Előre gondolhattam volna arra, hogy én fogok rosszabbul járni. Az egyik rémálmom valóra vált azzal, hogy bezárt engem a szobájába. Nem az a baj, hogy az ő szobája volt, hanem az, hogy ő is bent tartózkodott. Miután haza küldte a testőröket és az embereket, egy szót sem szólt. A lelkem és a szívem is segítségért kiáltott, hiszen szó szerint bezárt ebbe a kicsi szobába. Nem tudtam oda figyelni arra, hogy egy szál törölközőben van, ezért megkönnyebbültem amikor megpillantottam a kezében pár ruhadarabot. Megijedtem, hiszen azt hittem, hogy előttem fog átöltözni, de szerencsére ez nem történt meg. Volt egy fal ami mögé sétált, majd onnan az ágyra hajította a vizes törölközőt. - Komolyan ezzel akar büntetni? Azzal, hogy bezár ide? - a lehető legtávolabb akartam maradni tőle, ezért az ajtónak támaszkodtam. Elmondani nem tudtam, hogy mennyire utáltam őt. A nyers stílusa, a faragatlan modora taszít engem. Akkor sem néznék rà másképp, ha ő lenne az utolsó férfi a földön. Kiráz a hideg, akárcsak a szemembe néz. Félelmet és ellenszenvet vált ki belőlem. Tekintete mindig tüzes. Szikrákat szór. A lábam is beleremeg. Egy koronázatlan isten. Gyűlöltem őt. Minden létező porcikámmal. - Nem hallja?! - emeltem fel a hangomat. Akkor kaptam fel a fejem, amikor tetőtől talpig ruhában lépett elő. Akkor lepődtem meg, amikor kihúzta a széket, felém fordította és leült. Pislogás nélkül figyeltem, hogy hátra túrja enyhe vizes haját, miközben összefonja maga előtt a karját. Úgy nézett rám, mint aki nagy beszélgetésre akar kényszeríteni. Amolyan nagy főnök stílusban ült a széken és gyilkos pillantással engem fürkészet.

- Fektessünk le pár alap szabályt - nem tudtam figyelmenkivül hagyni a belőle áramló friss illatot. Szívem szerint befogtam volna az orrom, de nem tehettem. Az ő illata mindenhol jelen volt. Nem olyan, mint a filmekben leírt parfüm felhős illat. Ez az ő saját, férfi illata volt. Alig láthatóan szívtam be, hogy tanulmányozni tudjam. Azt hiszem éreztem egy kis szappant, férfi sportos dezodor illatot, ami keveredett a saját illatával.

- Szabályt? - kérdeztem vissza, ő határozottan bólintott. - Szerintem nagy vagyok már a szabályokhoz.

- Nem tudom, hogy meddig fogsz még dacolni ellenem, de meg foglak törni - szemét összehúzta, ajkát pedig mosolyra húzta. Nagyot pislogtam, hiszen nem láttam őt még mosolyogni. Ezt szóvá is tettem.

- Maga tud mosolyogni is?! - lepődtem meg szórakozottan. - Azt hittem, hogy a parancsolgatáson kívül mást nem tud az ajka.

- Ha tudnád, hogy mit tud még az ajkam, könyörögnél, hogy mutassam meg - kijelentése mögött csak a gusztustalan dolgokra tudtam gondolni, ezért felment bennem a pumpa. Nem gondolkoztam, csak dühből cselekedtem. Az íróasztalon volt egy pohár víz, ezért a kezembe vettem, majd egyenesen arcon öntöttem vele. Karim úr lehunyt szemmel kiköpte a vizet, miközben letettem az üres poharat. A szívem hevesen süllyedt, a mellkasom gyorsan emelkedett. Meggondolatlan dolgot csináltam, de nem érdekelt, ő pedig nem számított rá. Tökéletes bőrén folyt a víz.

- Megérdemelte! Mégis kinek képzeli magàt, hogy ilyeneket mondjon nekem?! - mikor felállt és letörölte az arcát tudtam, hogy baj következik. Eddig a pillanatig Karim Yilmas soha nem közeledett felém, testi kontaktust vagy érintést soha nem csinált. Lassan közeledett felém, szikrázó szemekkel figyelt. Amikor hátrálni kezdtem, ő hirtelen megtorpant. Meggondolta magát, nem lépett közelebb. Mintha eszébe jutott volna az, hogy távolságot meg kell tartania. Lassan hunyta le a szemét, kezét ökölbe szorította majd mély levegőt vett.

- Mikor tanulsz meg tisztelettel beszélni velem?

- Soha - suttogtam alig hallhatóan. - Bármit tehet ellene - fürkésztem az arcát,  Teste közel volt hozzám, ezért sem mertem megmozdulni. Az ijesztő az volt, hogy furcsa érzést váltott ki belőlem. Nem éreztem még ehhez foghatót. A haragot átvette valami más, ami kellemetlen volt a számomra. Nem tudtam levenni róla a szemem.  Egy pici lépés választott el minket egymástól. Ő ezt mégsem szakította meg.

- Szóval azt mondod, hogy bármit - ajkát beharapva oldalra pillantott, majd egy kis gondolkodás után folytatta. - Tudnod kell, hogy én nem tudok finoman bánni a nőkkel! Évek alatt hozzászoktam, hogy engedelmesek.

- Pont ezért vagyok egy kihívás. Jól mondom?

- Te annál sokkal több vagy - pislogás nélkül figyeltem, hiszen nem tudtam, hogy ez mit jelent. A pillantása rabul ejtett, nem tudtam elkapni a tekintetem. - Hogy tudnám megértetni veled, hogy itt az én szavam az első? Hogy tudnám megértetni azt, hogy felsőbb rendű vagyok?

Felsőbb rendű? Kinek képzeli ez magát?

- Mondtam - motyogtam. - Nem fogok megtörni.

- Akkor mi ketten nagyon nem leszünk jóban.
A ruhákat egyébként azért kértem mert gondoltam arra, hogy nem szeretnél mindennap ebben lenni - mutatott a pólómra.

- Kimosom - válaszoltam.

- És amíg szárad, mi lesz rajtad? - erre a kérésre nem tudtam mit mondani, ezért vörös arccal nyeltem egyet.

- Békén hagyna, kérem? - nem válaszolt, csak eleget tett a kérésemnek. Újra kaptam levegőt, ezért megkönnyebbülten fújtam ki magam.

Most először történt, hogy nem tudtam visszafogni magam. Eddig távol voltam tőle. De a testem, se a lelkem nem akart közel kerülni hozzá. Ez most megváltozott, ugyanis nem tudtam visszafogni magam.

Miután visszaültem a székre, ő az ajtónak támaszkodott, majd összefonta maga előtt a karját. Idegen nő még nem járt a szobámban, ezért fogcsikorgatva figyeltem őt. Anyámon kívül más nem tette be ide a lábát. Amint eszembe jutott, fájdalmasan lehunytam a szemem és el is fordultam, hogy ne lássa rajtam. A magány néha jó, mert időt ad az embernek a gyógyulásra. Az én esetem teljesen más. Nem tudom, hogy a magány jó, vagy rossz hatással van e rám. Abban biztos vagyok, hogy terelni akarom a gondolataimat. Ha nem terelem, akkor újra összetörők, azt pedig nem akarom. Felsóhajtottam és bólintottam. - Most engem próbál megfejteni?

- Miből gondolod, hogy igen? - vontam fel a szemöldökömet. Ő csak megrántotta a vállàt, és felsóhajtott. - Nem. Nem rád gondoltam, de ha már így szóba hoztad...érdekes nő vagy.

- Komolyan mondja? Ezt kapom, hogy "érdekes"- oldalra pillantottam, hiszen nem tudtam, hogy ezzel mi rosszat mondtam. Bókolni eszem ágában sem volt neki, ezért sem értettem, hogy mi a problémája.

- Neked mindig mindennel van valami problémád.

- Jelen pillanatban az, hogy erőszakkal bezárt a szobájába!

- Amit magadnak köszönhetsz.

- Nem történt volna ez, ha nem hozatja ide azokat a ruhákat!

- Ez helyett inkább egy "köszönöm" jobban esne - végig néztem rajta, majd szórakozottan felvontam a szemöldökömet. - Fel kell venned valami más ruhát.

- Mondtam, hogy nem fogok a kedvére öltözködni!

- Akkor vedd fel, hogy neked jó legyen - erre a válaszra természetesen oldalra pillantott. Ő maga is elgondolkodott azon, hogy ez nem is annyira rossz ötlet. Nem akartam erőszakos lenni vele, egyszerűen csak jó tanácsot akartam adni. - Mindegy. A ruhák itt maradtak, szóval majd eldöntöd, hogy használod e őket, vagy sem - felálltam a székből, majd a karórámra pillantottam. Eddig a percig el is felejtettem, hogy ma estére van egy megbeszélésem, amit nem hagyhatok ki. Furcsa, de Leyla mellett nemcsak gyorsan telik az idő, de sok mindent el is felejtek. Érdekes.

- Megy valahova? - nem pillantott rám, csak a padlót fürkészte. Képzelődöm, vagy a hangjában tényleg hallani lehetett egy kis szomorúságot? Biztos csak képzeltem! Bólintottam, majd magamra húztam az egyik öltönyömet.

- Elmegyek. Későn jövök - bólintottam, miközben az ajtó felé menet megtorpantam. Nem akartam szó nélkül itt hagyni őt. Ő mégis csak nő, én pedig a férfi. Még akkor is, ha nem kerülhetünk közel egymáshoz. Attól még normális lehetek. - Amíg távol leszek, tied a lakás. Csinálj olyan dolgokat, amit nem tennél meg, amikor itt vagyok - kijelentésemre elnevette magát, de nem volt túlságosan boldog.

- Mint például? - szegezte rám csillogó tekintetét.

- Fedezd fel a többi szobát, vagy menj ki a medencéhez - tanácsoltam, majd telefonomat zsebre helyeztem. - Fürödj, szaunáz vagy nézd meg az edzőtermet, esetleg a szoláriumot.

- Szolárium? - suttogta. - Saját szoláriuma van?

Bólintottam, majd összehúztam a szemem. - Nagy ez a lakás.

- Szóval végre kienged innen? - fonta keresztbe a karját. - Milyen kedves! - lépet utánam, miközben kinyitottam az ajtót.

- Ne felejtsd el, hogy magadnak köszönheted. Mindkettőnk dolgát megkönnyítenéd ha nem lennél ennyire vad és makacs - pillantottam. Utánam ő is kilépett a szobából, majd a saját ágya szélére ült. A lépcső felé igyekeztem, megfogtam a korlátot, de meglepődtem, amikor ő utánam szólt.

- Karim?

- Igen? - pillantottam hátra a vállam felett. Ő az ujját piszkálta, és halvány mosollyal az arcán felém pillantott.

- Csokira lenne szükségem.

- Csokira? - vontam fel a szemöldökömet. Ő maga alá húzta a lábát, majd bólogatni kezdett.

- Szeretem a csokit. És napok óta nem ettem.

- Megnézem, hogy mit tehetek ez ügyben - ráncoltam a szemöldökömet, majd lesétáltam a lépcsőn.