- Tehát velem akarsz tartani ma este? - szegezte Brinának a kérdést Dumbledore. 

- Igen - vágta rá a lány elszántan. 

- Rendben. Akkor jól figyelj - Dumbledore kihúzta magát, s szokatlan komorság költözött a tekintetébe, ahogy megragadta a lány vállát, s így szólt: - Egy feltétellel viszlek magammal: bármilyen parancsot kapsz tőlem, azonnal és kérdés nélkül teljesíted. 

- Rendben - felelte Brina, miután hangosan nyelt egyet. Muszáj volt megnyugtatnia saját magát: Dumbledore soha nem kérne tőle semmi olyat...

- Szeretném, ha pontosan értenéd, mire gondolok. Az olyan utasításokat is végre kell hajtanod, mint: menekülj, rejtőzz el és menj vissza. A szavadat adod, hogy engedelmeskedni fogsz?

- Hát... igen, persze...

- Ha azt mondom, rejtőzz el, elrejtőzöl?

- Igen. 

- Ha azt mondom, menekülj, elmenekülsz?

- Igen. 

- És ha azt mondom, hagyj ott engem, és mentsd a bőrödet, azt is meg fogod tenni? 

- Azt... 

- Sabrina...?!

Egy pillanatig egymás szemébe fúrták a tekintetüket. 

- Igen, megteszem. 

- Jól van. Akkor most menjünk! 

Dumbledore fürge léptekkel elindult lefelé a kőlépcsőn. Utazóköpenye szinte meg se lebbent a mozdulatlan nyáresti levegőben. 

- Nem baj, ha látják önt velem elmenni? - kérdezt Brina. 

- Nem - vágta rá Dumbledore, aztán belekezdett egy monológba, amire mintha már nagyon régóta készült volna: - Jól figyelj, Sabrina: Ha kell valami, meg kell dolgoznod érte. Ha pedig így se jön össze... szard le, és dolgozz tovább érte! De tudnod kell, hol vannak a határaid. Ne becsüld alá önmagadat se, de a másikat se. Kivéve, ha nálad van a bodzapálca. Ugye, érted? 

Nem, Brina nem értette. Nem akarta érteni. A parkba kiérve a levegőt meleg fű, tóvíz és füst illata töltötte meg. Ilyen környezetben nehéz volt elhinnie, hogy épp egy horcruxért mennek.

- És magának hol vannak a határok, Dumbledore professzor? 

- Hát, hogy az én határaim hol vannak, azt sajnos nem tudom - merengett el az igazgató. - Talán a csillagos ég... fölött. 

- Na az jó - jelentette ki Brina megütközve. - Gyakorlatilag az történik a világban, amit maga akar. 

- A halál fölött nekem sincs hatalmam, lányom.

Maguk mögött hagyták a kaput, és a Roxmortsba vezető néptelen dőlőúton folytatták útjukat. Most már rohamosan sötétedett, s mire a faluba értek, az ég már éjfekete volt. 

- Gyere, fogd meg a karomat! - szólt Dumbledore, ahogy beértek egy elhagyatott sikátorba. - Nem kell olyan erősen, csupán vezetni foglak. Háromra hoppanálunk! Egy... kettő... három. 

Brina megfordult a sarkán Dumbeldore-ral együtt, és nyomban elfogta az a már jól ismert, szörnyű érzés, mintha áthúznák egy szűk gumicsövön. Nem kapott levegőt, teste szinte elviselhetetlen mértékben összenyomódott, azután, épp mikor már fuldokolni kezdett, a láthatatlan prés kinyílt, és hűvös, sós levegő hatol a tüdejébe. 

Egy órával később újból a sziklán álltak; ruhájuk csurom vizes volt, Brinának vacogott a foga, ráadásul Dumbledore testének súlya is a vállára nehezedett. Úgy koncentrált a hoppanálás úticéljára, mint még soha. 

Még körül se nézett, már tudta, hogy sikerült: eltűnt a sós szag, elmúlt a tengeri szél. Ázottan dideregve bár, de mindketten ott álltak a sötét roxmortsi utca közepén. Egy rémisztő pillanatig Brina képzelete további inferusok képét vetítette a fekete boltkirakatok elé, de elég volt egyet pislognia, és már látta, semmi sem mozdul a házal között. 

Isten látja lelkét; Brina mindenre gondolt, mikor Dumbledore arra kérte, teljesítse amit kér, bármi legyen is az, de arra azért nem gondolt, hogy egy tálnyi mérget kell belediktálnia az öregbe. Az már csak hab volt a tortán, hogy egy csapat élőhalott is csatlakozott a bulihoz, és kis híján vízbefojtották mindkettejüket. De végülis a munkájukat elvégezték:

- Sikerült, professzor úr! - suttogta Brina. Nehezére esett a beszéd, mert egyszerre tudatosult benne, hogy rettenetesen szúr a mellkasa. - Sikerült! Megszereztük a horcruxot! 

Dumbledore megtántorodott, arca sápadtabb és meggyötörtebb volt, mint valaha. 

- Jól van, uram?

- Voltam már jobban is - rándult a szája széle apró mosolyra. 

Mielőtt akár egy lépést is tehettek volna, lábak szapora kopogása hangzott fel a hátuk mögött. Megfordulva Brina megpillantotta Madam Rosmertát, aki hálóköntösben sietett feléjük a sötét utcán. 

- Láttalak titeket hoppanálni, mikor összehúztam a függönyt! Hála az égnek, el se tudtam képzelni, mi... de hát mi baja, Albus? - bámult elkerekedett szemmel Dumbledore-ra a kocsmárosnő. 

- Megmérgezték - magyarázta Brina. - Madam Rosmerta, maradhatna a professzor úr a Három Seprűben, amíg felszaladok az iskolába segítséget hívni? 

- Nem mehetsz fel oda egyedül! Hát nem tudod, hát nem láttad...? 

- Mi történt? - kérdezte Dumbledore. - Mi baj van, Rosmerta? 

- A... a Sötét Jegy, Albus - mutatott a nő a Roxfort irányába. 

Valóban ott volt... ott lebegett alacsonyan az égen a kígyónyelvű zöld koponya. Brinának lövése sem volt, mi történhetett a távollétében. De egy dologban biztos volt: ki kell derítenie. 

- Azonnal fel kell mennünk a kastélyba - jelentette ki Dumbledore. 

Nem telt bele öt percbe sem, már fogták is Madam Rosmerta seprűit, és azokra felpattanva a Roxfortba vették az irányt. Dumbledore megszüntette a védővarázst az iskola körül, így zavartalanul be tudtak röpülni a birtokra. A kastély legmagasabb tornya, a csillagvizsgáló torony mellvédje mögött ereszkedtek csak le; a torony terasza üres volt, a csigalépcsőre vezető ajtó pedig csukva. Semmi nem utalt arra, hogy dulakodás, vagy élet-halál harc zajlott volna idefent. 

- Menj, keresd meg Perselust! - szólt Dumbledore erőtlen, de tiszta hangon. - Mondd el neki, mi történt, és vezesd ide! Ne tégy semmi mást, ne beszélj senki mással! 

- De... 

- Megígérted, hogy engedelmeskedsz, Sabrina. Indulj! 

Brina nem értette, miért kéne lefutnia a pincébe, ha a mentális kötelékükön keresztül is értesíthető Perselust, de azért odasietett a csigalépcsőre nyíló ajtóhoz. Amikor viszont megfogta a vaskarikát, futvs közeledő léptek zaját hallotta az ajtó túloldaláról. Hátranézett Dumbledore-ra, aki intett neki, hogy húzódjon félre. Brina hátrálni kezdett, és közben elővette a pálcáját. 

Az ajtó felcsapódott, valaki kiugrott rajta, és elkiáltotta magát:

- Capitulatus! 

Azonban Brina pálcája továbbra is a kezében volt. Egyedül Dumbledore pálcája repült át a mellvéd felett. A perem előtt álló igazgató arca holtsápadt volt, de félelemnek nyoma sem látszott rajta. Nyugodtan ránézett lefegyverzőjére, és így szólt:

- Jó estét, Draco! 

- Hol hagytad a többieket? Vagy netán egyedül álltál volna neki a munkának? - fonta össze maga előtt a karjait Brina fölényesen. 

- Nem vagyok egyedül! Bejuttattam a halálfalókat az iskolába! A segítséged nélkül, Denem! És itt, a maga orra előtt, Dumbledore! 

A faszba! Hát akkor ezen mesterkedett ennyit Draco. Valószínűleg Lucien is besegített neki. Hogy az a...

- Nagyszerű! Csakhogy, már megbocsáss, sehol nem látom őket. Hol vannak? - kérdezte Dumbledore, kifejezetten jókedvűen ahhoz képest, hogy tudja, nemsokára meg fog halni. 

- Összetalálkoztak a maga őreivel. Odalent harcolnak, de nem lesz hosszú a csata. Én előrejötte, mert... el kell végeznem valamit. 

- Akkor hát láss hozzá, kedves fiam! - biztatta Dumbledore. 

Hallgatás következett. Brina ott állt, nézte a két embert és hallgatta a távoli csatazajt. Tudta, hogy Dumbledore-nak ígyis-úgyis meg kell halnia ma, mindenki jobban jár vele. Draco azonban nem tett mást, csupán rászegezte a pálcáját Dumbledore-ra, aki hihetetlen módon, de mosolygott. 

- Draco, Draco, te nem vagy gyilkos - kezdett bele az öreg. 

Jaj ne. Dumbledore le akarja beszélni Dracót a gyilkosságról?! Hiszen tudja jól, hogy ha ő nem teszi meg, akkor Perselusnak kell. Hogy képes ráhárítani még ezt a felelősséget is? Brina persze idehívhatná a férfit, ahogy arra Dumbledore is kérte... de miért is tenné meg, ha helyette rá is beszélheti Dracót, hogy végezze el ő a gyilkosságot? Szemétség? Lehet. De Perselus már eleget szenvedett, Draco pedig igazán megihatja a levét annak amit főzött. 

- Honnan tudja? - vágta rá dacosan Malfoy. - Nem is sejti, mire vagyok képes! Fogalma sincs, mit tettem! 

- Akkor lennél olyan kedves, és megmutatnád nekünk, Draco? - hasított a levegőbe Brina türelmetlen hangja. 

- Lehet, hogy egyedül kell befejezned a munkát - jegyezte meg Dumbledore. - Elképzelhető, hogy az őreim feltartóztatták a bajtársaidat. Bizonyára tudod, hogy a Főnix Rendjének tagjai is itt vannak ma este. De hát nincs szükséged segítségre... a pálcám nélkül védtelen vagyok. 

Ismét Dracóra meredtek, de az nem felelt, és meg se mozdult. 

- Értem. Félsz cselekedni, amíg nincsenek itt - bólintott Dumbledore. 

- Nem félek! - csattant fel Draco. - Itt magánaj van félnivalója!

- Miért? Nem hiszem, hogy megölsz, Draco. Gyilkolni nem olyan könnyű, mint az ártatlanok hiszik... Sok-sok éve járt ide egy fiú, aki csupa rossz döntést hozott. Hadd segítsek neked!

- Nem kell a segítsége! Hát nem érti?! Meg kell tennem! Meg kell ölnöm önt... Vagy ő öl meg engem!

- Itt a lehetőség! - csattant fel Brina. -  Csináld, Draco! Gyerünk!

Ekkor azonban léptek szapora dobogása hangzott fel a lépcsőn, s egy másodperccel később négy fekete taláros alak rontott ki a toronykilátóra, félresodorva az előtte álló Dracót. 

- Nocsak, kit látnak szemeim? - vihogott fel Bellatrix. - Ügyes vagy, Draco! 

Brina nem lepődött meg, mikor észrevette, hogy Bellatrixon kívül az egyik jövevény nem más, mint Lucien Lestrange. A másik kettő alakban a zömök Carrow-testvérpárt ismerte fel. 

- Jó estét, Lucien! - szólt Dumbledore szelíden a fiúhoz. - Bemutatnád az egybegyűlteket? 

- Örömmel bemutatnám őket igazgató úr, de sajnos szorít minket az idő - felelte Lucien teljes lelki nyugalommal. 

- Gyerünk! - szólt Alecto mohón. 

- Nincs benne elég kurázsi. Olyan, mint az apja - búgta Bellatrix, mintha Draco ott se lenne. - Lucien! Tedd meg! 

- Nem! - szegezett pálcát rájuk Brina. - Dracónak kell megtennie, apám megmondta! 

Bellatrix persze, hogy a fiának akarta a dicsőséget megszerezni, de Brina nem hagyhatta, hogy Dracón vagy Perseluson kívül bárki más ölje meg Dumbledore-t, ugyanis azzal Perselus megszegné a Megszeghetetlen Esküt, és belehalna. 

- Itt a lehetőség! Gyerünk! - kiáltott rá Dracóra. - Csináld, Draco!

Ebben a szempillantásban azonban kicsapódott a csillagvizsgáló ajtaja, és megjelent Perselus. Ott állt a csigalépcső tetején, kezében pálcájával, s fekete szeme gyorsan végigsiklott a jelenlévőkön, megakadva egy pillanatra Brinán. 

- Perselus... - szólt Dumbledore egészen halkan. 

Piton nem szólt, csak megindult előre. Dracót durván félrelökte, a többi halálfaló pedig szó nélkül hátralépett, még Lucien is behúzta a nyakát. 

- Perselus... kérlek...

A férfi ránézett Dumbledore-ra. Arcán fájdalom és gyűlölet kifejezése keveredett. Felemelte a pálcáját, és Dumbledore-ra szegezte: 

- Avada Kedavra! 

A pálca hegyéből kitörő zöld fénycsóva a mellkasa közepén találta el Dumbledore-t. Brina ordítani akart, de nem tehette; némán kellett végignéznie, ahogy az átok magasba taszítja az igazgatót. Az ősz varázsló egy pillanatig mintha lebegett volna az égben, majd lassan zuhanni kezdett, akár egy hatalmas rongybaba, és eltűnt a mellvéd mögött a mélyben. 

Brina úgy érezte, mintha ő is zuhanna... már egy éve tudta, hogy ez meg fog történni, de most mégse akarta bevenni a gyomra. 

- El innen, gyorsan! - mondta Perselus, azzal galléron ragadta Dracót, és betuszkolta a lépcsőre vezető ajtón. Bellatrix, Lucien, és a Carrow testvérpár is követte őt, az utóbbiak izgatottan zihálva. Ahogy eltűntek a csigalépcsőn, Perselus a még mindig dermedten álló Sabrina felé fordult. 

- Neked itt kell maradnod a Roxfortban! Nem szabad kiesned a bizalmukból... - kezdett bele sietősen a férfi, de Brina ekkor odalépett hozzá, és beléfojtotta a szót egy csókkal. Nem volt benne semmi finomkodás, úgy kapaszkodott Perselusba, mintha utoljára látná őt. Nem is lehetett hibáztatni érte, hisz ha az ember kettős ügynök, ezt valóban nem tudhatta soha. 

- Érdekel is engem a bizalmuk...! Szeretlek, Perselus! Nem érdekel, hogy megölted Dumbledore-t! Azt tetted, amit kellett, én pedig elátkozok mindenkit, aki pálcát emel rád - hadarta el a lány kétségbeesett beleéléssel. Mentális kötelékük nélkül is tudta, hogy Perselust már most emészti a bűntudat, és még ki tudja, milyen megnevezhetetlen kín. - Menj már! - taszított rajta egyet gyengén, a lépcső felé terelve. - Fedezlek hátulról. 

Brinának minden porcikáját átjárta az iszonyat, ahogy rohantak lefelé a lépcsőn. Egyetlen ugrással maga mögött hagyta a csigalépcső utolsó tíz fokát, aztán rögvest meg is torpant ijedtében: a gyéren megvilágított folyosót gomolygó porfelhő töltötte be, a mennyezet egy helyen beomlott, és javában dúlt a csata. Jóval előttük felhangzott Lucien hangja: ,,Vége, indulás!" - és Brina látta, ahogy a kis csapat halálfaló eltűnik a folyosó végén. 

Mielőtt azonban Perselus és Brina követhette volna őket, kivált egy alak a harcolók sorából, és felé lendült: Greyback volt az. Nem tudta, ugyan miért, de a vérfarkas elkapta őt; hanyatt esett, arcán érezte a csimbókos hajfürtöket, orrában és szájában a verejték és a vér szúrós szagát, torkán a forró leheletet...

- Petrificus totalus! 

Grayback egy rándulással megdermedt Perselus átkára, és rádőlt Brinára. A lány nagy nehezen legördítette magáról a vérfarkast, de alighogy felállt, egy zöld fénycsóva suhant el a füle mellett. Belerohant a kavarodásba, néhány lépés után azonban kis híján elbotlott két, vértócsában heverő testben, de Perselus még pont időben elkapta. Ekkor azonban egy lángcsóvaként lengő vörös hajtömeg vonta magára a tekintetét: Ron Amycusszal küzdött. A halálfaló sorozatban küldte az átkokat felé, de Ron fürgén félreugrott előlük. Amycus vihogott, élvezte a játékot: 

- Crucio! Crucio! Előbb-utóbb belefáradsz a táncba, vöröske...

- Obstructo! - kiáltott rá Brina. 

Ártása mellbe találta Amycust, aki fájdalmas visítással felrepült a levegőbe, nekivágódott a szemközti falnak, aztán a padlóra rogyott valahol Ron mögött. 

- Hol voltál, Brina? - kiabálta Ron, de a lány akkor már továbbrohant. Egy eltévedt (legalábbis remélte, hogy eltévedt) átok a feje fölött csapódott a falba, vakolatdarabokkal szórva tele a haját. 

Ahogy a folyosókon rohantak, nem törődve a kiáltásokkal, és a földön fekvő, talán holt, talán élő emberekkel, Brina kénytelen volt megátkozni néhány olyan embert is, aki nem volt halálfaló. Hiába; nem hagyhatta, hogy kárt tegyenek Perselusban. Amíg ki nem ér az iskola kapuján épségben, Brina aztán nem megy távolabb a két méteres sugaránál. 

Átszaladva a csarnokon, a bejárati lépcsőre érve gyorsan körülnézett: szinte azonnal megpillantotta a parkban mozgó három fekete árnyat: Lucient, Dracót és Bellatrixot feltehetőleg. A vadkanos kapu felé futottak, ahová Perselusnak is el kellett érnie, hogy onnan dehoppanálni tudjon. 

Alig rohantak el Hagrid kunyhója mellett, mikor Brina fülét futólépés csapta meg maguk mögül. Brina legnagyobb meglepetésére ahogy hátranézett, Neville-t pillantotta meg, amint őket üldözi. 

- Incarcer... - ordította Neville, Perselusra célozva, de Brina egy pálcaintéssel beléfojtotta az ártást. Erre már Piton is hátrafordult. - Támadjon! - dühöngött Neville. - Támadjon, maga gyáva...

- Én vagyok gyáva, Longbottom? - harsogta a férfi. - Apád csak akkor mert rám támadni, ha négyen voltak egy ellen! Őt minek neveznéd, mi?

- Stup... - mielőtt még végigmondhatta volna az ártást, Neville összerogyott a gyepen. 

- Ne! Elfelejtetted, mi a parancs? Ő a Nagyúré! Nem bánthatjátok! - üvöltött rá Brina a nagydarab halálfalóra, aki időközben odaért hozzájuk. - Gyerünk innen! 

A halálfaló, és az őt utolérő Carrow testvérpár engedelmeskedtek, és elfutottak a kapu felé. Eközben Neville fájdalmas arccal feltápászkodott, és pálcáját újból Pitonra szegezte:

- Sectumsempra! 

Brina ösztönösen elé ugrott, közben félrelökve a férfit az átok útjából, mivel már maradt lélekjelenléte kivédeni hirtelenjében az átkot. Így azonban őt súrolta a rontás: úgy érezte, mintha a bal karján egy tüzes ostor csapott volna végig, és a meleg vér rögtön eláztatta a talárját. 

- A saját varázslatomat merted ellenem használni, Longbottom? Én találtam fel ezeket; én, a Félvér Herceg! - harsogta Piton, aki nem vette észre hirtelenjében Brina sérülését. Rémisztő dörrenés hallatszott, ahogy elátkozta Neville-t: a fiú hátrarepült, majd a földnek ütközött, és kirepült a kezéből a pálca. 

- Menj már, Perselus! El kell tűnnöd, mielőtt a minisztérium ideér... - kiáltotta Brina. 

Ahogy Perselus lobogó talárral a kapu felé sietett, Brina csak arra tudott gondolni, hogy a mai naptól fogva már semmi nem lesz olyan a Roxfortban, mint előtte.