Egy hosszú, félhomályba burkolózó terem végében álltak. A sötétbe vesző mennyezetet kígyófaragványokkal díszített oszlopsor támasztotta alá, sötét árnyakkal szabdalva a zölden derengő fényt. 

Vadul dobogó szívvel álltak a terem csöndjében, tekintetükkel azt keresve, hol lehet Ginny vagy a baziliszkusz. Neville és Brina is elővette szabad kezével a pálcáját, másikkal még mindig egymás nyirkos kezét fogták. Ahogy elindultak az oszlopok közt, minden lépésük visszhangot vert. Mikor az utolsó két oszlop közé értek, mennyezetig érő, emberalakot mintázó szobrot pillantottak meg. A szobor lábánál pedig ott hevert egy égővörös hajú alak. 

- Ginny! - kiáltott fel Neville, és Brina kezét elengedve a lányhoz rohant, térdre rogyva mellette. A mardekáros lány is követte a példáját. - Mondd, hogy él! Brina, mondd, hogy nem halt meg! - meredt a barátjára kétségbeesve. Brina a kislány nyakához nyúlt, hogy kitapogassa a pulzusát. 

- Bár gyenge, de még van pulzusa. Nem halt meg - sóhajtotta megkönnyebbülten a lány. 

- Még - csendült fel egy nyugodt hang mögöttük. Mindkét gyerek egyszerre rezzent össze, és fordult meg felpattanva a földről. Azonban ekkor az idegen alak is ugyanolyan meglepett arcot öltött, mint ők. 

- Sabrina? - kérdezte a magas, fekete hajú fiú a legközelebbi oszlop mellett. Testének körvonalai kissé elmosódottnak tűntek, mintha egy párás ablak mögött állna. A lány gyanakodva meredt rá, hirtelen meg nem mondta volna, honnan ilyen ismerős ez a szerzet. Mindenesetre nem örült annak, hogy ismeri őt ez az alak. Neville megilletődötten kapkodta a fejét kettejük között. 

- Hát nem ismered fel a saját apádat? - mosolyodott el szívélyesen a fiú. Brina meglepetésében hátrahőkölt. Mindenre számított ennek a körülbelül tizenhat éves fiúnak a szájából, csak arra nem, hogy benyögi: én vagyok az apád. 

- Az nem lehet. Az én apám nem egy kísértet - jegyezte meg epésen a lány, miközben végigmérte az ifjút. Elidőzött az arcánál, mivel nem tudott amellett elmenni szó nélkül, mennyire hasonlít önmagára. 

- Ahogy én se vagyok az. Csupán egy emlék. Egy emlék, amit egy napló őrzött meg ötven évig - a szobor óriási lába felé mutatott. Attól nem messze ott feküdt a padlón a kis fekete napló. Immár Brina sem tagadhatta az egybeesést. 

- És apám igazi lénye most tudja, hogy te itt mit csinálsz? - pillantott óvatosan Tomra. 

- Nem. Az emlékek önálló tudattal rendelkeznek - felelte készséggel. Brina megkönnyebbült: ezek szerint tök mindegy mit csinál, apja arról sem fog tudomást szerezni ha esetleg megsemmisíti ezt a kis horxrucot, biztos ami biztos. 

- Ha sikerült volna hozzád eljutattnom a naplót, ketten vihettük volna végre az egészet - folytatta Tom. - Azonban még ez a buta kislány is gyanút fogott, mikor szóba hoztam, hogy jutasson el hozzád. 

- Miről beszélsz? - bukott ki Neville-ből végre a kérdés. 

- Arról, hogy a kis Ginny miért jutott ide. Kitárta a szívét, és az összes titkát megosztotta egy idegennel. Hosszú hónapokig használta: leírta nekem minden gondját-baját, az apró cseprő félelmeit. Elmesélte, hogy csúfolják a bátyjai, hogy használtan kapta a talárját és a könyveit, és hogy... - Voldi szeme Neville-re villant. - hogy mennyire szeretné, ha a híres-neves Neville Longbottom kedvelné őt... Elég unalmas nap mint nap egy tizenegy éves lány buta kis problémáit hallgatni. ,, Kedves Tom, Neville ma se vett észre engem, egész nap csak Sabrinával volt. Szerintem nincs esélyem, biztos őt szereti..." - folytatta, mire Brina arcát elöntötte a pír. - Én mégis türelmesen válaszolgattam neki. Kedves és megértő voltam. Ginny imádott engem. ,,Senkivel nem tudok úgy beszélni, mint veled, Tom... Annyira örülök, hogy a naplóddal minden titkomat megoszhatom... Olyan, mintha volna egy barátom, akit mindig a zsebemben hordhatok..."

Tom hideg, éles kacajt hallatott, ami cseppet sem illett szelíd vonásaihoz. 

- Mindig el tudtam bájolni azokat, akikre szükségem volt. Látom, ezt a képességemet te is örökölted - pillantott lányára. Brinát még a gondolat is felháborította, hogy Neville-lel csak azért barátkna össze, mert ő a Kis Túlélő! De nem most volt itt az ideje, hogy kiálljon az eszméiért. Túlságosan is kíváncsi volt, hogy folytatódik a történet. - Ginny kiöntötte a szívét, és nekem történetesen éppen a szíve kellett. Leggyötrőbb félelmeiből, legrejtettebb titkaiból táplálkoztam, és egy idő után már erősebb voltam, mint ő. Elég erős ahhoz, hogy most már én osszam meg vele a titkaimat, én öntsem belé azt, amit a szívemben rejtek...

- Csak nem arra célzol, hogy Ginnyvel nyittattad ki a Titkok Kamráját? - ráncolta a homlokát a lány. 

- Látom, az eszemet is örökölted - jegyezte meg elismerően az idősebbik Denem.

- Nem igaz! - kiáltotta Neville.

- De igen - felelte higgadtan Tom. - Természetesen kezdetben nem tudta, mit csinál. Nagyon szórakoztató volt. Bár olvastad volna az akkori naplóbejegyzéseit... ,,Kedves Tom! Azt hiszem, kezdem elveszíteni az emlékezetemet. Kakastollakat találtam a taláromon, de fogalmam sincs, hogyan kerültek oda... Kedves Tom, nem emlékszem, mit csináltam halloween estéjén, de az iskolában valaki megtámadott egy macskát, és nekem csupa festék a ruhám... Kedves Tom, Percy folyton azt mondja, hogy sápadt vagyok, és alig lehet rám ismerni. Szerintem gyanakszik rám... Ma újabb merénylet történt, és én nem emlékszem, hol voltam a bűntény idején. Mondd meg, Tom, mit csináljak? Meg fogok őrülni... Még elképzelni is szörnyű, de azt hiszem, én támadom meg az embereket!"

Brinának ökölbe szorult a keze ezt hallgatva, és átkozta magát amiért nem vette észre, hogy valami gond van a kislánnyal. Láthatólag Neville is igen zaklatott volt mellette. 

- Az ostoba kis Ginnynek jó hosszú időbe telt, míg végre elveszítette a bizalmát a naplóban - folytatta Tom. - Akkor aztán igyekezett megszabadulni tőle. Ekkor lépett be Harry Potter a képbe, és már olyan közel voltam ahhoz, hogy tőle hozzád kerüljön. Ahhoz, akire a leginkább kíváncsi voltam...

- És miért voltál kíváncsi rám? - kérdezte Neville. 

- Ginny nagyon sokat mesélt rólad. Töviről hegyire elmesélte a fantasztikus történeteidet - tekintete a Neville homlokán húzódó sebhelyre vándorolt, s az arca még mohóbb kifejezést öltött. - Találkozni akartam veled, hogy beszélhessünk, és még többet megtudhassak rólad. Ugyanis a kiszemelt áldozatom immár hónapok óta... te vagy. 

Neville döbbenettől szájtátva meredt a fiúra, Brina pedig nem is tudta, melyikükre pillantson, csak kapkodta köztük a tekintetét. Közben a talárzsebében kitapogatta a pálcáját, és rákulcsolta a kezét. Nem tudta, hogy egy emlékre lehet-e átkot szórni, mindenesetre megnyugtatta a mozdulat. 

- Képzelheted, milyen dühös voltam, mikor újból Ginny írt nekem. Az ostoba lány meglátta Harrynél a naplót, és pánikba esett. Félt, hogy rájön, hogy működik a napló, és elárulom neki az összes titkát, ő pedig elmondja majd neked is őket. Ezért aztán visszalopta a naplót. Akkor azonban már tudtam, mi a teendő. Nyilvánvaló volt, hogy Mardekár másik utódját keresitek, és abból, amit Ginny mesélt, kiderült, hogy kerül, amibe kerül, meg akarjátok oldani a rejtélyt. Ginny azt is elmondta, hogy az iskola felbolydult, mikor megtudták, párszaszájúak vagytok... Így aztán megírattam Ginnyvel a saját búcsúlevelét és leküldtem őt ide. Eleinte ellenkezett és folyton bőgött, szóval nagyon unalmas volt. De most már nemigen maradt benne élet, túl sokat adott át magából a naplónak, vagyis nekem. Olyan sokat, hogy végre kiléphettem a lapok közül. Azóta várok az érkezésetekre, mióta lejöttem. Tudtam, hogy el fogtok jönni. Jó újra látni, kislányom - mosolygott Brinára. - Neked pedig, Neville Longbottom, rengeteg kérdést akarok feltenni. 

- Például? - kérdezte dacosan Neville, szintúgy pálcáját markolva talárzsebében. Úgy látszik, némán is megegyeztek abban, hogy kivárják a legmegfelelőbb pillanatot, és ha mindent kiszedtek Tomból, akkor lépnek. 

- Nos - mosolygott Tom. - ,először is szeretném megtudni, hogyan volt képes egy magadfajta gyenge csecsemő legyőzni minden idők legnagyobb mágusát. Hogy lehet az, hogy te egyetlen sebhellyel megúsztad, míg én elvesztettem a varázserőmet? 

Mielőtt Neville válaszolhatott volna, földöntúli muzsika csendült fel. Brina megpördült a tengelye körül, kis híján szívrohamot kapva a hangtól. Mind a hárman körbenéztek, de nem lehetett látni a hang forrását, pedig egyre csak erősödött a zaj. Mikor elérte azt a szintet, hogy Brina bordái szinte vibráltak tőle, a legközelebbi oszlop teteje egyszerűen csak kigyulladt. A tűzből hattyú nagyságú, pávaszerűen hosszú farkú, karmazsinpiros madár bontakozott ki. Nyakát a mennyezet felé nyújtogatva zengte túlvilági énekét, s fénylő aranykarmai közt rongyos tárgyat szorongatott. A következő pillanatban leszállt az oszlopról, és egyenesen Neville felé repült. A rongyos valamit ledobta a lába elé a földre, ő maga pedig a fiú vállára telepedett, és behúzta szárnyait. 

- Ez egy főnix... - szólt gyanakodva Voldi. - Az pedig a régi, iskolai Teszlek Süveg. 

Immár Brina is felismeret a koszlott szövetdarabban az ikonikus fejfedőt. Bármilyen nevetségesen festett is a maga gyűrött kis mivoltában, mégis megnyugvással töltötte el a lányt. 

- Ezt küldi Dumbledore a védelmezőjének! - nevetett fel Tom. - Egy énekesmadarat meg egy ócska sapkát! Megjött az önbizalmad, Neville Longbottom? Most már biztonságban érzed magad? Na mindegy, térjünk a tárgyra. Két alkalommal találkoztunk a te múltadban és az én jövőmben. Kétszer próbáltalak megölni, de sikertelenül. Hogyan élted túl? Áruld el a titkot. Minél tovább beszélsz, annál tovább élsz. 

- Senki nem tudja, miért vesztetted el a varázserődet, mikor rám támadtál - szólt Neville. - De azt tudom, hogy miért nem tudtál megölni: mert az anyám az életét adta értem. Egyébként ismerem a valódi énedet, mert tavaly szemtől szemben álltunk. Egy szánalmas, tengődő roncs vagy. Ide vezetett az a nagy hatalmad. Bujdosnod kell. Egy szánalmas senki lettél! 

- Sabrina, hagyod, hogy ilyen szavakkal illessék apádat? - kérdezte megrovóan az idősebbik Denem. 

- Igazat beszél, bármennyire fáj is  - szólalt meg rekedtes hangon a lány. - Most pedig térjünk a lényegre, mert kezdem unni magam - dobta át a haját a válla fölött, és pálcáját kivonva megindult Tom felé. 

- Hát elárulod a saját véred? Lám, tizenegy év muglik közt, és mivé váltál - jegyezte meg fitymálóan. - Azt pedig el is teheted, semmire nem mész vele ellenem. Egy emlékben azzal nem tehetsz kárt - intett a lány pálcája felé. 

- Ezzel lehet nem - vágta zsebre a pálcáját, Neville ámuló tekintetétől kísérve. - Viszont ezzel lehet - lépett mosolyogva a kígyóforma oszlopok közé. Felnézett a Mardekár-szobor sötétbe burkolózó kőarcára, és párszaszóul kezdett beszélni: - Mardekár, küldd el hozzám segítődet!

Mardekár kőarca megmozdult, és a szobor szája kinyílt. Olyan nagyra tárult, mint egy barlang bejárata. A szájüregben egy hosszú, tekergőző lény vált láthatóvá. Neville a kamra sötét faláig hátrált, csukott szemmel, de Brina csak ellépett a bejárat elől, utat engedve a kígyónak. A szemét azért ő is összezárta.

Érezte, hogy mellette valami nagy és súlyos dolog zuhan a kamra padlójára; a puffanásba még a falak is beleremegtek. Brina szinte látta lelki szemei előtt, ahogy a hatalmas kígyó széttekeredik a földön. 

- Köszönöm, hogy idehívtad nekem - jegyezte meg gúnyosan Tom. - Úgy látszik, mégiscsak egy oldalon állunk. 

- Kötve hiszem - felelte a lány jókedvűen. Mintha Fawkes előre látta volna a terveit, hallhatóan felröppent. A baziliszkusz dühödten sziszegett, és csöpögő zaj csapta meg Brina füleit. Bízva benne, hogy ez a kígyó vére az, mert a főnix kiszúrta a szemét, a lány végre oda mert nézni.  

Az állat feje körül valóban ott körözött Fawkes, és a baziliszkusz immár vakon kapkodott utána. Dülledő szeme helyén két vérző seb tátongott, amiből súlyos vércseppek potyogtak a földre. 

- Ne! - hangzott fel Tom dühödt üvöltése. - Hagyd a madarat! Öld meg a fiút!

- Ne öld meg! - kiáltotta Brina parancsolóan, mire a kígyó összezavarodva kapkodta a fejét kettejük között. - Neville! Nyisd ki a szemed, már nem lát a baziliszkusz! 

Barátja engedelmeskedett neki, és vadul emelkedő és süllyedő mellkassal körbenézett. Felkapta a lábánál heverő Teszlek süveget, és valamilyen indíttatásból a fejére húzta. Eközben Brina a napló után nyúlt, és diadalittas mosollyal felkapta. 

- Ne! - kiáltotta Tom rémülettel vegyes dühvel. 

- Ezen rágódj inkább, ne Neville-en! - vetette oda a lány a győztesek magabiztosságával, mire a baziliszkusz odakapta a fejét az irányába. Brina egy könnyed mozdulattal belehajította a naplót a kígyó nyitott szájába, mire annak az állkapcsa engedelmesen össze is zárult körülötte. 

A kamrát elnyújtott, velőtrázó sikoly töltötte be, és Tom rángatózott, hadonászott kínjában, a következő pillanatban pedig köddé vált. A baziliszkusz fitymálva köpte ki a naplót, ami fekete tintában ázott, és a méregfoga füstölgő lyukat égetett rajta. Brinának kissé bűntudata volt, hogy megsemmisítette apja egyik horcruxát, de tudta, hogy ez volt a helyes cselekedet, mert ezzel is közelebb hozta a férfit egy átlagos élethez, és a helyes úthoz. 

Neville egy karddal a kezében közeledett a kígyóhoz, de Brina még időben ráordított:

- Nehogy megöld!

A fiú értetlenül leengedte a karját, és úgy meredt rá. 

- Dehát ez a fenevad...

- ...még jól jöhet! - fejezte be helyette is a mondatot a lány. - Nincs már szeme, amivel boldog-bolfogtalant megölhetne, továbbá immáron már én vagyok Mardekár egyetlen utódja az iskolában. Csak nekem fog engedelmeskedni. 

- Jól van - motyogta Neville elcsigázva. 

- Sajnálom, hogy meg kellett vakulnod. Mindenesetre jó munkát végeztél - paskolta meg Brina a baziliszkusz oldalát. - Most pedig menj vissza nyugodtan a... - gondolkozott el, hogy vajon hol is él ez a kígyó, de végül annyiban hagyta az egészet. - ... vackodba. Amíg nem hívlak, pihenj csak. 

A kígyó azzal visszasiklott az alagútba, ahonnan előjött. Alig tűnt el, mikor elhaló nyögés hangzott fel a terem másik végében. Neville és Brina összenézett, aztán egyszerre kezdett el rohanni Ginny felé. Mire odaértek, a kislány már fel is ült. Tekintete a naplóra vándorolt, mire mély, szaggatott sóhajtás tört fel a mellkasából, és nyomban utána potyogni kezdtek a könnyei. 

- Neville, Brina... el akartam mondani, de nem bírtam... esküszöm, nem akartam... Denem kényszerített rá. Uralkodott fölöttem, és... hol van? Arra még emlékszem, hogy csak előjött a naplóból, de aztán...

- Elmúlt a veszély - emelte fel Neville a naplót, és megmutatta Ginnynek a megperzselt szélű lyukat. 

- Tomnak vége. És a baziliszkusznak is - pillantott barátjára Brina sokatmondóan. Azt akarta, hogy köztük maradjon ez a dolog. Nem tudta, hogy reagáltak volna rá az emberek, hogy az iskola alatt még mindig egy benga kígyó éli világát. 

- Ki fognak csapni az iskolából - pityergett Ginny, miután Brina talpra segítette. - Azóta vártam rá, hogy ide járhassak, mióta Billt felvették, és most szégyenszemre... Mit fog szólni apa meg anya? 

- Ugyan, senki nem halt meg, miért csapnának ki? Ne lógasd az orrod, legalább egy darabban megúsztad ezt a kalandot - próbálta vigasztalni őt a mardekáros lány, miközben Fawkes kíséretében kiléptek a sötét alagútba. Mikor kiértek, a kőből faragott ajtószárnyak halk szisszenéssel bezárultak mögöttük. Pár perc gyaloglás után dobbanások távoli zaja ütötte meg a fülüket. 

- Ron! - kiáltotta Brina. - Ginny él és egészséges! Itt van velünk! 

Ron örömkiáltást idéző nyögéssel fogadta a hírt. A következő sarok után meg is pillantották Harry és Ron izgatott arcát: időközben sikerült nekik átjárót nyitni a kőomláson. 

- Ginny! - Ron átdugta a karját a résen, hogy átsegítse a kishúgát. - Hát mégis élsz! Ez nem lehet igaz! Mi történt? 

Át akarta ölelni Ginnyt, de az sírva eltolta magától. 

- De hiszen kutya bajod, Ginny - nevetett Ron. - Nincs már mitől félned!

- Az a madár meg hogy került ide? - kérdezte Harry. 

- Az Dumbledore madara - felelte Neville. 

- És honnan van kardod? - ámuldozott Ron.

- Majd elmeséljük, ha felértünk - veregette hátba barátját Brina, mikor átértek mind a résen. 

- De hát... 

- Türelem! - intette le őt egyszerre Brina és Neville. 

Fawkes karmazsinpiros tollai mutattak nekik utat az iskolába vezető cső szája felé. Belenéztek a cső sötéten ásító szájába, mire tanácstalanul egymásra pillantottak.

- És most hogyan tovább? - kérdezte Ron.

Fawkes azonban ekkor odaröppent Neville orra elé, és meglengette előtte hosszú, arany farktollait. Fényes gombszeme csak úgy villogott a sötétben. Értetlenül néztek rá. 

- Mintha azt akarná, hogy fogd meg - töprengett hangosan Brina. 

- Úgyse bírna el téged - vetette oda Harry. 

- Fawkes nem közönséges madár - fordult társaihoz Neville. - Össze kell kapaszkodnunk. Fogjátok meg egymás kezét!

Brina elkapta Neville kezét, másik karjával pedig Ronét. Ginny bátyjába kapaszkodott, és végül Harry zárta a sort. Ekkor Neville megmarkolta Fawkes aranyló farktollait, s Brina úgy érezte, mintha pihekönnyűvé vált volna. A következő pillanatban már felfelé suhantak a csőben. A hűvös, párás levegő hátrafújta a lány haját, de még mielőtt megszokhatta volna az utazást, már célba is értek. 

Mind a négyen lehuppantak Hisztis Myrtle mosdójára. A szellem nagy szemeket meresztve rájuk, csalódottan megjegyezte:

- Ti még éltek.

- Azért nem kell sírva fakadni - morogta bosszúsan Neville. 

- Jaj, nem... csak arra gondoltam, hogy ha meghaltok, szívesen megosztom veled a vécékagylómat - motyogta Myrtle, és ezüstös pír öntötte el az arcát. 

- Oáh! - fintorgott Ron, mikor kiértek a sötét, kihalt folyosóra.

- Neville, szerintem Myrtle beléd zúgott! - bökte oldalba játékosan a fiút Brina. 

- Hallod, Ginny? Jelentkezett a konkurencia! 

A kislánynak azonban még mindig potyogtak a könnyei. 

- És most merre? - kérdezte Harry, mire Neville előremutatott. 

Fawkes ott reült előttük, és aranyszárnyaival megvilágította az útjukat. Nem volt más dolguk, mint követni a madarat. Néhány másodperc múlva McGalagony szobájánál találták magukat. Brina kopogtatott, azután benyitott az ajtón. 

- Ginny! - sikoltotta Mrs. Weasley, és Mr Weasley kíséretében halottnak hitt lányukhoz rohantak. 

A kandallópárkány mellett ott állt Dumbledore professzor, akinek arca sugárzott az örömtől, McGalagony, aki egyelőre csak tátogni tudott, és Piton, akinek arca megkönnyebbülést és haragot tükrözött egyszerre. Ám mielőtt még bármit is mondhattak volna, Mrs. Weasley sorban megölelgette mind a négy gyereket, nem törődve vele, hogy milyen mocskosak. 

- Megmentettétek! Megmentettétek! De hát hogyan? Hogyan sikerült? 

- Erre, azt hiszem, valamennyien kíváncsiak lennénk - szólt rekedten McGalagony professzor. 

Neville egy percig habozott, aztán lerakta a Teszlek süveget, a rubintos kardot, meg a napló maradványait. Aztán belefogott a történetbe. Jó negyedóráig beszélt, kihagyva azokat a részeket, amik problémába ütközhetnek. Viszont azon a ponton, mikor a kígyónak kellett volna a képbe jönnie, megakadt. 

- Engem az érdekel legjobban - szólalt meg Dumbledore szelíden. - hogy miként tudta Voldemort megigézni Ginnyt, mikor szavahihető forrásból tudom, hogy jelenleg az albániai erdőkben bujkál. 

- Mi-mi-micsoda? - hebegte Mr. Weasley. - Tudodki? Meg-megigézte Ginnyt? De hát Ginny nem... Ginny sosem... vagy talán igen? 

- Ez a napló volt az oka - sietett a magyarázattal Harry, aki egykor megtalálta. - Denem írta, tizenhat éves korában. 

Dumbledore átvette a könyvecskét, és érdeklődően vizsgálgatni kezdte.

- Zseniális - mormolta elismerően. - Hiába, ő volt minden idők legtehetségesebb roxforti diákja. Igen kevesen tudják, de Voldemort nagyurat egykor Tom Denemnek hívták. Ötven éve én magam tanítottam őt itt, a Roxfortban. Úgy emlékszem az akkori arcára, mintha állna előttem - tekintete Brináéba fúródott, mire a lány megborzongott, és a szíve a torkába ugrott. Egy pillanatra biztos volt benne, hogy Dumbledore tudja, ki ő. - Miután elvégezte az iskolát, nyoma veszett... beutazta a nagyvilágot... elmélyült a Sötét Tudományban, összeállt a mágusvilág söpredékével, s oly sok veszélyes, ördöngös átváltoztatáson ment keresztül, hogy mikor újra felbukkant, immár Voldemort nagyúrként, alig lehetett ráismerni. Az emberek többségének meg sem fordult a fejében, hogy Voldemort azonos lehet azzal az okos és szép arcú fiúval, aki hajdan iskolaelső volt a Roxfortban. 

- De hát Ginnynek - szólalt meg Mrs. Weasley. - ,a mi Ginnynknek mi köze volt hozzá? 

- A naplója - fakadt ki sírva a kislány. - Egész évben írtam a naplójába, és ő mindig válaszolt nekem...

- Ginny! - hüledezett Mr. Weasley. - Hát mindvégig a falnak beszéltem?! Hányszor mondtam neked, hogy ne bízz meg semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hol tartja az eszét! Miért nem mutattad meg azt a naplót nekem, vagy anyádnak? Egy ilyen gyanús tárgyat... amiről a vak is látja, hogy tele van fekete mágiával!

- Nem tudom - szipogott Ginny. - Az egyik könyvben találtam, amit anya vett nekem. Azt hittem, hogy valaki benne felejtette...

- Legjobb lesz, ha Weasley kisasszony most rögtön felmegy a gyengélkedőbe - szólt közbe erélyesen Dumbledore. - Szörnyű tortúrán ment keresztól. A büntetéstől ezúttal eltekintünk. Voldemort nála bölcsebb és tapasztaltabb varázslóknak is könnyedén túljárt az eszén. 

Az ajtóhoz lépett, és kitárta.

- Jó sok pihenés, és esetleg egy nagy bögre illatos, forró csokoládé... Az engem mindig felvidít - tette hozzá, és bátorítóan Ginnyre kacsintott. - Madam Pomfrey még ébren van. Most adagolja a mandragóraszirupot - ha nem csalódom, a baziliszkusz áldozatai hamarosan felébrednek. 

- Hermione magához tér! - ujjongott Ron. 

- Senki sem szenvedett maradandó sérülést - erősítette meg Dumbledore. Mrs. Weasley kikísérte Ginnyt, Mr. Weasley támolyogva követte őket. 

- Tudja, Minerva - szólt nagy komolyan Dumbledore. - ,szerintem ez az este megér egy kiadós lakomát. Megtenné, hogy riadóztatja a konyha legénységét? 

- Hogyne - biccentett McGalagony, és távozott. 

Harry, Ron, Brina és Neville megszeppenve pislogott egymásra, majd Dumbledore és Piton kettősére. Utóbbi túlontúl csendes volt, és ez nem jelentett jót. 

- Ha jól emlékszem, a legutóbb azt ígértem Longbottom és Weasley úrnak, hogy ha még egyszer kihágáson kaplak benneteket, búcsút veszünk egymástól - szólt Dumbledore. - Ami azt mutatja, hogy néha bizony a legjobbaknak is meg kell szegniük a szavukat. - folytatta mosolyogva az igazgató. - Mind a négyen megkapjátok az Önzetlenül az Iskoláért különdíjat, és, lássuk csak, fejenként kétszáz ponttal gazdagítjátok a házatokat. 

Ron arca vörös lett, akárcsak a haja, és Neville és Harry is csak tátogott döbbenetében. Brina fanyar mosollyal összenézett Pitonnal: számukra ez azt jelentette, hogy idén nem a Mardekár nyeri a házkupát. 

- Piton professzor, lenne olyan kedves, és lekísérné Dursley kisasszonyt a Mardekár klubhelyiségébe? Értesíteniük kéne a diákokat a kései lakomáról. Weasley és Potter urak pedig a Griffendélbe vigyék az örömhírt. Neville-lel szeretnék még pár szót váltani...

Kiérve a tanáriból, Brina még vetett egy búcsúpillantást Harryre és Ronra, akik az ellenkező irányba mentek, aztán minden figyelmét a mellette lépdelő Pitonra fordította. A várt monológ nem is maradt el. 

- Számítanom kellett volna rá, hogy miután elrabolnak egy kislányt, maga lesz az, aki fittyet hányva a veszélyekre, elindul megkeresni - kezdett bele bosszúsan. - Van fogalma róla, mit éltem át, mikor mindenki a klubhelyiségben volt, kivéve maga? Persze senki nem tudta hol lehet, és mily meglepő, Longbottom, Potter és Weasley is pont ekkor válik köddé. Már majdnem küldtem a baglyot a szüleinek, hogy a lányuk nem fog másnap hazamenni - hadarta feldúltan.

- Sajnálom - motyogta halkan Brina, és kiskutya-tekintettel nézett fel a bájitaltan tanárra, hátha megenyhül ettől. De az csak felvont szemöldökkel rásandított, és mondta tovább a magáét:

- Beleugrani egy alagútba, ami nem is tudja, hová vezet...! Önként besétálni a baziliszkusz vermébe, aztán naplókat dobálni a kígyó szájába..! Mondja, maga tényleg meg akar halni? 

- Igen, körülbelül százharminc év múlva - jegyezte meg vigyorogva a lány. Immár képtelen volt bánkódni a történtek miatt, csak örült annak, hogy túlélte ezt az egész kalandot. 

Brina már jónéhány Roxforti lakomán vett részt, de ehhez foghatót még nem élt át. Mindenki pizsamában volt, és az ünnepség egészen hajnalig tartott. Nem is tudta, minek örült legjobban: annak, hogy Hermione a nyakukba ugrott, és azt kiáltozta: ,,Megoldottátok! Megoldottátok!", annak, hogy Neville felszabadította Malfoyék házimanóját, Dobbyt, annak, hogy Justin vagy százszor bocsánatot kért, amiért Neville-t és Brinát gyanúsította, vagy annak, hogy fél négy körül Hagrid is megérkezett. McGalagony ráadásul bejelentette, hogy a vizsgák elmaradnak, és hogy Lockhart professzor sürgősen elutazott a délután folyamán. Ez utóbbi hírt nem csak a diákok, de számos tanár is üdvrivalgással fogadta. 

Nemsokkal azután, hogy visszatért a Roxfortban az élet a rendes kerékvágásba, már el is érkezett az indulás napja. Brina, Neville, Harry, Ron, Hermione és Ginny külön fülkét foglaltak maguknak a Roxfort Expresszen, és kihasználták az utolsó órákat, amíg varázsolhatnak: lejátszottak jó néhány parti robbantósdit, és gyakorolták a lefegyverzőbűbájt. 

Mikor megérkeztek a King's Crossra, jól megölelgették egymást, és egymás lelkére kötötték, hogy írjanak a nyáron. Ezek után végül átléptek a muglik világába vezető falon.