Öt percre rá megérkezett a közönség is. Száz meg száz diák tódult a lelátókra, szapora lábdobogás és vidám csevej közepette. Az ég immár tiszta mélykék volt, és a csillagok is megjelentek rajta. A nagy zsivajban négy ember sétált a stadionba; Hagrid, Mordon, McGalagony és Flitwick professzor.

- Amíg maguk odabent lesznek, mi a labirintus körül járőrözünk - magyarázta McGalagony. - Aki olyan helyzetbe kerül, hogy kénytelen feladni a versenyt, küldjön piros jelzőszikrákat a levegőbe. Akkor egyikünk bemegy érte, és kihozza. Érthető?

A bajnokok bólintottak. Meglepetésükre a közönségből Dumbledore vált ki, és egyenesen feléjük tartott.

- Bajnokok! Hozzám! Szaporán! - intette magához a gyerekeket. Bizalmasan közelebb hajolt hozzájuk, és komoly, vészjósló hangon folytatta: - Odabent nincsenek se sárkányok, se viziszörnyek. Helyettük egy sokkal nehezebb akadály vár rátok. Ugyanis odebent megváltozik az ember. Keressétek a kupát, de vigyázzatok, ne veszítsétek el közben önmagatokat!

- Akkor hát kalandra fel! - szólt vidáman Bumfolt, tudomást sem véve Dumbledore beszédének hatásáról, ami után mind komorabb arckifejezést öltöttek fel. Sabrina például egyenesen beleborzongott az igazgató szavaiba.

- Brina, sok sikert - ölelte magához hirtelen Lucien a lányt, akit annyira meglepett a gesztus, hogy köpni-nyelni nem tudott. Egyszercsak egy szúrást érzett a karjában, és már épp lökte volna el magától a fiút, mikor az rácsapott a lány karjára, és megszűnt a fájdalom. - Egy szúnyog volt rajtad. Jó nagy dög.

- Azt meghiszem... - morogta gyanakodva a lány. Lucien valamit beadott volna neki? Hülyeség, hisz ilyen rövid idő alatt, ráadásul ilyen szögből... Biztos volt benne, hogy szúnyog nem csíp ekkorát, azonban most nem volt ideje ezen gondolkozni, ugyanis kezdődött a próba.

- Sonorus! - dörmögte Bumfolt, s mikor megszólalt, mágikusan felerősített hangja visszhangozva harsogott a lelátók között. - Hölgyeim és uraim! Ezennel kezdetét veszi a Trimágus Tusa harmadik és egyben utolsó próbája! A verseny pillanatnyi állása a következő: Sabrina Dursley és Neville Longbottom a Roxfort bajnokai nyolcvanöt-nyolcvanöt ponttal holtversenyben vezetik a mezőnyt! - szavait akkora üdvrivalgás fogadta, hogy megriadt madarak seregei röppentek fel a Tiltott Rengeteg fáiról. - A második helyen Durmstrang Intézet bajnoka, Lucien Lancov áll, nyolcvan ponttal! A harmadik helyezett Fleur Delacour, a Beauxbatons Mágusakadémia növendéke! Akkor hát... Sabrina és Neville. Sípszóra indultok. Három, kettő, egy...

Brina megragadta Neville kezét, amit a fiú bátorításként megszorított. Sietve elindultak a labirintus felé. A házmagas sövényfalak beárnyékolták az ösvényt, amire ráléptek. Abban a szempillantásban egymásra néztek nagyra kerekedett szemmel; mintha a sövény kirekesztette volna a közönség zsivaját. Mindketten elmotyogták a Lumos varázsigét, és továbbmentek. Alig ötven méter után az ösvény ketté ágazott.

- Együtt csináljuk végig, ahogy megbeszéltük, Neville - szorította meg a fiú kezét. - Valaki vár rád itt, és ezzel a tudattal nem hagyhatlak egyedül.

- Pedig megszerezhetnéd a kupát - motyogta Neville.

- A kupa mit sem ér, ha te közben elpatkolsz. Na, menjünk balra - indult el az említett irány felé.

Meghallották Bumfolt második sípjelét. Lucien is belépett hát az útvesztőbe. Megszaporázták a lépteiket, mikor a harmadik sípszó is felhangzott. Most már mind a négyen versenyben voltak.

A labirintusban percről percre fogyott a fény. Brina nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valaki figyeli őket, na meg az émelygéstől, amit szimplán az idegesség számlájára írt.

- Tájolj! - motyogta Neville a pálcájának, mire az nyitott tenyerén megpördülve észak felé fordult. Tudták, hogy északnyugatnak kell tartaniuk, ha el akarják érni a labirintus közepét. Ahogy haladtak az ösvényeken, egy darabig gyanúsan akadálytalan volt az útjuk.

- Hagrid durrfarkú szurcsókjai! - rohant ki az egyik útról Lucien zihálva. - Iszonyúan nagyok! Alig tudtam megszökni előlük! - azzal már tovább is indult, és hamarosan elnyelte a labirintus.

Brina és Neville igyekezett zajtalanul lépkedni, miközben sorra vették a kanyarokat. Balra... jobbra... megint balra... Két ízben is zsákutcába ütköztek. Visszafordultak hát, bekanyarodtak jobbra, de ekkor viszont furcsa, aranyló ködfelhő szegte útjukat.

- Reducto! - próbálkozott eltüntetni Brina, de az átok csak átsuhant a ködön.

- Szerinted megéri átmenni rajta? - kérdezte Neville, de mielőtt a lány válaszolhatott volna, éles sikoly harsant fel.

- Ez Fleur volt! - kerekedett el Brina szeme. - Fleur? - kiáltott a francia lány után, de nem kapott választ. A sikoly valahonnan a ködfelhőn túlról érkezett, így Brina ösztönösen belerohant a ködbe.

Egyszeriben feje tetejére állt a világ. Sabrina, és pár pillanat múlva Neville is fejjel lefelé lógott a földről, a csillagokkal pettyezett sötét ég pedig alattuk terült el. A lány úgy érezte, ha felemeli a lábát, lezuhan. Hiába gondolkozott, nem tudott megfelelő bűbájt találni erre a helyzetre. Két választása volt: vagy megmozdul, vagy feladja a versenyt. Így hát behunyta a szemét, és elrugaszkodott a fűmennyezettől.

A világ azon nyomban helyreállt, és Brina talpra esett a biztonságot nyújtó talajon. Hamarosan Neville is földet ért mellette, s kissé sokkosan bár, de továbbindultak. Brina egyre jobban úgy érezte, lelassult körülötte a világ, és ködösen látta a dolgokat. Azonban ezt betudta annak, hogy az imént lógott fejjel lefelé, így hát egy szó nélkül folytatta útját. Egy kereszteződéshez értek, ahol még mindig nem találták Fleurt sehol. Pedig csak ő lehetett, mivel női sikoly volt. Kettő dolog történhetett: vagy feladta a versenyt, vagy akkora bajban van, hogy nem tudja használni a pálcáját sem. Brina nyugtalansága egyre fokozódott, amin enyhe szédülése sem segített.

A következő tíz percben nem ütköztek semmilyen akadályba, de mikor befordultak egy sarkon, ez megváltozott. Lucien igazat mondott, ugyanis a szurcsók, ami fogadta őket, valóban hatalmas volt. Lehetett vagy három méter hosszú, és leginkább óriási skorpióra emlékeztetett.

- Stupor! - kiáltotta Neville, de az átok visszapattant az állat páncéljáról. A fiú leguggolt, mielőtt eltalálta volna saját átka, és a szurcsók farkából előtörő lángcsóva.

- Obstructo! - szegezte Brina a pálcáját a szurcsók puha, hasi részére. Az állat megdermedt, és a két gyerek zihálva menekült az ellenkező irányba. Újabb és újabb zsákutcák vártak rájuk, de az egyre sűrűsödő sötétség azt sugallta, hogy közelednek a céljukhoz. Brinán furcsa zsibbadtság lett úrrá, és egy pillanatra elfelejtette, pontosan hol is van, és mi történt az elmúlt percekben. Gyanította, hogy Dumbledore nem erre gondolt az alatt, hogy idebent megváltozik az ember...

Mikor egy hosszú, egyenes ösvényre értek, egy olyan lényre esett pálcájuk fénye, amit eddig csak tankönyveikben láttak; ugyanis egy szfinx állta el útjukat. Úgy tűnt, a lény nem akar támadni, ugyanis csak fel-alá sétált előttük.

- Közel vagytok a célotokhoz - mondta mély, rekedt hangon. - Leggyorsabban úgy érhetitek el, ha elmentek mellettem.

- Akkor hát... átengednél? - kérdezte Neville naivan.

- Még nem - felelte a szfinx. - Csak akkor engedhetlek át, ha helyesen feleltek a találós kérdésemre. Ha rosszul válaszoltok, megtámadlak titeket. Ha hallgattok, sértetlenül távozhattok.

- Rendben. Hallhatnánk a kérdést? - vágta rá Brina. Egyre rosszabbul érezte magát, így olyan hamar ki akart jutni innen, amilyen hamar csak lehetett. A szfinx leült az ösvény közepére, és előadta a rejtvényét:

Milyen lovag, ki a jel

Szent nevében útra kel?

Mondd a végzet fegyverét,

S vele rettegett nevét.

Meg se mozdul a lába,

Mégsem érsz a nyomába.

Ez a három egyre megy.

A megoldás az az egy.

- Ha kitalálunk hármat, abból rájöhetünk a negyedikre, és az a válasz? - kérdezte Neville. A szfinx nem felelt, csak titokzatosan mosolygott. Ezt igenlő válasznak vették.

- Egy lovag, aki útra kel... az egy kóbor lovag. Ez nem találgatás volt! Vagy keresztes lovag... Mindegy, erre még visszatérünk. Mondd a végzet fegyverét... - motyogta maga elé Brina, aki egyre tompábbnak érezte magát.

- Milyen fegyvere van a halálnak?... Kaszája... A halál a Kaszás. Nem mozog a lába, mégsem tudod utolérni - ismételte Neville. - Ha nem mozog a lába, akkor nem szalad... hanem repül! Nem tudom utolérni, mert repül! Madár!

- Keresztes... kaszás... madár... - dünnyögte a lány. - A három egyre megy... Mire megy? Keresztes... kaszáspók... Mi? Keresztespók, kaszáspók, madárpók! Pók!

A szfinx még szélesebben elmosolyodott, és félreállt az útból. Sietve továbbindultak, már amennyire Brina tudott sietni, ugyanis úgy érezte, mintha a sövényfalak egyenesen felé dőlnének, pedig a lábai amúgy is zsibbadtak már...

- Brina, jól vagy? - ragadta karon Neville.

- Persze, persze, csak kicsit szédülök. De mindjárt ott vagyunk, menjünk inkább tovább...! - felelte térdére támaszkodva. Neville a derekánál fogva támogatta meg a lányt, nehogy összessen menet közben. Újabb elágazáshoz értek nemsokára.

- Tájolj! - súgta Neville a pálcájának, mire az a jobb oldali irány felé mutatott. Elindultak az ösvényen, s néhány lépés után ezüstös fényt pillantottak meg. 

- Ott van a Trimágus Kupa! - kiáltott fel Neville diadalittasan. Brina rámosolygott barátjára, miközben sietve a kupa felé támolyogtak. Viszont a lány örömét beárnyékolta a tudat, hogy túl könnyen jutottak el idáig. Azt hitte, apja a labirintusban akar lecsapni Neville-re; eleve azért is maradt vele, hogy megvédhesse. Azonban lehet, hogy félreértette azt a levelet, és a Roxforton kívül fogja viszontlátni apját. 

A ragyogó kupa előtt pár méterrel mindketten megtorpantak. 

- Fogd meg - zihálta Brina. - Gyerünk, fogd meg. Ott vagy a célnál. 

- Te fogd meg. Neked kell győznöd - ellenkezett a fiú. - Te jelentkeztél önként, én csak belekeveredtem ebbe az egészbe...

- Az itt nem számít - felelte Brina. Keserű csalódottság öntötte el, de ezzel egyetemben az ájulás is kerülgette, és körülbelül fél percenként kiesett neki, miért is van itt. - Az győz, aki elsőnek fogja meg a kupát. Az pedig te leszel. 

- Nem - rázta a fejét Neville. 

- Ne játszd a nagylelkűt! - szólt ingerülten a lány. - Fogd meg azt a kupát, és menjünk ki végre innen! 

- Együtt jöttünk végig az egész labirintuson. És nem csak a labirintuson! Az egész tusán. Minden próbánál te segítettél nekem. 

- Nekem is segítettek. Ma pedig már rég a sövény lábánál feküdnék, ha nem támogatsz el idáig! - vágta rá türelmetlenül Brina. - És a labirintuson eleve azért jöttünk végig ketten, mert azt hittem, valami halálfaló a halálodra fog törni itt - nem mondta ki szó szerint, hogy nem "valami" halálfalóra tippelt, hanem magára A halálfalóra, ha igazán pontos akart lenni. - De úgy látszik, melléfogtam. Fogd már azt a kupát! 

- Egyszerre fogjuk meg - mondta Neville. - Roxfortos győzelem lesz. Holtversenyben nyerünk.

- Ez... ez komoly? - pislogott Sabrina kábán. 

- Igen - bólintott a fiú. - Segítettünk egymásnak, nem? Mindketten célba értünk. Fogjuk meg együtt a kupát. 

- Rendben - mosolygott fel rá a lány. - Gyerünk. 

Ketten elbotladoztak a kupáig, és kezüket a serleg két füle fölé emelték. 

- Háromra, rendben? - szólt Neville. - Egy... kettő... három....

Mindketten megfogták a Trimágus Kupát. Brina azon nyomban hatalmas rántást érzett a köldöke táján. Lába alól eltűnt a talaj, s felsüvített körülötte a szél. Többé nem tudta elengedni a Trimágus Kupát; csak repült-repült egy kavargó, színes űrben, ahol nem volt más, csak Neville, a serleg, és ő. 

Brina talpa a földnek ütközött; lába összecsuklott alatta, és ő előreesett. Ez a kis utazás csak még jobban rontott az állapotán: már úgy szédült, mintha bármelyik pillanatban elájulhatna, vére csak úgy dobolt a fülében, és érezte, ahogy elönti a hideg verejték. 

- Hol vagyunk? - kérdezte Neville. Brina csak némán rázta a fejét, és próbált nem elájulni. Annyit ő is észrevett, hogy nem a roxforti birtokon vannak. 

- Szerinted ez is a próba része? - nézett körbe Neville. - Szerintem húzzunk pálc... Brina, megvagy? - térdelt le mellé a hűvös földre, de már elkésett. 

Brina éles, szúró fájdalmat érzett a mellkasában, és fekete foltok kezdték tarkítani látását. Úgy érezte, a szíve olyan hevesen ver, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatna a mellkasából; azonban az utolsó pillanatban úgy érezte, minthacsak összeszorítanák, megakadályozva, hogy tovább pulzálja a vért. Az utolsó, amit érzett, hogy hanyattesve elterül a földön. Ezután elsötétedett előtte a világ. 

Neville hassal zuhant a földre, és szemét még most se nyitotta ki. Minden izmát megfeszítette, és görcsösen szorongatta, ami a kezében volt: a Trimágus Kupa sima, hideg aranyfülét, és Brina hasonlóan hideg karját. Belezokogott az illatos fűbe a lány feje mellett, akinek holttestére szinte ráborult. 

Egyszerre fülsiketítő, szédítő hangzavar harsant fel körülötte: tapsolás, lábdobogás, ujjongás, örömteli kiáltások. Aztán egyszercsak két kéz megmarkolta a karját, és nagy nehezen lerángatta a fiút a holttestről, amit még mindig görcsösen ölelt át. 

- Neville! Neville! - szólongatta őt Albus Dumbledore, a hátára fordítva a fiút. 

Ekkor mindenkinek szeme elé tárult a halott Brina látványa; bőre fafehérré fakult, zöld szeme üvegesen meredt a semmibe, haja szétterült alatta a fűben. A közeledő emberek sötét körvonalaitól nem tűnt fel mindenkinek a holttest, így tovább ünnepeltek ujjongva. Azonban egyszercsak Fleur elborzadt sikolya hasított az éjszakai levegőbe, mire mindenki felkapta a fejét.

- Mi van itt?! Mi történt?! - hangzott fel a kiáltás valakitől. 

- Visszatért! Voldemort visszatért! - ordította Neville, még mindig sírva, újból ráborulva Brina holttestére. 

- Uramisten; Dursley! - suttogta Cornelius Caramel. - Dumbledore... ez a lány meghalt!

A körülöttük állók döbbenten visszhangozták a szavakat. A hír előbb suttogva terjedt, aztán egyre hangosabban, s végül már emberek kiáltottál, károgták bele az éjszakába:

- Halott!

- Meghalt!

- Sabrina Dursley meghalt!

- Ereszd el, Neville... - hallatszott Caramel hangja. Neville érezte, hogy valaki megpróbálja lefejteni az ujjait Brina karjáról, de ő hűségesen kitartott. Dumbledore hajolt közelebb hozzá:

- Már nem segíthetsz rajta, Neville. Vége. Engedd el.

- Egyszercsak összeesett! Nem hagyhattam ott... közöttük!

 - Jól van, Neville... Visszahoztad. Most már otthon van. Ahogy te is - azzal lehajolt, és korát meghazudtoló erővel felemelte és talpra állította Neville-t. 

- A gyengélkedőre kell vinni! - jelentette ki emelt hangon Caramel. - Rosszul van, megsebesült... Dumbledore, Dursley szülei ott vannak a lelátón...

- Majd én felviszem Neville-t, Dumbledore. Majd én felviszem... - nyomult hozzájuk Rémszem, elevezetve a még mindig zokogó fiút.

- Mindenki maradjon a helyén! Meghalt egy lány - közölte Caramel a tanári karral. - El kell vinni a holttestet... Túl sokan látják...

- Engedjenek! - vágott át a Dursley család feje a tömegen, mögötte a halálravált arcú Petuniával és Dudley-val. - Ő a kislányom! Ő a kislányom! - borult rá Vernon zokogva a holttestre. 

- Nem! Nem! - ismételgette elszörnyedve Petunia, hisztérikusan zokogva, Dudley-val egyetemben. 

Piton viszont nem hagyta, hogy sokáig gyászoljanak, ugyanis mikor elért hozzá a hír, hogy a lány nem a halálos átoktól távozott el, hanem feltehetőleg valamilyen egyéb tényező okozta szívleállástól, akkor megállíthatatlanul lökött félre mindenkit az útjából. A családja zokogásával nem is törődve, arrébb lökte őket is, és letérdelt a lány mellé. 

- Mit csinál vele?! Hagyja békén a holttestét! - hallotta meg Ron Weasley zokogó üvöltését maga mögül. 

- Ron, engedd el... - a sírástól elfúló hang Hermionéhez tartozott, aki karjánál fogva próbálta visszatartani Ront attól, hogy rávesse magát Pitonra. 

A bájitaltantanár azonban nem törődött senkivel. Mikor meglátta a lány semmibe révedő, üveges szemét, majdnem összezuhant. Eltemetett már egy nőt, akit szeretett. Még egyet nem fog. 

Ujjait összekulcsolta, és ütemes mozdulatokkal belekezdett a mugli újjáélesztésbe, ahogy azt anno megtanulta. Fej hátraszegése, harminc nyomás a szegycsont aljára, aztán két befúvás a szájba. Bár Caramel fejét csóválva meredt rá, de Dumbledore nem hagyta, hogy bárki leállítsa Pitont. A szülők, muglik lévén, tudták, mit csinál a professzor, azonban a közönség, akinek nagyja soha életében nem hallott az újraélesztésről, csak annyit láttak, hogy Pitont szája a halott lányéra tapad. 

Már harmadjára csinálta a szívmasszázst és a lélegeztetést felváltva, mikor Brina mellkasa nagyot emelkedett. Piton elvált az ajkától, mire a lány szaporán kezdte kapkodni a lélegzetét, sűrűn pislogva közben, pillantását ide-oda kapkodva az egybegyűltek között. Szülei ezúttal a megkönnyebbüléstől sírták el magukat, Ron pedig a lány nyakába borult. Sabrina mindezt alig fogta fel, ugyanis tekintetével még mindig Pitont kereste, aki küldetését elvégezve távolabb is lépett a lánytól. 

- Perselus, köszönöm, köszönöm hogy visszahozta! - rázta meg a professzor karját a zokogva hálálkodó Petunia. Az összezavarodott tömeg zúgolódni kezdett: senki nem tudta hirtelen, hogy most mi van Sabrina Dursley-vel. Hogy teljesen pontos legyen az állítás, még ő maga sem tudta. Homályos volt előtte a világ, s nemsokkal azután, hogy Piton felnyalábolta, hogy felvigye a gyengélkedőbe, már el is aludt a kimerültségtől. 

Fáradtan, de minden kétséget kizáróan jobb közérzettel ébredt fel. Nem is nyitotta ki a szemét - vissza akart süllyedni az öntudatlanságba, ott akart maradni az ágy melegében. Suttogó hangokat hallott maga körül. 

- Felébred, ha nem fogják be a szájukat! - hallotta meg anyja hangját maga mellől. 

- Miért kiabálnak? Nem érnek rá reggel megbeszélni? - dörmögte Ron. 

- Ide hallgasson, Dumbledore! - szűrődött be a miniszter ingerült hangja. - Úgy beszél, mintha maga se volna ép eszénél. Még hogy Tudjukki visszatért! Azon nem csodálkozom, hogy Kupor ilyesmiket képzel, de azon igen, hogy maga hitelt ad egy mániákus őrült szavainak!

- Mikor Neville megérintette a Trimágus Kupát - folytatta csökönyösen Dumbledore. - ,az Voldemorthoz szállította őt. Neville látta és tanúsítja, hogy Voldemort újra testet öltött. Fáradjon velem a dolgozószobámba, Cornelius, ott részletesen beszámolok a történtekről. Sajnálom, de nem járulhatok hozzá, hogy most kihallgassa Neville-t. 

- Maga... szavahihető tanúnak tartja Neville-t ebben az ügyben, Dumbledore?

- Igen, hiszek Neville-nek. Meghallgattam Kupor vallomását, és Neville is beszámolt róla, mi történt, miután megérintette a Trimágus Kupát. A két történet kiegészíti egymást, és magyarázattal szolgál mindarra, ami Bertha Jorkins eltűnése óta történt. 

- Maga tehát elhiszi, hogy Voldemort visszatért, mert ezt állítja egy elmeháborodott gyilkos és egy tizennégy éves fiú, aki... nos... hát....

- Nézze, Cornelius - szólt Dumbledore, nem várva meg, amíg a miniszter befejezi a mondatot. - Neville ugyanolyan beszámítható, mint maga vagy én. A sebhely a homlokán nincs befolyással az elmeállapotára. 

- A két szememmel láttam, hogy Voldemort visszatért! - fakadt ki Neville. Brina csak ekkor nyitotta ki a szemét, és vette észre, hogy a fiú ott fekszik a mellette lévő ágyon. - Láttam a halálfalókat! Fel tudom sorolni a nevüket! 

- Nem térhetett vissza, Dumbledore... nem lehet, hogy visszatért... - szólalt meg Caramel, szinte rimánkodva. 

- Tessék - lépett előre Piton, felhúzva talárja ujját a bal alkarján. - Nézze meg. Ez itt a Sötét Jegy. Egy órája fekete volt, de most is jól látszik még. Év eleje óta egyre határozottabban rajzolódott ki. Karkarové szintúgy. Mit gondol, miért lett öngyilkos, és vetette magát a tóba? Félt a Nagyúr bosszújától. Túl sok halálfalót árult el, nem térhetett vissza közéjük. 

- Nem tudom, mi céljuk ezzel, Dumbledore - rázta a fejét Caramel. - ,de eleget hallottam - mielőtt elindult volna kifelé, egy zsák aranyat húzott ki a zsebéből, és letette a Neville és Brina ágyai közt lévő éjjeliszekrényre. - A nyereményetek. Ezer galleon. Ünnepélyes díjátadásra készültünk, de jelen körülmények között... - azzal fejébe csapta keménykalapját, és távozott. 

- Sok tennivalónk van - szólt Dumbledore. - De először is Miss Dursley-t is be kéne avatni abba, mi is történt. Bizonyára roppant kíváncsi. 

- Még szép - nyögte ki Brina. Saját hangja önmaga számára is túl rekedtül és idegenül hangzott. 

- A véréből Madam Pomfrey kimutatta, hogy ketamin túladagolás miatt következett be a halála - ecsetelte Dumbledore. 

- Halálom? - kérdezett vissza meghökkenve a lány.

- Igen, jól hallotta. A klinikai halál állapotát Perselus épphogy vissza tudta csak fordítani. Meg kell jegyeznem, igencsak meglepett engem is, hogy ért a mugli elsősegélyhez - sandított az igazgató a bájitaltantanárra.

- Kevesen tudják, de ápolóként szolgáltam a 78'-as Afganisztáni háborúban - jegyezte meg Piton rezzenéstelen arccal, mintha valami hétköznapi dolgot mondott volna. 

- Erről egyszer még mesélnie kell - kacsintott a professzorra a lány. - De előbb még tudni szeretném, hogy került ketamin a szervezetembe. 

- Hát, ezt mi is szeretnénk tudni - sóhajtotta Dumbledore. 

- A lányom nem drogos! - bömbölte Vernon.

- Tudjuk, Mr. Dursley, senki nem is vádolta meg ezzel. Mindenesetre bárki lehetett a tettes, aki túladagolta a kisasszonyt - válaszolta higgadtan az igazgató. 

- Biztos Kupor volt - szólt közbe Ron. - Azt akarta, hogy Brinának esélye se legyen nyerni a tusán!

- Ez jó ötlet, Mr. Weasley, de sose tudjuk meg, hogy igaz-e, ugyanis Ifj. Kupor úr halott.

- Ifjabb Barty Kupor hogy jön ide a témához? - értetlenkedett Brina. 

- Azt hiszem, jobb ha hátra dőlsz. Ez hosszú történet lesz - sóhajtotta Neville.