem élveztem, egyáltalán, de tűrtem, mert tudtam, ha ellenállok, csak rosszabb lesz. És az, hogy az anyja ennyire pontosan megvizsgált, fura volt és váratlan.

Értékeltem a döntését, hogy nem kötöz meg, de nem mondtam semmit. Nem tudtam mondani semmit! Oldalra dőltem és úgy néztem a tűz megnyugtató táncolását, míg le nem csukódott a szemem. Hosszú és fárasztó napon vagyok túl, többször is majdnem meghaltam, de valamilyen oknál fogva még mindig itt vagyok. És már egy újabb nappal kevesebb van hátra ebből a rémálomból, bárhogy és bármikor is legyen vége.

◾◽◾

A szemem magától kinyílt, és egy kellemes pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, de ahogy tisztult a látásom, kirajzolódtak a fejem fölött a csupasz ágak és a szürke ég. A felhők alján már megjelent a vörös csík, tehát a Nap felkelőben volt. Lassan felültem és megvizsgáltam a sebem. A jó hír, hogy már nem vérzett, a rossz hír viszont, hogy a ruhám, a kötés és a kosz belement. Minél hamarabb ki kell tisztítani különben elfertőződhet. Mack még aludt, kezében a pisztolyával. A tűzre homokot szórt még az este, hogy eloltsa és ne okozzunk óvatlanságból erdőtüzet.

Egy darabig figyeltem, ahogy egyenletesen mozog fel-le a mellkasa, és eljátszottam a gondolattal, hogy tényleg lelépek. Szívesen maradnék egyedül is, akkor legalább nem kéne másokhoz alkalmazkodnom, azonban nem tudom meddig húznám és őszintén szólva, Mack esti reakciója megmozgatott bennem valamit, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy ott van. Egyenlőre visszamegyek az ellenálláshoz, aztán majd kiderül! Adok nekik egy esélyt.

Felálltam, felvettem a kabátomat és az alvóhoz sétáltam.

- Ébresztő Csipkerózsika!- bökdöstem meg a fegyver csövével.

A fiú lassan felnyitotta a szemét, ami a következő pillanatban meglepetten elkerekedett. A hirtelen felismerés után azonban arca újra kisimult és ülőhelyzetbe tornázta magát.

- Nem hittem, hogy tényleg maradsz- mondta fáradt hangon.

- Még nem dőlt el semmi- vontam vállat már háttal neki.

Az eget néztem, amiből most könnyedén rájöttem merre van kelet. A város északra van, amit a jól ismert mondóka- " Előttem van észak, hátam mögött dél..."- segítségével meg is határoztam. Kicsit át kellett költenem, mert most a kelet volt adott, de azért sikerült.

Kocsival majdnem két óra volt az út, szóval gyalog egy, másfél nap. Először is az útra kéne kijutnunk, mert az erdőben könnyen letérhetünk a helyes irányról. Az utak mellett pedig még ott vannak a táblák, sőt talán még használható autót is találunk!

Csöndben lépkedtünk egymás mögött, hol én, hol ő ment elől, de egymás mellett szinte sose. Egyikünk sem akart beszélgetni, inkább arra koncentráltunk, hogy irányban maradjunk és ne essünk el. Egyszer álltunk meg szusszanni kicsit, egy kis ér mellett, amiből jóízűen ittuk a jéghideg vizet és én végre lemoshattam az arcomra száradt vért. Az első nap végére sikerült is elérnünk a főutat, de közös döntés alapján, nem mentünk ki rá. Inkább kicsit beljebb az erdőben követtük, ahol kevésbé voltunk könnyű célpontok. A gyomrom már nagyon korgott, ami kihatott az erőnlétemre is, de nem akartam megállni. Minél többet megyünk, annál hamarabb érünk a bázisra, ahol végre ehetek.

- Még ötven kilóméter- világította meg a táblát előttünk- Most már tényleg meg kell állnunk. Holnap még egyszer ennyi vár ránk.

Ledobta a két fegyvert a kezéből egy fatörzs mellé és ő maga is leült, hátát a fának támasztva. Én legszívesebben tovább mentem volna, de a szemem már majd le ragadt és a lábaim sem bírták volna sokáig. Úgy rogytam össze, mint egy rongybaba és egy másik fának támaszkodtam. Egymással szemben ültünk és bámultuk a másikat, ami kezdett kínos lenni, ezért inkább elfordultam.

- Hogyan kötöttél ki egy bandába?- kérdezte- Nem igazán tűnsz, annak a tipikus utca gyereknek.

- Pedig pontosan az vagyok- motyogtam és csak ezután néztem rá- Próbáltam túlélni- mondtam már hangosan- Akkor az volt az egyetlen választásom, ha nem akarok meghalni. Nem mindenkinek áll egy egész hadsereg a rendelkezésére.

- Nekem sem áll- szögezte le- A családom és én épp úgy menekültünk, mint mindenki más. Apám katona volt és tény, hogy így könnyebben tudomást szereztünk az ellenállásról, ahol szívélyesebben fogadtak, de ez nem azt jelenti, hogy nem szenvedtünk. A saját apám feláldozta magát, az ügyünkért és most arra törekszem, hogy az áldozata ne legyen hiábavaló és minél több embert sikerüljön megmenteni!

- Ez szép, de abba még nem gondoltál bele, hogy vannak, akik nem akarják hogy megmentsd?

- Most magadra célzol?- dőlt előre.

-Akár!- tártam ki a karom- Tudod én tényleg jól meg voltam, azelőtt is, hogy bevittél a táborotokba!

Mély lélegzetet vett, láttam rajta, hogy az önuralmával küzd.

- Ezt ne kezdjük megint!- jelentette ki.

Fújtam egyet és a kapucnimat párnaként felgyűrve hátra hajtottam a fejem.

Másnap késő délután értük el a várost, az iskolában pedig mindenki kitörő örömmel fogadta Macket, mindenki megkönnyebbült, hogy a hadseregük sztárja nem halt meg és hazahozta az információkat. Hozzám csak David szaladt oda, akinek a bal karja fel volt kötve, azt mondta lövést kapott, mikor már indultak vissza a furgonhoz. Igazából örültem, hogy ennyivel megúszta, reménykedtem benne, hogy ha mégis maradok, legalább egy ismerős arc legyen. Még akkor is, ha nem igazán rajongok érte.

Dr. Bailey kitisztította a sebem és újra varrta, aztán egyből küldtek is a parancsnok irodájába, ahol megmutattam a terveket, amiket találtam és beszámoltam, a karanténokról. Utóbbiaknak nem igazán örültek és miután befejeztem a mondandómat ki is küldtek a teremből, hogy a vezetők nyugodtan tanácskozhassanak. Remélem arra döntésre jutnak, hogy tovább állnak, mert ha nem, én egyedül indulok el. Az holtbiztos, hogy nem fogok egy fertőzött területen maradni!