- Nagyuram, tehát a döntésed végleges? - kérdezte a fiú. 

- De még mennyire, hogy végleges - felelte egy fagyos hang. - Másik hű szolgámmal együtt fogsz segédkezni Longbottom győzelmében a Tusán. És persze gondoskodsz róla, hogy ne jusson tudomására az egésznek se ő, se a lányom. Nem tudom, azért férkőzött-e a fiú bizalmába, hogy az én terveimet segítse, vagy valóban kötődik-e hozzá... 

- Neville Longbottom nélkül is véghezvihetnénk a dolgot, kegyelmes uram - szólalt meg egy harmadik, cincogó hang. 

- Megmondtam, Féregfark: jó okom van rá, hogy Longbottomot használjam, és nem fogok lemondani róla. Tizenhárom évig vártam. Néhány hónapon már nem múlik. Ami a fiú megközelítését illeti, bízom a tervem sikerében. Csendben, feltűnés nélkül fogod tenni a dolgod; legszívesebben magam csinálnám, de sajnos jelenlegi állapotomban... Ne légy kishitű, Féregfark, hisz már csak egyetlen akadályt kell elhárítanunk, és szabad az út Neville Longbottomhoz. Nem várom el tőled, hogy mindent egyedül csinálj. Látod, hűséges szolgáim fia is csatlakozott hozzád...

- Én is hűséges szolgád vagyok! - vágta rá Féregfark, árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában. 

- Féregfark, nekem olyan ember kell, akinek helyén van az esze, és akinek hűségében tökéletesen megbízhatok. Sajnos te egyik elvárásnak sem felelsz meg, ifjú szolgámmal ellentétben. 

- Nagyuram - szólalt meg a fiatal fiú felbátorodva, még jobban kihúzva magát. - Fenn áll még, hogy nekem szánod a lányod kezét? - kérdezett rá merészen. 

- Téged szánlak a lányomnak, nem fordítva, ezt jegyezd meg! Kénytelen leszek férjhez adni, mielőtt az egyik véráruló Weasley, vagy ne adj' Merlin, Longbottom mellett köt ki! Nem, ezt nem hagyhatom... 

- Kegyelmes uram, biztos nem lenne erre alkalmasabb jelölt? - vetette fel Féregfark.

- Csak nem magadra gondolsz, Féregfark? Ezt meg se hallottam! - nevetett fel a Nagyúr. - Bár vannak más aranyvérű, nemes származású halálfaló fiúk is... azonban csak egy van, aki önszántából segítségét nyújtotta, és hűsége töretlen. Ő pedig épp itt áll melletted, Féregfark. Jól nézd meg, mert ez a fiú egyszer még a lányom oldalán fog uralkodni feletted.

A Hermelindomb megmászása nehéz és kimerítő feladatnak bizonyult. A sötétben minduntalan megbotlottak az alattomos nyúlüregekben, vagy épp megcsúsztak egy-egy nedves, fekete fűcsomón. Dudley az oldalát szorongatva zihált, Harry pedig a szemüvegét törölgette a melegítőfelsőjében, mikor felértek a dombtetőre. 

- Egész jó időt futottunk, még maradt tizenöt percünk - pillantott a karórájára James. - Már csak a zsupszkulcsot kell megtalálnunk. Gyertek, fésüljük át a dombtetőt...

Még két perce sem keresgéltek, mikor kiáltás hasított a levegőbe:

- Erre gyertek, James! Gyertek ide, mi már megtaláltuk! 

Nem messze tőlük két magas férfialak körvonala rajzolódott ki a derengő horizont előtt. 

- Amos! Jól látom, megint be vagy baszva?

Lily és James mosolyogva odasietett ahhoz az alakhoz, aki rájuk kiáltott, és kezet ráztak vele. A gyerekek követték. A férfi - egy pirospozsgás arcú, bozontos, barna szakállú varázsló - szakadt, ócska bakancsot szorongatott a bal kezében. 

- Ő Amos Diggory - mutatta be James. - A Varázslény-felügyeleti Főosztályon dolgozik. A szép szál fiát, Cedricet, ha jól sejtem, már ismeritek. 

Brina sokatsejtető mosollyal mérte végig Cedricet. Tizenhét év körüli, feltűnően jóképű fiú volt. Valamennyien tudták róla, hogy ő a Hugrabug kviddicscsapatának fogója és egyben kapitánya. 

- Sziasztok! - köszönt barátságosan Cedric. 

- Ott jönnek a többiek - intett Harry a fejével a domb másik végébe. 

- Halihó! - kurjantotta Mr. Weasley, mire mindnyájan el is indultak feléjük üdvözölni őket. Ahogy Brina megpillantotta Ront, Hermionét, Neville-t, Fredet és George-ot, nem is tudta, melyikőjük nyakába vesse magát először. Végül Ronon akadt meg a tekintete a legtovább, így hozzá futott oda. 

- Ron! - ugrott a nyakába, kis híján feldöntve őt. - Jó újra látni! Látom, megnőtt a hajad... előbb is megnöveszthetted volna, nagyon jól áll - hadarta izgatottan, mikor elengedte őt, és hátrébb húzódva megszemlélte. Ron arca vörös volt mint a pipacs, bár ezt rá lehetett fogni arra, hogy a domb-mászástól pirult ki. 

- Öhm, igen... - vonogatta a vállát Ron, hirtelen elkezdve vállig érő haját igazgatni. - Neked is... öö... nőtt a hajad - hebegte, mire Brina akaratlanul is elnevette magát. 

- Sokat kutyagoltatok, Arthur? - kérdezte Lily.

- Á, dehogy - legyintett Mr. Weasley. - Itt lakunk nem messz, épp csak a falun túl. És ti? 

- Hajnali ötkor keltünk - dohogott Dudley, homlokát törölgetve. 

- Neville, nem fájt a sebhelyed azóta? - kérdezte suttogva barátjától Brina, mikor átölelte. Neville még múlt héten írta meg neki levélben, hogy fájt a sebhelye, és muszáj elmondania valakinek.

- Nem - motyogta bele Neville a lány hajába. 

- Jól van, de szólj, ha bármi van - veregette meg Brina a fiú vállát, és már ment is tovább megölelgetni a többieket is. 

- Mind a te gyerekeid, Arthur? - kérdezte Mr. Diggory. 

- Nem, nem, csak a vörös hajúak - rázta a fejét Mr. Weasley, és rámutatott saját csemetéire. - Ők Ron fiam barátai: Hermione és Neville...

- Merlin szent szakállára! - Amos Diggory szeme elkerekedett. - Neville? Te vagy Neville Longbottom? 

- Öhm... igen. 

- Mindjárt itt az idő! - váltott gyorsan témát James, és az órájára nézett. - Nem tudod, Amos, várunk még valakire? 

- Nem - rázta a fejét Mr. Diggory. - Lovegoodék már egy hete ott vannak, Fawcették pedig nem tudtak jegyet szerezni. Több varázsló nem lakik ezen a környéken, igaz-e? 

- Tudtommal nem - hagyta rá Lily. - Egy perc van még hátra... ideje felkészülnünk. Érintsétek meg a zsupszkulcsot!

Bár tömött hátizsákjaik megnehezítették a dolgot, azért sikerült mindannyiuknak hozzáférniük a kopott bakancshoz, amit Amos a kezében tartott. Ott álltak szoros kört alkotva a hűvös fuvallat söpörte dombtetőn. Egyikük sem szólalt meg. 

- Három - mormolta Mr. Weasley az óráját figyelve. - Kettő. Egy...

A dolog robbanásszerűe hirtelenséggel történt. Brina úgy érezte, mintha megrántanák egy kampónál fogva. Talpa alól eltűnt a talaj; Ronnal és Dudley-val ugyanez történhetett, hisz továbbra is ott voltak mellette, válluk neki-nekiütődött az ő vállának. Együtt zuhantak-repültek egy kavargó színfoltokkal teli térben, ahol iszonyúan fújt a szél. Brina ujja úgy tapadt a bakancshoz, mint apró gombostű egy irtózatos erejű mágneshez. 

Azután...

Brina talpa a földnek ütközött. Ron egyensúlyát vesztve nekitántorodott, így aztán mindketten elestek. Mindenki ledöntött kuglibábuként hevert a földön, kivéve Mr. Diggory-t és Cedricet. 

- Öt óra hét perc, Hermelindomb - darálta egy hang. 

Brina kikászálódott a vöröslő arcú Ron alól, és miután felsegítette a fiút is, körülnézett. Kietlen, ködös lápvidéken landoltak, két mugli ruhás varázslóval szemben. 

- Jó reggelt, Basil - köszönt Mr. Weasley, és átnyújtotta neki a bakancsot. 

- Szervusz, Arthur - dörmögte fásultan. - Te nem vagy szolgálatban? De jó egyeseknek... Mi egész éjjel itt ácsorogtunk. Jobb lesz, ha odébb húzódtok, mert öt tizenötkor jön egy nagyobb csoport a Fekete-erdőből. Várj csak, megnézem, melyik kempingben vagytok...Weasley-Potter... - Basil végighúzta ujját a pergamenlapon. - A legelső mező, amire kiértek; körülbelül negyed mérföldnyire van innen, abban az irányban. A tulajdonost Mr. Robertsnek hívják. Diggory... a második mező... Mr. Payne-t kell keresni.

- Kösz, Basil - biccentett Mr. Weasley, és intett a többieknek, hogy kövessék. 

A csapat elindult a sivár lápvidéken át. Már vagy húsz perce gyalogoltak a ködben, amikor kőfalú kunyhó tűnt fel előttük. Az épület melletti kerítés és a horizontot alkotó erdő között nagy, lankás mező terült el, s azon sátrak százainak körvonala rajzolódott ki. 

Mr. Roberts-nél Mr. Weasley és James elkezdte kifizetni a bérdíjat, de nehezen boldogultak a mugli pénzzel, így Dudley segített nekik. Miután letudták az anyagiakat, el is indultak a sátrukat megkeresni. Egészen a mező túlsó végéig kellett gyalogolniuk, mikor az erdő széle mellett megpillantottak egy ,,Weezly-Potter" feliratú táblát. 

- A lehető legjobb hely! - lelkendezett Mr. Weasley. - A pálya itt van közvetlenül az erdőn túl. Közelebb nem is lehetnénk hozzá - Gyorsan kibújt a hátizsákjából, majd folytatta: - Így ni! Muglikempingben vagyunk, úgyhogy kerülnünk kell a varázslás minden formáját! Puszta kézzel verjük fel a sátrakat! Nem lehet valami nagy kunszt, hisz a muglik is boldogulnak vele...

Bár Mr. Weasley mugli tárgyak iránti rajongása inkább hátráltatta őket, minthogy segítette volna, attól mégis viszonylag rövid idő alatt sikerült felállítaniuk a két ütött-kopott vászonsátrat. Miután Brina lepakolta a cuccait a lányok sátrában, átment megnézni a fiúkét is. Ez jóval nagyobb volt, bár több mint kétszer többen is laktak benne. 

- Szükségünk lesz egy kis vízre... - szólt ki az egyik hálóból Mr. Weasley. 

- A térkép, amit a muglitól kaptunk, jelez egy csapot a mező túlsó szélén - szólt James. 

- Helyes. Ron, menj el Brinával vízért! - mondta Mr. Weasley a két közelben ácsorgó gyereknek, és a kezükbe nyomta a vízforraló kannát. 

- De hiszen van tűzhelyünk - vetette ellen Ron. - Sokkal egyszerűbb lenne...

- Majd én segítek Brinának, maradj csak itt, ha nem akarsz jönni - sétált be közéjük Fred zsebretett kézzel.

- De akarok, csak... - kezdett bele Ron, de Fred átkarolta Brinát, és már a sátor kijárata felé mentek. 

- Ne feledd, hogy mi most muglik vagyunk! - harsogta a kannát lóbálva a lány, mikor Ron utolérte őket. 

A hármas az út során több ismerőssel is találkozott. Az ír szurkolók darázsfészkében kiszúrták Seamus Finnigant, és Fred látható bánatára Adrian Pucey-t is. Találkoztak emellett Pansy-val, Ernie Macmilennel, Lunával és Tracey-vel a visszafele úton. Utóbbi sátrába bement egy kis időre, mivel Tracey meg akarta mutatni neki legújabb omniszkópját. Tovább időzött, mint azt tervezte, így mikor észbekapott, meg is indult a sátor kijárata felé. Azonban mielőtt még szétnyitotta volna a vékony anyagú sátornyílást, különös mondat ütötte meg a fülét kintről. A lány megtorpant; túl komolyan csengett Fred hangja, ahhoz, hogy most lépjen ki, megzavarva a társalgást. 

- Ezt most nem ronthatod el nekem.

- Én? Te voltál az, aki pontosan tudta, mit érzek iránta, mégis... - vágta rá Ron dühtől elfúló hangon, de Fred közbevágott. 

- Mégis mit? Volt köztünk valami, igen. Viszont tudod miért nem jött össze velem? Mert TE nem szóltál hozzá, mert TÉGED nem akart megbántani! Pedig két kibaszott évig lehetőséged lett volna lépni!

- Gyerekek voltunk, mégis mit vártál? - hitetlenkedett Ron. - Ő legalább törődött az érzéseimmel! Neked nem jelentett semmit, hogy nekem fáj...

- Komolyan Ron, mégis mire számítottál? Mennyi időbe telik, mire felbukkan valaki, aki szemet vet rá? Én átengedhetném neked, de a srác, aki legközelebb jönni fog, nem lesz a bátyád, és nem fogja megkímélni az érzéseidet! Szóval megkérlek rá, ezúttal ne rontsd el nekem az egészet!

Brina kővé dermedve hallgatta a vitát, szinte mozdulni se mert, nehogy meghallják. Szíve a torkában dobogott a felismeréstől, hogy róla beszélnek. Ron... Sejtette ugyan, de nem mert róla soha meggyőződni, hogy ez igaz. Most viszont a saját füleivel hallotta. Ronnak tetszik. Legszívesebben vigyorogva körbeugrálta volna a sátrat örömében - ezzel az érzéssel önmagát is meglepte. Azonban kénytelen volt most már kimenni, nehogy a végén ők jöjjenek be, és kapják hallagtózáson.

- Elrontani? - lépett ki a sátorból, ezer wattos vigyort öltve fel arcára. - Csak egy kanna vizet bíztam rátok, ezt csak nem tudjátok elrontani! - kapta fel az említett tárgyat, mielőtt valamelyikük még belefojtja a másikat. Igyekezett úgy tenni, mint akinek fogalma sincs róla, miről beszéltek eredetileg, és látszólag a fiúknak is ez lehetett a célja, ugyanis úgy viselkedtek vele, mintha az előbb nem épp rajta vitatkoztak volna. Azonban Brina észrevette, hogy inkább hozzá beszélnek, és nem egymáshoz, ami elég árulkodó jel volt. 

- Nem siettétek el a dolgot - fogadta őket George, mikor végre megérkeztek az erdőszéli sátrakhoz.

- Találkoztunk pár ismerőssel - mondta Fred, miközben Brina letette a kannát. 

- Hogyhogy még nem ég a tűz? - kérdezte Ron.

- Apa és James azóta is a gyufával játszik - felelte George. 

Mr. Weasley és James valóban nem ért el túl sok eredményt tűzgyújtás terén - pedig szemlátomást nem lustálkodtak: kettétört gyufaszálak tucatjai hevertek szanaszét. A kudarc azonban nem szegte kedvüket, olyan arcot vágtak, mintha felfedezték volna a világ legszórakoztatóbb elfoglaltságát. 

- Adja ide, Mr. Weasley - vette át a férfi kezéből a gyufát Brina, és türelmesen tanítgatni kezdte a helyes mozdulatra. Hamarosan fel is lobbantak az első tétova lángocskák.

- Bográcsozni fogunk! - kurjantotta Mr. Weasley diadalittasan.

- Ugye nem azt, amire gondolok, apa? - kérdezte Ron olyan arckifejezéssel, mint aki már előre fél a választól. 

- Nem! Hát pont ez a meglepetés! Babgulyást fogunk főzni! - jelentette ki Mr. Weasley sugárzó arccal.

- Neeeh! Bazdmeg! AHhaha! - siránkozott egyszerre az összes Weasley-gyerek. Mindenki tudta, hogy Mr. Weasley csak és kizárólag bablevest szokott főzni.

- És mi lesz a második fogás? - kérdezte Dudley mohón.

- Hát bableves - vágta rá Mr. Weasley. 

- Megyek haza - mormogta Ron.

Alighogy láttak neki a főzésnek, befutott Percy, Charlie és Bill is. 

- Pár perce hoppanáltunk - jelentette be nagy hangon Percy. - Lám, lám, már készül is a pompás ebéd! 

A Weasley-gyerekek nagyot sóhajtottak, és az égre emelték tekintetüket: Percy volt az egyetlen, aki a családjukban ugyanolyan megunhatatlan rajongással viseltetett a bableves iránt, mint Mr. Weasley. 

Az ebéd elfogyasztása után megérkezett Ludo Bumfolt és Barty Kupor is. Míg Fred és George Bumfolttal fogadott Mr. Weasley ellenvetéseit figyelembe se véve, addig Percy Mr. Kupor előtt olvadozott. 

Ahogy múltak az órák, érezhetően fokozódott az izgalom a szurkolók körében. Késő délutánra már szinte vibrált a levegő a feszült várakozástól, s mikor az alkonyat végre jótékony homályba burkolta a sátortábort, a felajzott tömeg egy csapásra megfeledkezett mindenfajta antimugli rendszabályról. A sátrak között lépten-nyomon mozgóárusok hoppanáltak. Portékáik az ír és bolgár csapat színeiben pompáztak, és különböző különlegességeket árusítottak. 

- Egész nyáron ezekre gyűjtöttem - magyarázta lelkesen Ron, miközben Brina és Neville társaságában a szuvenírek között válogatott. Végül vett egy táncoló lóherés süveget meg egy jókora zöld kokárdát, és beszerezte Viktor Krum, a bolgár fogó pöttöm mását. 

Sovány erszénnyel, de jókedvűen tértek vissza a sátrakhoz. Mindannyiuk ruháját zöld kokárda díszítette, Mr. Weasley pedig egy ír zászlót lengetett. Fred és George nem vettek semmit, mert a pénzüket az utolsó knútig Bumfoltnak adták.

Egyszerre mély, búgó gongszó töltötte be a levegőt, s a következő pillanatban kigyulladtak a stadionhoz vezető utat jelző zöld és piros lámpasorok. Mr. Weasley-n egy csapásra gyerekes lelkesedés lett úrrá. 

- Itt az idő! - rikkantotta izgatottan. - Gyertek, induljunk!

Mr. Weasley, James és Lily vezetésével a kis csapat bevetette magát a fák közé, és elindult a hömpölygő tömeggel együtt. Egész úton nevetgéltek, tréfálkoztak, s mikor húsz perc gyaloglás után kiértek az erdőből, a gigantikus stadion árnyékában kötöttek ki.

- Ezt nevezem! - bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta a jegyeiket. - Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, és meg se álljatok a legtetejéig.

Mikor végre valahára az utolsó lépcsőfokokat is maguk mögött hagyták, egy páholyban találták magukat, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosan a félpályánál helyezkedett el. A hátsó sorban még egy ember sem ült, csak egy házimanó gubbasztott az egyik széken. A következő fél órában azonban a díszpáholy többi vendége is befutott. 

- ... Nagyon jól tette, ha nem tartjuk nyitva a szemünket, ez a bolgár banda az összes jó helyet elfoglalta volna... - ecsetelte épp Caramel az egyik miniszternek. - ...Á, megjött Lucius!

- Miniszter úr - szólt Mr. Malfoy, és kezet nyújtott Caramelnek. Eközben Draco úgy vigyorgott, mint a tejbetök, és kalimpálva integetni kezdett Harry-nek. - Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet, Narcissát. Ő pedig a fiam, Draco. 

- Nagyon örvendek, nagyon örvendek - köszönt udvarias mosollyal Caramel, és meghajolt Mrs. Malfoy előtt. - Kérem, ismerkedjenek meg Oblanszk... Obalonszk... szóval az úr a bolgár mágiaügyi miniszter. Egy szót sem tud angolul. És... lássuk csak... Arthur Weasley-t ugyebár nem kell bemutatnom, ahogy James és Lily Pottert sem. 

Miközben Mr. Weasley és Mr. Malfoy farkasszemet néztek, s megkezdték a szópárbajukat, Draco visítva ugrott Harry nyakába, majdnem feldöntve őt. 

- Istenem, Harry, de hiányoztál! - fogta a két keze közé a szemüveges fiú arcát, mikor öleléséből kiengedte. 

- Pedig találkoztunk a nyáron... - nyökögte Harry vöröslő fejjel. Ezek után Draco ott maradt Harry mellett, nem is véve tudomást a szüleiről, akik tovább mentek elfoglalni a helyüket. 

- Mindenki felkészült? - kérdezte Ludo Bumfolt sugárzó arccal. - Miniszter úr, kezdhetjük? 

- Amikor csak gondolod, Ludo - felelte Caramel, mire Bumfolt előkapta a pálcáját, és saját torkának szegezte.

- Sonorus! - szólt, s ettől fogva minden szava bömbölve visszhangzott a zsúfolt , morajló stadionban. - Hölgyeim és uraim!... Szeretettel köszöntöm önöket a négyszázhuszonkettedik Kviddics Világkupa döntőjén! - A nézők ovációban törtek ki. - Nem is szaporítom tovább a szót. Fogadjátok szeretettel... A Bolgár Nemzeti Kabalaegyüttest!

- Kíváncsi vagyok, mit hoztak - szólt James, és a mellvéd felé fordult. A lelátó jobb szárnyán felzúgott a piros tömeg. - Ááá! - Hirtelen lekapta a szemüvegét, és gyorsan törölgetni kezdte a talárjában. - Vélák!

- Okos döntés, James - dünnyögte szórakozottan Lily. 

- Mik azok a vél... - kezdett bele Dudley, de még be sem fejezte a kérdést, már választ kapott rá. A pályára vagy száz szőke hajú, csillogó bőrű gyönyörű nő suhant ki a pályára, és táncolni kezdtek. Ezzel egyetemben szinte az összes jelenlévő fiú, a szemüvegüket törölgető Arthur és James, na meg Harry és Draco kivételével megbolondult. Először csak bambán bámulták a vélákat, aztán Dudley át akart mászni a korláton, ahonnan Brinának és Harrynek együttes erővel kellett lerángatni. Alig végeztek ezzel, mikor Ron már egy toronyugró testtartásában állt a mellvéden. 

- Ron te nem vagy normális, komolyan mondom, hülye vagy! - rángatta vissza a korlát mögé Ront ingerülten. Hermione eközben Neville-t próbálta megállítani abban, hogy levesse magát a páholyból. 

A zene hirtelen elhallgatott, és az eddig megigézett fiúk pislogva néztek körül. Dühös füttykoncert hangzott fel a stadionban. Az írek leprikónjai viszont hamar elfeledtették az emberekkel a vélákat: az ünnepi tüzijátékok után súlyos aranypénzek záporát zúdították a nézőkre. 

Miután Ludo felvezényelte az ír és bolgár csapatot, el is kezdődött a meccs. A végeredmény nem volt kiszámítható, olyan sok váratlan csel és fordulat tarkította a mérkőzést. Krumnak időközben az orra is betört, és más játékosok is megsérültek. Azonban álmukban sem hitték volna, hogy végül milyen eredménye lesz a döntőnek:

- GYŐZÖTT ÍRORSZÁG! - bömbölte Bumfolt. - A CIKESZT KRUM KAPTA EL, DE ÍRORSZÁG GYŐZÖTT!

- Ébredjetek! Brina, Hermione, Ginny, gyorsan, keljetek fel! - kiáltotta Lily a sátruk ajtajából. 

Brina azzal a lendülettel ahogy kikelt az ágyából, már nyúlt is a pálcájáért, és talpra ugrott. Azt kérdés nélkül tudta, hogy odakint valami nincs rendjén. A tábor zaját most rémült kiáltozás és léptek zaja tette ki. Hermionéval és Ginnyvel a nyomában kilépett a sátorból, s megpillantotta, hogy mindenki az erdő irányába fut. Őket fekete taláros, csuklyás tömeg követte villanások és fegyverropogást idéző durrogások közepette. Halálfalók - villant Brina elméjébe a szó. 

- Segítenünk kell nekik! - kiábalta Lily férjének, aki a fiúkkal együtt már szintén kirohant a sátrukból. 

- Igen, de a gyerekek... - kezdett bele James, de Arthur félbeszakította.

- Gyerekek, ti menjetek az erdőbe, és maradjatok együtt! Ha rendet csináltunk, majd értetek megyünk!

Bill, Charlie és Percy a felnőtteket meg sem várva szemberohant a közeledő tömeggel, a minisztériumi varázslókkal együtt. Brina a pillanat hevében legszívesebben velük tartott volna, hisz olyan átkokat ismert, amiket talán még a felnőttek sem, és szívesen kipróbálta volna őket a halálfalókon. Azonban elég volt körbenéznie, hogy harci kedve elillanjon: a felduzzadt tömeg mindenen átgázolt, egyik-másik varázsló felrobbantotta az útjába kerülő sátrakat, a halálfalók által végzett dolgokról nem is beszélve. Egy pillanat alatt rémület váltotta fel elszántságát: csak egy tizennégyéves, pizsamás boszorkány volt, aki mezítlábasan, apró sortban álldogált a halálfalókkal szemben. 

- Gyerünk! - ragadta meg a kezét Ron, és vonszolni kezdte az erdő felé a lányt, mielőtt az még valami hülyeséget csinál. Fred és George Ginny-t közrefogva haladt elöl, Dudley, Neville, Harry és Hermione őket követte. Az erdő szélére érve a tömeg hatalmasra duzzadt, és csak úgy zengett az egész a sírástól és az eltévedtek aggódó kiáltásaitól. Annyian voltak, hogy lépten-nyomon beleütköztek valakibe. Azonban ekkor már nem csak egy felé haladtak, voltak, akik az ellentétes irányba indultak szeretteik keresésére. Brina egy idő után szem elől tévesztette a többieket, egyedül Ron vörös üstöke maradt még a látóterében, akinek a kezét eszelősen szorongatta. Az embertömeg azonban a fiút előrébb sodorta, Brinába pedig belenyilallt a rémület, hogy le fog szakadni tőle. 

- Ron! - kiáltotta, mikor érezte, hogy a szembejövők magukkal sodorják, és ujjai egyre jobban csúsznak ki Ron kezéből. Hiába próbált a könyökével utat törni magának, az emberek közt a teste ide-oda ütődött, ahogy mások nekimentek. 

- Fogd a kezem! Erősen fogd a kezem! - ordította túl Ron a menekülők rémült sikolyait. 

- Nem tudom! - kiáltotta hisztérikusan, mikor egy nagydarab férfi még messzebbre taszította őt a fiútól. Ujjai végleg kicsúsztak Ron szorításából, mire felsikoltott. 

- Brina! Brina! - kiabálta Ron, de hangja egyre messzebbről szólt. Mindkettejüket tovasodorta a tömeg, csak épp az ellenkező irányba. A lányon úrrá lett a kétségbeesés, most aztán tényleg nem tudta, mitévő legyen. Annyi hely nem volt, hogy elővegye a pálcáját, a lábát sem tudta megvetni, egyre csak sodródott ki a kevéske biztonságot nyújtó erdőből. Enyhe fény gyúlt ki az égen, és felpillantva egyszerre az összetéveszthetetlen Sötét Jegy díszelgett az égbolton. Erre az emberek még nagyobb pánikba estek.

Valaki olyan lendülettel taszította meg hátulról, hogy Brina térdre esett. Egy szörnyű pillanatra azt hitte, agyontapossa a tömeg, és itt hal meg. Azonban legnagyobb meglepetésére valaki határozottan megragadta a karját, és egy lendületes mozdulattal talpra rántotta. Brina nem tudta kivenni a magas fiú arcát, de gyanította, hogy nem ismeri őt. Az idegen még mindig erősen fogta a karját, és a lány örömére a jó irányba terelte. Valahogy sikerült elvergődniük az ösvény széléig, amiről letérve szinte szó szerint beestek az erdőbe, de legalább már kikerültek a tömeg sodrásából. 

- Köszönöm - nyögte ki Brina, mikor végre megtorpanhatott. - Lumos! - Végre volt lehetősége jobban szemügyre venni megmentőjét is. A fiú arcát egyenes, fekete haj keretezte, és nem lehetett sokkal idősebb a lánynál ránézésre.

- Visszakísérlek a családodhoz - jelentette ki az idegen. 

- Kösz, de vissza kell mennem a többiekért! Elvesztettem őket a tömegben, és... 

- És valószínűleg már együtt vannak, biztonságban. Higgy nekem, hamarosan elül ez a káosz - mondta, a körülményekhez képest meglehetősen higgadt hangon. 

- Akkor is meg kell keresnem őket...

- Szerintem jobban örülnének neki, ha a sátratokban találnának téged, ahelyett, hogy az erdőben bolyongva kajtatsz utánuk - érvelt a fiú. - Gyere, erre van a tábor! 

Azzal megragadta Brina csuklóját, mielőtt még válaszolhatott volna, és sarkon fordulva maga után húzta az erdő sűrűjébe, nehogy megint a tömeg elsodorja őket. A lány inkább nem ellenkezett; olyan kimerült volt, hogy már csak meg akarta találni a többieket, és lepihenni egy biztonságos helyen. Hogy a fiú ki volt, arra inkább rá se kérdezett, hisz bármelyik országból jöhetett, és nem volt rá sok esélye, hogy valaha még látja egyáltalán. 

- Itt lesznek a sátraink, rögtön az erdő szélén... - kezdett bele Brina, mikor a fák gyérülni kezdtek előttük, és megpillantotta a tábor enyhe fényét. A zsivaly már valóban elült, se sikolyok, se átkok nem zavarták meg az éjjelt. Mikor a sátruk közelébe értek, tisztán kihallatszott Fred ingerült kiabálása:

- Hogyhogy elvesztetted?! 

- Elsodorta a tömeg! - vágta rá Ron kiabálva. - Nektek nem tűnt fel egészen idáig, hogy nincs is itt!

Léptek zaja hallatszott, aztán a következő pillanatban Fred tépte fel a sátor ajtaját. Azonban Brina láttán meg is torpant ott, ahol volt. Erre a többiek is felfigyeltek, így pár pillanat múlva népes csapat gyűlt az ajtóba. Ron egyből a lányhoz rohant, és szoros ölelésbe zárta. 

- Brina, azt hittem, soha többet nem látlak... - motyogta bele a lány hajába. - Hogy jutottál ki a tömegből?

- Egy srác segített kijutnom, és utána visszakísért egészen idáig - azzal elengedve Ront, körbenézett volna a titokzatos megmentője után. Azonban annak már csak hűlt helyét találta. - Az előbb még itt volt... - szólt kissé csalódottan.

Mint megtudta, rajta kívül nem kallódott el senki más. Mindannyian, többé-kevésbé sértetlenül ott voltak már a sátorban. Bill egy lepedőcsíkot szorított a karjára a konyhaasztalnál, Charlie-nak elszakadt az inge, Percy-nek pedig vérzett az orra, de a többieknek látszólag az ijedtségen kívül nem esett baja. 

Brina zúgó fejjel, és sajgó lábbal - mivel a tömeg összetaposta - mászott ágyba. Hajnali három óra volt, hullafáradt volt, mégsem jött álom a szemére. A fiúra gondolt, aki úgy bukkant fel, s aztán tűnt el a semmibe, mint akit csak Merlin rendelt a megmentésére. Ki tudja, ha ő nincs, talán még most is az erdőben bolyongana. Brina a sátor vászontetejére meredt. Hosszú-hosszú ideig kellett hallgatnia Hermione szuszogását a szomszédos ágyból, míg végre lassan lecsukódott a szeme, és elnyomta az álom.