- Itt az ideje portyázni, Anglia!- szólt be Hitch.

A hangja az álmomból keltett fel, amit annyira nem is bánok. A háború kezdete óta nagyon ritka, mikor eléggé mélyen tudok aludni, hogy ne álmodjak. A rémálmok mindennapossá váltak, sőt már abban is élünk. Másfél év telt el, mióta a frontvonal átkerült Európából Amerika területére. Másfél éve, hogy a világ, amit addig ismertünk megszűnt létezni. A nagyvárosokat a földdel tették egyenlővé, több száz ezren életüket vesztették, akkor és azóta is. Nehéz biztonságos helyet találni, bár az emberiség háromnegyede meghalt, a háború még nem ért véget és ki tudja meddig marad így!

- Megyek!- sóhajtottam.

Lerúgtam magamról a plédet és lemásztam az ócska kanapéról, ami ágyként szolgált. Lementem a földszintre, ahol páran egy asztal mellett kártyáztak és italoztak, mások aludtak, vagy egymást szórakoztatták. Körülbelül harmincan lehettünk, de nem ismertem mindenkit név szerint. Csak azért lógok ezekkel az idiótákkal, mert egyedül semmi esélyem nem lenne. Inkább maradok a bandában, minthogy terroristák kezére kerüljek. Ezek sem nagyon tisztelik a gyengébbik nemet, de a sivatagiak meg még kevésbé. Szóval a két rossz közül a kevésbé rosszat választottam.

- Nyugatra menjetek!- mondta Treck, az amolyan vezér félénk- Arra láttak embereket, ha szerencsénk van, még értékes dolog is lesz náluk.

- Mit értesz "értékes dolog" alatt?- kérdeztem kétkedően.

Nem lepődnék meg, ha azt mondaná, hogy nők, de remélem, hogy nem erre gondolt. Az, hogy fegyvert és ételt lopok egy dolog, de emberrablásban nem vagyok hajlandó részt venni.

- Fegyverekre, gyógyszerre és piára gondoltam, drágám- mondta vigyorogva az arcomat látva.

Treck nagydarab férfi volt a harmincas évei közepén. Mindene ki volt varrva, még a koponyájára is tetováltatott egy sárkányt, amire nagyon ügyelt, hogy a haja ne nőjön rá. Ő volt az, aki behozott közéjük, mert megtetszettem neki, ahogy a híd alatt- ahol rám találtak- megvédtem magam és a cuccaimat. Nem igazán volt akkor más választásom, mint velük jönni.

Hitch, az aznap esti társam, megigazította a fegyverét a vállán és a hátizsákot a másikra dobta. Én sajnos nem tudok a gépfegyverekkel, vagy pisztollyal bánni, annyira nem érdekeltem őket, hogy megtanítsanak, de van egy íjam és késeim, amikkel pokolian pontosan célzok. Az egész kezdetekor az erdőbe menekültem egy férfival, aki megtanított ezekkel bánni és vadászni. Sajnos ő már nincs közöttünk, jó ember volt, és bár csak akkor ismertem meg, mégis segített egy elveszett városi lánynak, túlélni a vadonban.

Amint kiléptünk, megcsapott a hideg éjszakai levegő. Az ég tiszta volt, így a Hold adott elég fényt, és nem kellett a lámpáinkkal magunkra hívni a figyelmet. Mielőtt bementünk volna a városba, át kellett haladnunk egy félig leomlott hídon, amit egy keskeny deszkával kötöttek újra össze. Nagyon kellett egyensúlyozni, hogy ne a fagyos vízben kössünk ki, de én a kis termetemmel, még mindig jobb helyzetben voltam, mint Hitch. Egy szót sem szóltunk, míg kint voltunk, nem csak elővigyázatosságból, de azért is, mert nem nagyon volt mit mondanunk. Nem voltunk barátok, nem is kedveltem őt, de elfogadtam, hogy ma vele osztottak be.

Fél órája mászkáltunk a városban, de sehol egy lelket nem láttunk. Bárkiket is észleltek korábban, mostanra már tovább állhattak. Már mondani akartam, hogy menjünk másfelé, mikor zajt hallottam. Megtorpantam és füleltem.

- Mi van már?- türelmetlenkedett Hitch, de leintettem- Ne integess itt nekem!- emelte fel a hangját idegesen.

- Befognád!?- förmedtem rá- Hallottam valamit, bár ezek után már bizonyára ő is meghallott.

- Már ha ember volt egyáltalán!- motyogta- Én semmit nem hallottam, menjünk tovább!

Ő meg is indult, de én továbbra is figyeltem a környéket, csak mikor megbizonyosodtam róla, hogy nincs ott senki, mentem utána. Újabb egy órát gyalogoltunk, de legalább találtunk az egyik házban konzerveket és kötszert. Sokan azt gondolják, hogy csak a boltokban találhatnak használható dolgot, pedig a lakóházakban sokkal nagyobb kincsekre lel az ember. Mikor ledobták az első bombákat, az emberek futva hagyták el otthonaikat és húzódtak menedékbe, mindent hátrahagyva. Egy- egy ilyen lakás rémisztő tud lenni, mikor a bögrében ott a megpenészedett kávé, az aznap újság az asztalon. Ruhákat is sokat találni, én személy szerint ilyen helyekről öltözködöm, de van, hogy egy zuhany is belefér. Hideg vízzel ugyan, de nyáron jól tud esni az is. A tél közeledtével már nem vágok bele ilyenbe, inkább összeszedek annyi ruhát, amennyit tudok.

- Menjünk vissza!- szólt Hitch- Erre már nem találunk senkit. A következők, majd más irányba indulnak el.

Egyetértettem, bár azzal nem, hogy nincs itt senki. Határozottan meg voltam győződve, hogy figyelnek, de egyszer sem láttam meg senkit. Nem szóltam Hitchnek, mert tudtam, hogy kinevetne, de engem akkor is frusztrált a dolog.

A katonák egy ideje, már nem jártak erre, ezt a területet már elvették, az embereket átszállították, akik pedig maradtak, nem olyan hülyék, hogy éjszaka kimerészkedjenek.

Követtem a férfit, ki a házból, vissza az utcára, amit körbe magas házak maradványai, romjai szegélyeztek. A vezetékek leszakadtak, az oszlopok kidőltek, leégett, összetört autók sorakoztak az úton, a házak ablakai pedig betörtek. Nem arra indultunk, amerről jöttünk, ezt elővigyázatosságból tettük mindig, hogy más bandákat félrevezessünk. Igyekeztünk, mindig más úton menni, ebben segített a régi térkép, amit Hitch nézett.

- Mi a franc van már Hitch?- dühöngtem- Már rég vissza kellett volna érnünk!

Megtorpant és mérgesen hátrafordult.

- Jól van, tessék Anglia tiéd a terep!- és átnyújtotta a viseltes papírt.

Utáltam, mikor így hívott, nem csak ő, de a többiek is. Sajnos azonban az akcentusom, miatt nem is tagadhattam volna, hogy angol vagyok.

Kikaptam a kezéből és olvasható utcatáblát kerestem, hogy be tudjam tájolni magunkat.

- Jézus, te észlény, teljesen kihoztál a városból!

Morgott valamit, de nem értettem.

- Ha itt átvágunk- mutattam jobbra- visszaérünk a főútra onnan pedig már nem bonyolult.

Ő meg is indult, de alig tett meg pár lépést, mikor meghallottam a vészjósló kattanást. Nem tudtam elég gyorsan reagálni, Hitch annyira el volt foglalva a sértettségével, hogy észre sem vette, hogy taposóaknára lépett. Azonnal lelépett róla, mintha mi sem történt volna. A lökéshullám hátrarepített, átfordultam a levegőben és keményen értem földet a fagyott sárban. Az eszméletem is elveszthettem pár pillanatra. A robbanástól csengett a fülem, mindenem fájt és nem láttam. Megpróbáltam felállni, de két lépés után újra összeestem és rájöttem, hogy nem úsztam meg olyan könnyen, mint előre gondoltam. A hasam sérült meg, remegtem a fájdalomtól, köhögtem és nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom. Hason feküdtem, de átfordultam, hogy még utoljára láthassam a csillagokat. Tudtam, hogy nekem itt ér véget a történetem, de nem bántam. Nem akartam tovább egy ilyen világban élni. Elfogadtam a sorsom és kész vagyok megnyugodni végre. A szemem elnehezült és végül átadtam magam a sötétségnek.