- FRED KIBASZOTT WEASLEY? - üvöltött fel Millicent, mikor ebdnél elújságolta neki, hogy ki hívta el reggel randira. Erre a fél nagyterem feléjük fordult, de a lányok nem igazán zavartatták magukat.

- Uuuu - visított fel Tracey, Brina talárjának ujját rángatva izgatottan. - Nem mondod komolyan? 

- De bizony - villantott rájuk egy önelégült mosolyt.

- Dursley! - érintette meg a vállát hirtelen valaki, mire majdnem kiugrott a szíve a helyéről. Marcus Flint állt mögötte, és egyenesen a füléhez hajolt, s immár halkabban, bár nem kevésbé fenyegetően folytatta: - Remélem nem fogsz kivételezni a pasiddal a meccsen, különben kénytelen leszek külön kezelésbe venni téged.

Brina kissé elvörösödött a kétértelmű megjegyzésen, de hamar úrrá lett pillanatnyi zavarán. Nem törődve vele, hogy körülbelül egy centi választja el az arcukat, Marcus felé fordult, és halálos nyugalommal belekezdett a mondandójába:

- Nyugodj meg Flint, senkivel nem kivételezek. Veled se, szóval ha még egyszer megfenyegetsz, megmutatom, hogy mi mást tudok még csinálni azzal az ütővel.

Marcus hitetlenkedve elmosolyodott a lány pimaszságán, s miközben felegyenesedett, ajkába harapva végigmérte a lányt. Erre Brina csak felvonta a fél szemöldökét, miközben a hozzájuk közel ülők elképedve bámulták őket - nos igen, nem beszéltek olyan halkan, hogy ne hallják mások is a csevejt. 

- Igazából nem csodálom, hogy annyian odavannak érted, ez a stílus nem semmi - jegyezte meg Millicent, mikor Marcus arrébb ment és helyet foglalt hallótávolságon kívül. 

- Miről beszélsz? - ráncolta a szemöldökét értetlenül Brina. - Adrian! - üvöltött rá a tőlük nem messze ülő csapattársára, mire a fiú kérdőn nézett fel rá. - Ha el mered venni az utolsó fasírtot, én ezzel baszlak meg! - emelte magasba a villáját, miközben elorozta Adrian elől a fasírtot, ami felé épp nyúlt a gyanútlan srác. 

- Erről - röhögött fel mellette Millicent. - Fred biztosan azért hívott el már egy hónappal előtte, hogy senki ne hoppoljon el előle. 

- És az ifjabb Weasley hogy reagált? - hajolt oda hozzájuk Pansy.

- Ronra gondolsz? Morgolódik egyfolytában - vont vállat egykedvűen Sabrina.

- Biztos nem tetszik neki, hogy a saját bátyja csapott le rád - röhögött Pansy. 

- Ugyan, Ronnal csak barátok vagyunk. 

- És ezt ő is tudja? - kérdezett vissza a szemben ülő Tracey. - Most is téged bámul, bár nem túl barátságosan. 

- Hogyne tudná? Még hogy Ron féltékeny! - nevetett fel teli szájjal. 

Az SVK teremben voltak, de ezúttal csak ketten. Ugyanis Brina a szaván fogta Remust, és addig nem is hagyta békén, amíg le nem egyeztettek egy időpontot még a héten a patrónusbűbáj elsajátítására. 

- Nos... - húzta elő a varázspálcáját, és intett a lánynak, hogy ő is tegye ezt. - A varázsige csak akkor hat, ha nagyon erősen összpontosítasz egy felhőtlenül boldog emlékre, miközben kimondod. 

Brinának az okozott igazán fejtörést, hogy a sok boldog emlék közül melyiket válassza. Bár Voldemort lánya volt, ennek ellenére igencsak szép és teljes életet élt eddig. Végül arra esett a választása, mikor a Roxforti első éve végén Neville megtudta, hogy igazából kinek a lánya, és ennek ellenére azt mondta, nem zavarja őt. Akkor érezte először azt, hogy szerethető a valódi kilétében is. 

- Megvan - bólintott, s minél pontosabban igyekezett felidézni a megkönnyebbüléssel vegyes eufórikus boldogságot, amit akkor érzett.

- Remek. A varázsige így szól... - Remus megköszörülte a torkát. - Expecto patronum!

- Expecto patronum! - kiáltotta, mire legnagyobb meglepetésére egy hatalmas állat tört elő a pálcája végéből, ezüstös fényként alakot öltve előttük. Kétségkívül egy farkas volt, viszont akkora, mint egy ló. Nem is tudta a lány, hogy ekkora állat egyáltalán létezik, azonban nagyon tetszett neki a látvány. Hosszú, sűrű bundája volt, és akkora szemfogai, hogy egy embert könnyedén ketté tudott volna harapni, ha valódi lett volna. Megigézve bámulta, ahogy a farkas-szerű lény körbevágtat a teremben. Remus se tudta levenni róla a szemét, az ámulattól még a száját is eltátotta. 

- Ez bámulatos! - lehelte a férfi, mikor a farkas eltűnt. - Még soha... még soha életemben nem láttam ilyet, hogy valakinek elsőre sikerült volna! Ráadásul tizenhárom évesen! 

- Nyugodtan mondd ki: zseni vagyok! - tette el önelégülten a pálcáját Brina. - Még hogy a mágia magasiskolája...

- Ha hiszed, ha nem, ez tényleg egy nagyon nehéz varázslat! De úgy látom, te messze meghaladod a korosztályod - füttyentett halkan. 

- Hát, én már csak ilyen különc vagyok. De áruld már el, hogy ez mégis mi a bánatos franc volt, soha életemben nem láttam ilyen állatot.

- Ez egy rémfarkas. Nagyon ritka, sajnos kihalófélben lévő faj. Bámulatosak, de halálosak. 

- Pont mint én - vágta rá vigyorogva a lány. - Szerinted az animágus alakom is ez lesz? 

- Minden bizonnyal ez lenne - bólintott Remus. - Meg akarod tanulni azt is? 

- Persze, hogy! Sajnos nem részesülhetsz abban a kegyben, hogy te tanítsd meg, lévén, nem vagy animágus. Viszont ha sikerül majd átváltoznom, ilyen benga állatként rohangálok majd veled teliholdkor, nehogy magányos legyél! 

Erre mindketten elnevették magukat, és nemsokára elhagyták a termet, berekesztve a sikeres különórát. 

Brina, Luna és Hermione oldalán vonult fel a griffendél klubhelyiségébe aznap este, ahol a többiek már szép számmal tiszteletüket tették.

- Képzeljétek el, elsőre sikerült megidéznem egy inkarnálódott patrónust! - ujjongott a kanapén ülő Neville és Ron előtt ugrálva. - Ezt nézzétek! Expecto patronum! - kiáltotta, azzal a pálcájából ezüstös rémfarkas tört elő. A diákok meghökkenve ugrottak félre a helyiségben körbeszáguldó, igásló méretű állat útjából.

- Szép - dörmögte Ron.

- Nem szép, brilliáns! Remus azt mondta, hogy soha, senkit nem látott még, akinek elsőre sikerült volna, ráadásul ilyen fiatalon! 

- Tudtam, hogy menni fog neked - mosolyodott el halványan Neville. 

- Mi az, Neville, miért lógatod az orrod? - kérdezett rá, mikor látta, hogy barátja kissé szomorkás hangulatban van. Eközben Luna és ő leült melléjük a kanapéra. 

- Semmi különös - vont vállat. - Csak eszembe jutott Sirius... - szegte le a fejét.

- Ne félj, csak a holttestemen keresztül bánthat téged - hajolt át Ronon, hogy bátorítólag megpaskolja Neville térdét. Egy pillanatig komolyan néztek egymásra, aztán egyszerre nevették el magukat. 

Ezután Brina Lunával csevegett a nap fejleményeiről, s természetesen szóba került Fred személye is, aki feltehetőleg kviddics edzésen volt épp. 

- Túl öreg hozzád! - fakadt ki Ron hirtelen. 

- Parancsolsz? - fordult a mellette ülő fiú felé Brina hitetlenkedve. - Két kicseszett évvel idősebb csak nálam! 

- Akkor is! Ez a mi korunkban sokat számít! - erősködött Ron.

- Sokat?! - hüledezett Brina. - Inkább semmit! 

- Túl fiatal vagy még ehhez! - vitatkozott Ron egyre jobban vöröslő arccal. Neville és Luna csak megszeppenve figyelték őket. 

- Mihez? Hogy elmenjek a bátyáddal sétálni Roxmortsba? - horkant fel. 

- Miért pont a bátyámmal? - tört ki Ronból ingerülten a kérdés. Ekkor már több diák is feléjük fordult a klubhelyiségben, meghallván a drámát. 

- Mert ő hívott el! - kiáltotta Brina, s elege is lett a veszekedésből. Felkapta a táskáját és azzal a lendülettel kivoharzott a portrélyukon. 

- Szervusztok! Kérem, rakjátok el a könyveiteket! A mai órán gyakorlati feladatokat végzünk. Csak a varázspálcátokra lesz szükségetek - köszöntötte őket Remus az első sötét varázslatok kivédése órájukon, amin a mardekár és griffendél együtt vett részt. Ez a hír kellemes meglepetésként érte az osztályt, lévén, ebből a tantárgyból még sose volt gyakorlati órájuk - leszámítva, mikor Lockhart rájuk szabadított egy kalitkányi tündérmanót. 

Brina még mindig feldúlt volt az előző napi veszekedése miatt Ronnal. A fiú is így érezhetett, ugyanis kivételesen most nem mellette foglalt helyet, hanem a terem másik végéből vetett rá mogorva pillantásokat. Sabrina nem akarta kettészakítani a griffendéleseket, így ő most a mardekáros barátaival ült.  

- Helyes - folytatta Remus, mikor látta, hogy mindenki végzett a pakolással. - És most gyertek velem!

Kikászálódtak a padokból, és követték Remust, aki a kihalt folyosón vezette őket. Mikor befordultak az első sarkon, összetalálkoztak Hóborccal. A kopogószellem épp egy kulcslyukat próbált rágógumival eltömíteni, de Remus könnyedén megakadályozta a tervét. Viszont a szellem "Lompos-lumpos Lúú-pin" kántálásán Tracey még mindig megállíthatatlanul vihogott mellette. 

- Fáradjatok be!  - szólt, és kinyitotta előttük a tanári ajtaját. Az osztály libasorban bevonult a hosszúkás, fatáblákkal burkolt falú helyiségbe. A tanári berendezését alkotó szedett-vedett székek most mind üresen álltak - egy mély fotel kivételével, amelyben Piton professzor üldögélt. Brina majdnem felbotlott az küszöbben, mikor meglátta. 

- Ne csukd be az ajtót, Lupin - szólt, mikor a diákok után Remus is belépett a helyiségbe. - Ezt inkább nem nézem végig. - azzal felállt, és suhogó fekete talárral elvonult a diákok mellett. Mikor Brinát megcsapta a professzor illata, egy pillanatra behunyta a szemét: nem tudta, hogy kölnit használ-e a férfi, vagy természetesen van olyan illata mint a nyáréjnek. 

- Akkor hát lássuk - szólt Remus, és egy intéssel a terem vége felé invitálta a diákokat. Ott nem volt más, csak egy régi szekrény, amiben a tanárok a váltás talárjukat tárolták. Mikor a férfi odaállt mellé, a szekrény hirtelen rázkódni kezdett. 

- Aggodalomra semmi ok - szólt higgadtan Remus, látva, hogy néhány diák hátrálni kezdett. - csak egy mumus van benne. A mumusok a sötét, zárt helyeket kedvelik. Előszeretettel rejtőznek el szekrényekben és ágyak alatt, de olyannal is találkoztam már, amelyik egy állóórába vette be magát. A mi példányunk tegnap költözött be ide. A tanárkollégák kérésemre megkímélték, így most gyakorolhatunk rajta. Az első kérdés, amire választ keresünk: mi is a mumus valójában? 

- Alakváltó lidérc - hadarta Hermione. - Ha találkozik valakivel, azt a külsőt veszi fel, amivel a legjobban rá tud ijeszteni. 

- Magam sem foglalhattam volna össze jobban - dicsérte meg Remus, mire Hermione büszkén kihúzta magát. - A szekrényben lapuló mumus tehát még nem öltött alakot. Előbb ki kell találnia, mivel rémiszthet meg minket. Senki sem tudja, hogyan fest egy mumus amikor egyedül van. De ha kiengedem, nyomban azzá válik majd, amitől vagy akitől a legjobban rettegünk. Ez viszont azt jelenti, hogy van egy nagy előnyünk a mumussal szemben. Sejted, hogy mi az, Harry?

- Öö... talán az, hogy sokan vagyunk, és a mumus nem tudja majd, milyen alakot öltsön?

- Pontosan - bólintott Remus, mire Hermione csalódottan leengedte a kezét. - Ha mumussal van dolgunk, jobban tesszük, ha többedmagunkkal szállunk szembe vele. Akkor ugyanis megzavarodik. Mivé váljon? Lefejezett holttesté vagy húsevő csigává? Egyszer tanúja voltam egy esetnek, mikor a mumus elkövette azt a hibát, hogy egyszerre két embert akart megrémiszteni. A végén fejetlen csigává változott. Mondanom sem kell, minden volt, csak félelmetes nem. 

- Az alkalmazandó bűbáj egyszerű, de elvégzése komoly erőfeszítést igényel. Tudnivaló, hogy a mumust egyvalamivel lehet elpusztítani, és ez a nevetés. Rá kell vennünk tehát, hogy olyan alakot öltsön, amit nevetségesnek találunk. Először pálca nélkül gyakoroljuk a varázsigét. Kérem, mondjátok utánam: Comikulissimus!

- Comikulissimus! - ismételték a diákok. 

- Ez az óra komikus - jegyezte meg Draco, mire többen felnevettek. 

- Most jön a neheze - folytatta Remus, elengedve a füle mellett a szőke megjegyzését. - A varázsszó  ugyanis önmagában nem elég. És itt kérnék egy önként jelentkezőt, aki segít elsőként szemléltetni a bűbájt. 

Senkit nem ért meglepetés, mikor Hermione jelentkezett ezúttal is. A szekrény újra megremegett, Hermione viszont rezzenéstelen arccal vonult a professzor elé. 

- Először is - fordult hozzá Remus. - mi az a dolog, amitől legjobban félsz a világon?

- Azt hiszem az, hogy megbukok - jelentette ki halk, de határozott hangon. Néhányan felkuncogtak a diákok közt, de Brina egy gyilkos pillantással elhallgattatta őket. Hiába, megvolt annak is az előnye, hogy tavaly azt hitték, ő tizedeli a mugliivadékokat. Bár azóta Dumbledore is tisztázta őt, de a gyerekek azóta nem szívesen packáztak vele.

- Értem - bólintott megértően Remus. - A mumus, mikor kijön a szekrényből és meglát téged, valószínűleg az egyik tanárod alakját fogja ölteni, aki megbuktat téged. Akkor emeld fel a pálcádat, mondd ki a varázsigét, s azután koncentrálj mondjuk néhány mulatságos ruhadarabra, amiben nevetségesen festene az illető. Ha neked sikerül a varázslat, akkor a mumus sorban megpróbálkozik valamennyiünkkel - folytatta Remus. - Arra kérlek benneteket, gondolkozzatok el, hogy mi az, amitől a legjobban féltek, és hogy mivel lehetne azt nevetségessé tenni...

A teremben csend lett. A legtöbb diák behunyt szemmel koncentrált arra, hogy vajon mit fog kezdeni, ha rá kerül a sor. Brina elméjébe az első kép, ami beugrott, az a halott Neville volt, s ahogy apja fölötte állt, ereje teljében: "Köszönöm kislányom, hogy elvezettél hozzá.". A lány megborzongott, de hamar eszébe jutott, hogy a mumus egyszerre kettő alakot nem tud felvenni. Remélni tudta csak, hogy Neville holtteste jelenik csak meg előtte, és nem az éppen hálálkodó Voldemort. Ha már most kitudódik a titka, repülhet a Roxfortból. Ettől a gondolattól egészen ideges lett, összeszűkült gyomorral várta, hogy végre elkezdjék az egészet, és túlessen rajta. 

- Mindenki felkészült? - kérdezte Remus. 

Nem! Brina nem készült fel. Elvégre hogy lehetne egy holttestet nevetségessé tenni? Végős kétségbeesésében már azon volt, hogy kijátssza a hányás-kártyát, és kirohan szájára tapasztott kézzel. Azonban mardekáros büszkesége nem hagyta ezt, és maradásra bírta, mikor látta, hogy a többiek talárjukat feltűrve bólogatnak. Ha ez a sok puhapöcs megtudja csinálni, akkor én is!

- Mi most távolabb húzódunk, Hermione - szólt Remus. - Átadjuk neked a terepet. Ha végeztél, én majd szólítom a következőt... Gyertek, húzódjunk hátrébb, hogy ne zavarjuk Hermionét...

A diákok a falhoz hátráltak, s Hermione egyedül maradt a szekrény előtt. Sápadt volt, de biztosan tartotta a pálcát, s felszegett fejjel nézett szembe a szekrénnyel. 

- Háromig számolok - mondta Remus, és pálcájával megcélozta a szekrényajtó zárját. - Egy... kettő... három, most! 

A varázspálca hegyéből sistergő szikracsomó röppent a zár felé. A szekrény feltárult, és kilépett belőle McGalagony professzor, kezében egy köteg papírral, amire jól kivehető betúkkel azt írták: Troll. 

- Comikulissimus! - kiáltotta Hermione. 

Ostorcsattanás-szerű hang hallatszott, és a következő pillanatban McGalagony már egy hetvenes éveket idéző trapézszárú kezeslábasban volt, haja pedig gömb alakú afro-frizurában ékeskedett. A terem visszahangzott a nevetéstől; a mumus tanácstalanul megállt, s Lupin professzor elkiáltotta magát:

- Parvati! Te jössz!

Parvati eltökélt arccal előrelépett, magára vonva McGalagony figyelmét. Újabb csattanás hallatszott, s a professzor helyén egy vérfoltos, bepólyált múmia tűnt fel. Nehézkes, merev léptekkel elindult Parvati felé, két karja lassan felemelkedett...

- Comikulissimus! - kiáltotta Parvati.

A múmia lábáról letekeredett a pólya, a szörnyalak megbotlott benne, hasra esett, és elgurult a feje. 

- Seamus! - harsogta Remus.

A fiú egy ugrással Parvati előtt termett. Csatt! A múmia eltűnt, s helyette beesett arcú, földig érő, fekete hajú nőalak jelent meg - egy sikítószellem. Hatalmasra tátotta a száját, s a termet földöntúli hang töltötte be - hosszú, panaszos sikoly, amitől a jelenlévők összes haja az égnek állt...

- Comikulissimus! - ordította Seamus. 

A sikítószellem rekedten felnyögött, s a torkához kapta a kezét - elment a hangja. Csatt! A kísértet farkát kergető patkánnyá változott, abból - csatt! - tekergő-vonagló csörgőkígyó lett, abból pedig - csatt! - egy csupasz, véres szemgolyó. 

- Megzavarodott! - kiáltotta Remus. - Ez jó jel! Dean!

Dean előresietett, mire a szemgolyó helyét egy levágott kéz vette át, ami nyomban a tenyerére fordult, és rák módjára mászni kezdett. 

- Comikulissimus! - rikkantotta Dean. A kéz belenyúlt egy egérfogóba. 

- Kitűnő! Te jössz, Ron!

Csatt! Többen felsikoltottak. Két méter magas, szőrös óriáspók közeledett Ron felé, csáprágóját fenyegetően csattogtatva. Brina egy pillanatig azt hitte, Ront megbénította a félelem. Még mindig emlékezett rá, tavaly hogy szorította a kezét, mikor Aragog tisztásán voltak...

- Comikulissimus! - bődült fel Ron, s a póknak azon nyomban eltűnt az összes lába. Már csak gurulni tudott; Lavender Brown sikoltva ugrott félre az útjából, s a csonka szörnyeteg végül Brina lábánál kötött ki. 

Újabb csattanás hangzott fel, s mire kettőt pislogtak, a helyét már Neville holtteste vette át. Többen is felsikoltottak a teremben, Neville sokkos állapotban meredt a saját holttestére, Brina pedig kővé dermedve állt, maga sem tudta, mennyi ideig. Mintha víz alól hallotta volna a többieket: halotta, hogy beszélnek hozzá, de hogy mit mondtak, azt nem tudta kivenni. Csak az üveges szemmel semmibe révedő, márványfehér, mozdulatlan Neville-re fókuszált, hevesen fel-le emelkedő mellkassal. Mikor hirtelen ötlete támadt a nevetségessé tételéhez, még saját maga számára is reszketegnek hatott a hangja:

- Comikulissimus! - kiáltotta elfúló hangon. Neville holtteste ekkor egy próbababává változott, és Brina végre fellélegzett. Ideges, remegős nevetés futott végig a termen: inkább volt megkönnyebbült, mint vidám. Azonban ekkor lehetett elege a mumusnak, ugyanis ezer apró füstgolyóvá vált, és szertefoszlott. 

Az osztály lelkes tapsban tört ki. Neville is felocsúdott, és félrelökve útjából a diákokat, egyenesen Brinához rohant, s olyan hevesen ölelte át, hogy majdnem mindketten feldőltek a lendülettől. A lány úgy kapaszkodott belé, mintha anélkül összeesne. Az arcát a fiú talárjába rejtette, hogy ne lássák a többiek, ahogy könnybe lábad a szeme. Neville a haját simogatta, Brina pedig elszoruló torokkal próbálta nem elsírni magát. 

- Gyönyörű! - szólalt meg Remus, hogy megtörje a csendet. - Mind nagyon ügyesek voltatok. Lássuk csak... öt-öt pontot kap a Griffendél és Mardekár mindenki után, aki kiállt a mumus ellen. Mindenkinek köszönöm az órai munkát. Házi feladat: olvassátok el a mumusokról szóló fejezetet, és foglaljátok össze írásban... mondjuk hétfőre. A mai órának vége. 

Az osztály fele halk zsivajjal hagyta el a tanárit. Neville átkarolta a kicsit vöröslő szemű Brinát, és így indultak el. Két lépést sem tettek, mire a csoport másik fele körbevette őket, arról faggatva Brinát, hogy jól érzi-e magát. Viszont Ron nem volt köztük. A lány még épp elkapta a sértődött pillantását, amit azelőtt vetett rá, hogy elhagyta volna a termet. 

A bejárati csarnokba érve Brina levált a mardekáros barátnőitől, és kuncogásuktól kísérve ment oda a falnak támaszkodó Fred Weasley-hez, aki épp rá várt, az ismerős félmosollyal az arcán. 

- Micsoda öröm újra látni önt hölgyem - hajolt meg előtte Fred színpadiasan. Brina akaratlanul is felnevetett, s belekarolt a karját felé nyújtó fiúba. A tölgyfa ajtó mellett álló Frics sötét gyanakvással mérte végig őket, de végül kelletlenül kipipálta a nevüket a listán. 

- Na és hová szándékozik vinni az uraság? 

- Miután körbevezettelek, lévén, halloween van, a Szellemszállást tűztem ki úticélnak - sandított a lányra, figyelve, hogy reagál. 

- Jellemző, hogy csak velem mersz odamenni - tódította Brina gúnyosan. 

- Beletrafáltál - nevetett fel Fred. - Nagyságod mellett érzem csak biztonságban magam. 

Akárhova is mentek, Zonko Csodabazárától kezdve a Mézesfalásig, mindenhol kíváncsi szempárok szegeződtek rájuk. A diáksereg összesúgott mögöttük: csak találgatni tudták, hogy a Roxfort egyik fő csínytevője és Sabrina Dursley mit kezd egymással. Nem keveseknek feltűnt, hogy Pitonnal flörtöl, Neville és Ron egyik legjobb barátja, továbbá szabadidejében hat fiúval kviddicsezik egyedüli lányként. Brinának ez természetes volt, nem gondolt bele többet - kivéve persze Pitonba, de ezt nem titkolta. Miután azon az SVK órán Neville holtteste volt a mumusa, még jobban szárnyra kaptak a pletykák. Elterjedt, hogy a nyarat is együtt töltötték, így nem hiába kombinált a diákság. Azonban azzal, hogy Freddel jött el randira, mindenkit összezavart. Még saját magát is.

Épp a Szellemszállás felé sétáltak a kietlen emelkedőn, és Fred egyik viccén nevettek, mikor a fiú karja Brina dereka köré fonódott. A lánynak jólesett az érintése, viszont egy gondolat még mindig bántotta, amit végül ki is nyögött:

- Fred... én tényleg bírlak, és pont ezért nem akarok kibaszni veled. Nem foglak hitegetni: nem akarok semmi komolyat veled - nyögte ki. Ekkora seggfejnek se érezte magát még ezelőtt. 

- De hát bírsz...? - torpant meg Fred, s karját még mindig a lány derekán tartva szembe fordította őt magával. Egyszerre volt komoly és értetlen az arca, ahogy ott álltak az októberi hidegtől kipirulva.

- Igen, de... Ron hozzám se szól már - fakadt ki fájdalmasan. Tényleg kedvelte a fiút, tetszett is neki, és a szíve szakadt meg, hogy el kell vágnia magát tőle. 

- Jaj, Roni majd megbékél - legyintett Fred, megkönnyebbülve, hogy csak ennyiről van szó. - Csak féltékeny, ennyi az egész. De hát volt esélye neki is elhívni téged, több mint két éve volt rá...

- Ha ez igaz, hogy ő... - pirult bele önkétlenül is a lány. - ...úgy bír engem, ahogy te is, akkor még inkább nincs szívem ezt tenni vele. Tudod, ő az egyik legjobb barátom, nem akarom elveszíteni - nézett fel a fiúra bűntudatosan. 

- Ha emiatt nem barátkozik veled, annyit is ér - fújta ki a haját az arcából Fred. - De ha tényleg csak ennyiről van szó...

- Nem, Fred. Nem csak ennyiről. Te jobbat érdemelsz, mint a Roxfort kurvája - mondta ki Brina. 

- Hogy mije? - nevetett fel hitetlenkedve a vörös. 

- Hozzám is elértek a pletykák - mosolyodott el szomorkásan Brina. - És bevallom, igen, tényleg sok fiúval lógok...

- ... de ettől nem leszel a Roxfort kurvája. De ha az lennél, engem az se érdekelne - fonta szorosabbra a karjait a lány körül, mire az fejét csóválva mosolygott csak. 

- Rendben, Weasley, ha tényleg nem akarsz ennyiben hagyni engem, akkor hát legyen - szedte össze magát Brina. - Kavarhatunk, ha akarod. De hivatalosan nem leszünk egy pár - pillantott fel rá sokat sejtető, pimasz mosollyal. Mikor a fiú ugyanilyen tekintettel nézett vissza rá, megkönnyebbülten fonta a nyaka köré a karjait. Probléma megoldva: Ron nem mondhatja, hogy a bátyjával jár, de neki Fredről azért nem kell lemondania. 

- Titkos viszony? Benne vagyok! Hadd találgassanak csak azok a pletykafészkek - duruzsolta, azzal közelebb hajolt a lányhoz. Brinának egy pillanata maradt csak arra, hogy realizálja, mi fog történni. Azonban ez csöppet sem rémítette meg. Épp ellenkezőleg: beletúrt Fred hajába, és közelebb húzta magához. Nem tudta, ki csókolt meg kit, de nem is nagyon érdekelte. Az egyetlen, ami számított, Fred puha ajka volt az övén. Ahogy ott álltak a Szellemszállás előtt, a dermesztő szélben, és mégse fáztak. 

Ha körbenéztek volna, látták volna a nagy, fekete kutyát,  amint a ház felé araszol. Brinának talán eszébe jutott volna, hogy a James és Remus meséiből jól ismert Tappmancs az. Talán megkérte volna, hogy változzon át, és mesélje el, igazából mi történt azon az éjjelen, naprapontosan tizenhárom évvel ezelőtt. 

De nem néztek körbe.