Lilla nem tudja eldönteni, hogy ismételje-e meg a kérdést, amit Örs felettébb ügyesen kikerült. Úgy tűnik, ha Örssel beszélget, nagyon résen kell lennie, mert a férfi akár oklevelet is kaphatna azért, milyen könnyedén el tudja érni, hogy csak arra válaszoljon, amire ő akar, és annak is, hogy mást beszéltessen, ha igazából épp neki kellene beszélni.

Vajon ez a gyerekkora miatt van így? Lilla nem ismer minden részletet, de azt tudja, hogy Örs és a bátyja korán elvesztették az édesanyjukat, és utána Erik gondoskodott magukról, de mivel ő is kiskorú volt, folyamatosan ügyelniük kellett arra, hogy ne derüljön ki, csak ketten vannak, mert egyikük sem akarta, hogy elválasszák őket vagy otthonban kelljen élniük.

Ha Lilla erre gondol, mindig elszomorodik. Ugyan már neki sem élnek a szülei, de nagyon boldog és szeretetben teljes gyerekkora volt. A szülei imádták egymást és a gyerekeiket is. Semmiben nem szenvedett hiányt, nem akarták korlátozni, mert azt az elvet vallották, hogy hagyni kell a gyereket kibontakozni és a maga útján járni.

Örsnek ebből semmi nem adatott meg – nem csoda, hogy ennyire hallgatag és zárkózott lett. Vajon vannak barátai? És barátnője vagy szeretője? Lilla nem tud sokat Örs életéről, pont azért, mert a férfi alig beszél. Nem ebben a városban lakik, csak hétvégenként szokta átutazni a fél országot azért, hogy a bátyját és a tavaly felfedezett két lánytestvérét meglátogassa. Őket Örs csak azért ismerhette meg, mert a biológiai apja elhunyt, és mint akkor kiderült, szerte az országban több gyereket is nemzett, és – mintegy bocsánatkérésként és bűnbánata jeleként – pénzt hagyott rájuk. A sors különös és kegyes ajándéka, hogy egymástól teljesen függetlenül Örs három féltestvére is ebben a városban kötött ki.

Lilla úgy tudja, hogy Örs apjának még két fia van, ők a „felvállalt" gyerekei, mert ők a házasság kötelékein belül születtek. Örs velük is tartja a kapcsolatot, bár őket nem látogatja meg olyan gyakran, mint az itteni féltestvéreit. Örsnek fontos a család, és ezt Lilla nagyon tiszteli, mert neki is fontos. Bármit megtenne a nővére és a bátyja boldogságáért, és biztos benne, hogy Örs is bármit megtenne azért, hogy a húgai vagy a bátyja boldog legyen.

Jé, egy közös pont bennük! – derül fel Lilla. Ki tudja, talán több is lenne, ha egymás mélyére ásnának. Még az is lehet, hogy nagyon sok mindenről gondolkodnak hasonlóan. Mivel Lilla szereti az elvont elméleteket, az összeesküvés-elméleteket, és azt se bánja, ha mindez alaposan nyakon van öntve misztikummal, rögtön arra a következtetésre jut, hogy talán nem is olyan tébolyodott a teste, amiért vonzódik Örshöz. Sőt, talán a teste tud valamit, amit ő még nem. Végül is az ösztönökre érdemes hallgatni, nem?

Lilla ezen egy pillanat erejéig elgondolkodik, aztán arra jut, hogy az ösztönei és megérzései keverték már bajba, de a végén mindig minden jól sült el, ha más nem is, legalább levonhatta a megfelelő tanulságot. Néha hibázni is megéri, ha általa bölcsebb lesz az ember. (Lilla úgy véli, neki még nagyon sokat kell hibázni ahhoz, hogy bölcs lehessen.)

Épp ezért muszáj megtudnia, hogy Örs azért kerülte-e, mert vonzódik hozzá, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert semmi esetre sem szeretné, ha az, ami szilveszterkor történt, megismétlődne. Bár hogy mit tesz akkor, ha a férfi mégis vonzódik hozzá, arról Lillának fogalma sincs. Ellenkezik a természetével, hogy csak úgy, minden további nélkül ágyba bújjanak, mikor tudja, hogy rendes, igazi kapcsolat köztük szinte teljességgel lehetetlen, ugyanakkor annyira vágyik rá, hogy talán mégsem lenne képes uralkodni magán, bár ilyesmi még sosem fordult elő vele. Akivel csak lefeküdt, ott érzett valamit – lehet, hogy nem szerelem volt, de valami kötődés biztosan, és bár végül sosem működött, ő azért minden eddigi pasijával hosszabb távban gondolkodott.

De ami Örshöz vonzza, az valami egészen különleges, valami sosem érzett, furcsa húzás, aminek nem tudja, hogyan álljon ellen. Végül is fél éve kezdődött, és minden logika és józan érv ellenére még mindig nem múlt el. Lilla a férfival akar lenni, ennyi az egész. Márpedig, ha valamit akar, akkor azt általában el is éri – és nem kifejezetten türelmes típus, főleg most, hogy „szagot kapott" – vagyis, hogy úgy tűnik, a vonzalom nem egyoldalú, mint eddig hitte. Mert ráakaszkodni senkire nem szeret, ezért aztán mindent megtett azért, hogy ne érezzen semmit a férfi iránt. De ha Örs mégis vonzódik hozzá, akkor az már egy egészen új helyzet.

– Tényleg kerültél, igaz? – kérdi a lány halkan, szelíden. Igyekszik óvatos és finom lenni, mert nem szeretné, ha Örs megint kikerülné a választ.

A férfi megfejthetetlen tekintettel néz rá, amitől Lilla gerincén finom, puha borzongás szalad végig.

– Tudod, Lilla – szólal meg gyengéd és mély hangon, halvány mosoly árnyékával a szája szegletében Örs –, igazából elég bosszantó, hogy a te figyelmedet ennyire nehéz elterelni.

Lilla elvigyorodik, és önkéntelenül kihúzza magát kicsit. Nem is tudja, miért esik jól, hogy a szavak ellenére Örs szemében elismerés dereng. Talán azért, mert úgy véli, Örs elismerését nem könnyű kivívni.

– Sokat beszélek, de azért figyelek – jegyzi meg huncut, derűs színekkel a hangjában Lilla.

Örs ajka mosolyra húzódik.

– Egy közös pont bennünk, én nem beszélek sokat, de azért figyelek.

Ez igazából már két közös pont – állapítja meg magában Lilla elégedetten. Ha most bíró lenne, jó nagyot csapna azzal a helyes kis kalapáccsal, hogy véglegesítse az ítéletet: nem is különböznek annyira egymástól, mint eddig hitte.

– Megint a figyelemeltereléssel próbálkozol, igaz? – pillant félrebillentett fejjel a férfira, aki erre halkan, kicsit dörmögősen elneveti magát. Lilla szerint Örs nevetése olyan, mintha egy édes kölyökmackó lenne. Bár, hogy egy nevetés miként emlékeztetheti egy édes kölyökmackóra, mikor Örsben semmi mackós nincs, azt képtelen megfejteni, szóval egy képzeletbeli legyintéssel besorolja ezt is a fura gondolatai közé.

Örs arckifejezése megváltozik, karakteres, határozott vonásai kicsit ellágyulnak, ahogy fürkészve néz rá.

– Az ebben a legkülönösebb, hogy általában nem vagyok ilyen – kezdi lassan és hangsúlyosan, és Lilla nem tudja eldönteni, hogy azért beszél így, mert csak most keresi a szavakat, vagy inkább azért, hogy biztosan érthető legyen, amit mond, hogy neki legyen ideje megrágni magában. Örs sok tekintetben furcsa fickó, és attól, hogy keveset beszél, még nehezebb őt kiismerni – és igen, Lilla ettől a titokzatosságtól csak még jobban meg akarja őt fejteni.

A lány nem mond semmit, várja, hogy Örs folytassa, mert érzi, hogy a gondolatnak még nincs vége.

– Szeretem, ha valaki őszinte, ha nincs köntörfalazás – magyarázza a férfi. – Ezt benned is nagyon kedvelem.

A mosoly és a szavak együttesen bekúsznak Lilla mellkasába és őrült dobogásra késztetik a szívét.

– A nyílt emberekkel egyszerűbb. – Örs felsóhajt. – Benned azonban semmi egyszerű nincs.

Lilla nem tudja, hogy ezt bóknak vegye-e, nem biztos benne, hogy Örs annak szánta, ugyanakkor ő büszke arra, hogy nem egyszerű. Bonyolultnak lenni izgalmasabb. Talán Örs is ezért vonzza ennyire. Életében nem találkozott még nála bonyolultabb emberrel. Olyannal, aki ennyire ne mutatná, mi zajlik benne vagy mire gondol, aki ennyire állhatatosan visszafogott lenne. Lilla úgy sejti – bár ez részéről erősen csak feltételezés –, hogy Örsben igazából rengeteg elfojtott szenvedély munkál. Elég, ha csak arra gondol, hogy szilveszterkor... De nem, arra nem gondol.

– Ha veled vagyok... úgy érzem magam, mintha egy körhintán vagy egy hullámvasúton ülnék.

Az jó, Lilla imádja a körhintát és a hullámvasutat, mindkettő izgalmas és szédítő. Vajon Örs is szédül a közelében? És ez jó vagy rossz?

– Te szédítő személyiség vagy, én meg... hát, nem – vonja meg a vállát kicsit félszegen Örs, ami Lilla szerint nagyon aranyos. – Nem igazán tudom, mit kezdjek veled. – Semmi bántó nincs a szavakban, Örs úgy beszél, mintha inkább magát hibáztatná ezért. – És nem szeretném, hogy ez téged zavarjon, ha bármi miatt kényelmetlen lenne velem lenned. – Örs bűntudatosan pillant rá, aztán nagyot nyel. – Szóval igen, tényleg kerültelek. És nagyon sajnálom, Lilla, nem akartalak megbántani, ha tudom, hogy feltűnik neked és zavarni fog, sose tettem volna.

Lilla örül, hogy Örs beismerte – igen, az igazság tényleg mindig jobb, mint a bizonytalanság vagy egy hazugság.

– Semmi baj – jelenti ki Lilla őszintén. Eddig talán bántotta a feltételezés, de most, hogy tudja az igazat, nem érzi olyan tragikusnak. Végül is Örs nem azért kerülte, mert vele lenne baja, hanem azért, mert azt nem akarta, hogy ő kényelmetlenül érezze magát, és ez azért nagy különbség, ráadásul még szívet melengetően kedves dolog is. Már úgy a maga nagyon fura módján.

– Azt hiszem, mégis – tiltakozik Örs. – Hiszen megbántottalak.

Lillát meghatja, hogy a férfi ennyire aggódik miatta, ugyanakkor nem kerüli el a figyelmét az a feszengés sem, ami eluralja a testtartását. De miért? Végre beszélgetnek – őszintébben és többet, mint az elmúlt fél évben összesen –, és nem harapta le a férfi fejét azért, amit mondott. Lillának elég élénk a fantáziája, így egy Kill Billbe illő jelenet villan fel benne, ami aztán átalakul egy imádkozó sáskává (más néven ájtatos manó, ami szerinte sokkal, de sokkal kifejezőbb név), de erről eszébe jut, hogy az imádkozó sáska és a hím fejének a letépése és felfalása a párzási aktus közben zajlik, ettől pedig olyannyira kirázza a hideg, hogy láthatóan összerezzen.

– Jól vagy? – néz rá ijedten Örs.

– Igen, csak... – Lilla megrázza a fejét. – Szerintem ezt inkább nem akarod tudni.

Örs elmosolyodik.

– Ez után a kijelentés után csak még jobban érdekel.

– De miért? – Most Lilla feszeng.

– Mert minden, amire gondolsz, nagyon szórakoztató.

– Azt hittem, zavar, ha sokat beszélek.

Örs összehúzott szemmel pillant rá.

– Most te akarod elterelni a témát.

– Úgy tűnik, gyorsan tanulok.

– Én is.

Lillából gyöngyözve tör fel a kacagás, főleg, mert Örs olyan kedvesen, ártatlanul, minden gúny nélkül mondja ezt, holott a kijelentéshez nagyon is illene a gúny. Lehet, hogy teljesen mások ők ketten, de az biztos, hogy ő egyre jobban élvezi Örs társaságát.

Lehervad a mosoly az ajkáról. A vonzalom egy dolog, de mi lesz, ha rájön, Örs nem is különbözik tőle annyira? Ha esetleg mélyebb érzéseket kezd iránta táplálni? És mi lesz, ha Örsnek ezt eszében sincs viszonozni? És hogy a fenébe lehet, hogy még mindig nem sikerült kiderítenie, a férfi vonzódik-e hozzá?

Igen, most már egyértelmű, hogy Örsnek jár az oklevél a figyelemelterelésért. Mit oklevél, inkább kitüntetés! – dohog magában, és ezúttal ő az, aki összehúzott szemmel a férfira pillant. Legjobb lesz, ha nyersen megkérdezi, azt már csak nem tudja kikerülni.

***

Örs szeretne eltűnni. Bármit megadna azért, hogy eltűnhessen. Ha Lilla így néz rá, az gyakorlatilag felér egy fenyegetéssel, és neki fogalma sincs, hogy mire számítson. Valamit mondani kellene, mielőtt a lány megszólal, de az agya megmakacsolja magát, és nem hajlandó egyetlen értelmes kérdéssel sem előrukkolni. Már azon kívül, hogy a lány szájának vajon most is ugyanilyen íze lenne-e, mint szilveszterkor – de ezt mégis elég nagy botorság lenne hangosan is kimondani.

Lilla nagy levegőt vesz.

– Mondd, Örs, te vonzódsz hozzám?

Örs meghökkenten bámul Lillára. Honnan a francból jött rá? Mégis mivel árulta el magát? Az előbb olyan szép magyarázatot sikerült adnia arra, hogy miért kerüli el a lányt – nem volt hazugság, csak éppen nem is a teljes igazság. Talán bölcsebb lett volna hazudni, de Örs azt gyűlöli, mert egész gyerekkorában szinte más se tett, és minden hazugsággal, amit kiejt a száján, mintha ugyanaz a fiatal srác lenne, akinek összeszorította a szívét a félelem, hogy ha rosszul felel egy-egy tanára kérdésére, elveszik majd a bátyjától.

Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, hogy ügyesen kitért a kérdés elől, végül is beismerte, hogy kerüli Lillát, de csak annyit osztott meg vele, hogy ezt érte tette. Ez igaz is, mert ha Lilla tudná, hogy majd' megőrül érte, akkor kényelmetlenül érezné magát a társaságában, hiszen vajmi csekély arra az esély, hogy hasonlóképpen érez. Örs nem akarja, hogy folyton feszültség legyen köztünk, és ezért még az is megérte, hogy rosszul érezze magát, mert nem a teljes igazságot osztotta meg a lánnyal.

Viszont ha most beismeri, akkor hiába volt minden eddigi igyekezete. Ha letagadja, hazudik, és ezt elvből nem akarja. Mégis mit mondjon?

Lilla kérlelhetetlenül mered rá, és Örs tudja, hogy ezúttal akkor sem lesz képes kikerülni a válaszadást, ha megfeszül.

– Nem baj, ha nem, csak mondd meg – motyogja Lilla, elengedve a határozottságot.

De miért van lemondás és csalódottság a hangjában?

A közéjük zuhanó néma másodpercek megfulladnak a lift nyárízű melegében, Örs azonban tél és hó puha-fehér, áttetszőn tiszta illatait érzi.

Mintha visszazuhanna az időben.

Lilla ugyanilyen szomorkásan nézett rá szilveszterkor a verandán. A kék szempár olyan bágyadt és esendő volt, mint amilyen az őszi borongós égbolt. Olyan átkozottul közel állt hozzá. A cigaretta füstjének illata mögött érzett valami mást, valami kedvesebbet, ami mintha sosem volt nyarak álmait idézte volna.

A lány arcára simította a kezét. Hideg volt a bőre, pedig édesen kipirult – hogy az érintéstől, a korábban mondott szavaktól vagy épp a pezsgőtől, Örs nem tudta. Az ajka puha és csábító volt a hüvelykujja alatt. A sóhajtása átfestette a levegőt, és a kezére lebbent.

Csak egy gyengéd, könnyed csókot akart adni. Igazán épp csak megízlelni őt. Egy leheletnyi, mézédes bűn, semmi több.

Azonban amikor összeért az ajkuk – reszketős, hajnal-szelíd érintés –, mintha zuhanni kezdett volna. Lilla íze szétomlott benne – a palackozott szivárványnak lehetne ilyen íze. Örvénylő, egymásba olvadó színek és folyékony napfény, összekeverve az esőcseppek zuhanásának ízével.

Az egész teste kigyúlt a vágytól, és több kellett. A keze Lilla tarkójára csúszott, ujjai elvesztek a selymes fekete tincsek között, a nyelve pedig betört Lilla szájába, és a nyelvét ostromolta. Ez már nem hajnal-szelíd volt, hanem árnyakba sűrített, lángoló mámor. A gyengédnek tervezett csók mohó, kiéhezett érintésbe torkollott, és a másik kezével magához húzta Lillát. A teste törékenysége és lágysága arra csábította, hogy vesszen bele, hogy érezze maga alatt. Úgy csókolta őt, mintha soha többet nem tudná abbahagyni. Nem is akarta. Lilla volt az, aki elhúzódott és párás szemmel felnézett rá.

Örs úgy engedte el, mintha égetné a kezét, úgy lépett hátrébb, mintha menekülni akarna. Mérhetetlenül szégyellte magát, amiért szabályszerűen letámadta a lányt. Elkapta a tekintetét, és nem nézett rá még egyszer. Nem tudott megszólalni, ezért aztán megfordult, és egyszerűen visszament a házba. Aztán másodpercekig állt még a sötét előszobában, próbálta lecsillapítani a lélegzetvételeit. Csak akkor mozdult meg újra, amikor a vér már nem dobolt a fülében, amikor már eljutottak hozzá a nappaliból kiszűrődő vidám hangok.

Fél éve meg van róla győződve, hogy Lilla egyedül azért nem húzódott el tőle, mert az este folyamán több alkoholt ivott a kelleténél. Igazából titkon még abban is bízott, hogy nem emlékszik pontosan a részletekre.

Most először fordul meg a fejében, hogy Lilla nemhogy nem tiltakozott, de készségesen simult a karjába, a nyelve az övét kereste, és ugyanúgy beleveszett a csókba. Az a pillanat, amíg csókolták egymást, kicsit kusza és zavaros benne, mert minden túl sok és túl heves volt, de mi van, ha nem is egészen úgy történt, ahogyan ő emlékszik?

Lilla még mindig csak nézi, türelmesen és némán. Várja a választ, és Örs nem tudja, mi lesz, ha bevallja. Mi van, ha tévedett, és Lilla is vonzódik hozzá? Sehová sem vezethet az egész, nem engedheti, hogy bármi is történjen köztük. Egyértelmű, hogy kettejük közül ő a józanabb, de ha Lilla akar valamit... Ebbe bele sem mer gondolni, ahogy abba sem, hogy amennyiben Lilláról van szó, róla sem mintázhatnák meg a józanság szobrát.

Mi lenne, ha a szavak helyett inkább egyszerűen előrehajolna, és megcsókolná Lillát? Vajon mit tenne akkor a lány? Elhúzódna? Vagy viszonozná a csókot?

Örs újra feszengeni kezd, mert a nadrágját megint határozottan szűknek érzi.

A francba is, ő sosem volt a szavak embere! Kamaszként gyakorlatilag annyira béna volt, hogy egyszer még az is megtörtént, hogy a bátyja hívta a nevében randira a lányt, aki tetszett neki, mert ő csak állt ellőtte, és képtelen volt bármit kinyögni. Azóta persze ilyen problémái már nincsenek, de nem is olyan lányokkal kezd, mint Lilla.

Nem, ha szexről van szó, Örs olyan lányokat keres, akiknek tökéletesen megfelel, ha csupán egyetlen éjszakát töltenek együtt. Nem randizik, nem ismerkedik, nem ígér semmit. Egyetlen éjszaka, ha úgy adódik, lehet több is, de csak akkor, ha biztosan tudja, hogy nem fog fájdalmat okozni. Eszében sincs azt tenni egyetlen lánnyal sem, mint amit akár az igazi apja, akár a mostohaapja tett az anyjával. A szabályok mindig tiszták, és még sosem bántott meg egyetlen lányt sem. Bár ez nem is olyan nehéz, tekintve, hogy azt sem nagyon hagyja, hogy egyáltalán megismerjék.

De Lilla nem az a fajta lány, aki csak úgy odaadná magát bárkinek. Ha vonzódik is hozzá, ő ezt nem használhatja ki, akkor sem, ha ebben a pillanatban másra sem vágyik. Szóval bármennyire is gyűlöli, hazudnia kell.

– Lilla, én...

Örs elharapja a szavakat, mert fentről mintha hangokat hallana. Lilla is felkapja a fejét.

– Hahó, itt vagyunk! – A szavak erőteljesen szakadnak fel Lilla ajkáról.

– Lilla? – szűrődik be hozzájuk Irina kérdőre csiszolt kiáltása.

– Beragadtunk! – kiabál vissza Lilla vehemensen.

– Várjatok, intézkedünk – morajlik végig a liften Leó sötét hangja. Ő nem veszi a fáradtságot, hogy túlzottan megemelje a hangját, de azért így is jól érteni.

– Mintha tudnánk mást is csinálni a várakozáson kívül – jegyzi meg Lilla kicsit gúnyos, kicsit cinkos félmosollyal Örs felé fordulva.

Örsnek igazából lennének ötletei. Kezdve azzal, hogy legszívesebben előrébb hajolna, hogy végre újra megízlelhesse Lilla ajkát.

– Jól vagytok? – kérdi Irina, ezúttal már nem kiabálva, de azért hangosabban, mint ahogyan egyébként beszél.

– Igen, csak lassan kinyuvadunk a melegtől – feleli Lilla, miközben a ruháját igazgatva feláll. Nem figyel igazán, és a lába beleakad a táskája pántjába. Elveszti az egyensúlyát, és a következő pillanatban, anélkül, hogy Örs túl sokat tehetne, Lilla már az ölében ül. Épp csak sikerült tompítani az esést azzal, hogy a lány felé nyúlt. Az egyik keze Lilla combján, a másik a fenekén.

Lilla keze pedig... egek...

– Hoppá, ne haragudj! – kuncog Lilla. – Ugye nem ütöttelek meg?

Örs képtelen válaszolni. Rezdülni sem mer. Lilla még nem vette észre, hol is van a keze, de amint feltűnik neki, gyakorlatilag meglesz a válasz a korábbi kérdésére. Egy nagyon is tapintható válasz, mely ékesebben bizonyítja Örs vonzalmát, mint bármilyen beismerés.