/Cora/

Laposakat pislogva kinyitottam szemeimet, majd rögtön be is csuktam félve, hogy nem a farkasok egyik szobájának plafonja fogad. Viszont semmivel sem volt jobb tudatlanul csak itt feszülten fetrengeni, úgyhogy összeszedtem inkább magamat és egy nagy levegőt véve, gyorsan kinyitottam egyik szememet. Szerencsémre a megszokott berendezéssel találtam szembe magam, így végtagjaim ellazultak és végre megnyugodva terültem el az ágyon újból.
- Hogy vagy? - ijedten kaptam a fejem oldalra, mivel egyáltalán nem tűnt fel, hogy valaki más is itt van rajtam kívül.
- Huh? – szólaltam meg értetlenkedve, a mellettem ülő idegen férfi felé fordulva, azonban abban a pillanatban el is akadt a lélegzetem. (Nem mintha sok szükségem lett volna rá, de na, az csak részletkérdés.) A férfi gesztenyebarna tincsei már csak ránézésre is hihetetlenül selymesnek néztek ki, de azok a gyönyörű mélykék szemek még azon is túltettek. Éppen pár tincset igyekezett egy fújással arrébb helyezni, ám próbálkozása sikertelennek bizonyult, így aztán inkább kezével söpörte el őket az útból. Arcát szeplők borították, szempillái dúsak voltak, és azokat az ajkakat meg sem említem. Illegálisan jól nézett ki. Bár szégyenlem, de nem viccelek, ha azt mondom, hogy rendesen meg kellett erőltetnem magam, hogy ne bámuljam tovább őt. Mikor végre sikerült szemébe pillantanom, ami akárcsak én őt az előbb, fürkésző tekintettel mért végig engem, meglepetten elkaptam tekintetem.
- Dean. A nevem Dean. - ejtette ki lassan a szavakat, majd ő is szemembe pillantott.
- És te, szépségem? - nézett rám egy ezer wattos mosoly kíséretében, mire egy mosoly arcomra. Szépségem? Mint valami rossz klisés tinifilm.
- Cora. Na és téged mi szél hozott erre, szépfiú? - kérdeztem stílusát folytatva, jókedvűen elvigyorodva a végén. Azonban aztán rögtön észhez térve, emlékeztettem magamat, hogy egy random idegennel nem igazán kéne ilyen gyorsan eleresztenem magam, a történteket figyelembe véve.
- Hogy kerültél ide? – helyesbítettem sietve, mire jóízűen felnevetett.
- Jöttem megmenteni téged a gonosz markából. – folytatta ugyanolyan sármos hangon, mire hitetlenül felnevettem abszurd válaszát hallva. Beszélgetésünket megszakítva azonban Sarah rontott be hirtelen az ajtón és még csak egy pillantást sem vetve a férfira, rám vetette magát és szorosan megölelt. Vállamra apró könnycseppek hullottak pillanatokon belül én pedig döbbenten emeltem el arcát magamtól, hogy egy pillantást vessek rá.
- Szia. – szólalt meg egy kedves mosollyal arcán, de szemei vörösségéből tisztán kivehető volt, hogy csak visszafolytja könnyeit. Pár pillanatig nem is tudtam szóhoz jutni, azonban Dean krákogása hirtelen felébresztett a sokkból.
- Te jó ég, Sarah! Te sírtál? – kérdeztem még mindig nem akarva elhinni a dolgot.
- Semmiféleképpen. Bármit is látsz, rosszul látod. – közölte összehúzott szemöldökkel, nyilvánvalóan hazudva. Bár nagyon aranyos látványt nyújtott, a tény, hogy miattam sírt, nagy valószínűséggel azért, mert aggódott miatt, engem is sikeresen megríkatott.
- Uhh. – mormogtam orrom alatt gyorsan megtörölve szemeimet a felsőm ujjával, igyekezve megállítani a bennem lévő, megtörni készülő gátat.
- Mi a helyzet a kiruccanásoddal? – kérdeztem meg inkább, próbálva elterelni a témát. Bár az is igaz, hogy féltem, hogy miattam hamarabb el kellett jönnie, és ezzel megzavartam valamit.
- Szuper, kibékültem anyával meg minden. El is hoztam, úgyhogy jobb lesz, ha gyorsan összeszeded magad, mert be kell mutassalak neki! – mondta viccelődve. Megkönnyebbülten mosolyodtam el, majd oldalasan vállára fektettem arcomat.
- Igenis, kapitány! – viccelődtem én is, mire válaszul csak oldalamba bökött egy jó erőset.
- Hé! – ugrottam hátra védekezésre készen, amire csak egy ördögi mosolyt villantott nekem vissza. Sátánfajzat.
- Hm? Ez meg hova lett? – kérdezett rá, mire először csak értetlenül néztem rá, majd észrevéve, hogy már csak ketten vagyunk a szobában, kérdőn. Mi történhetett közöttük, hogy ilyen kedvesen szólítja Dean-t? Ha jól belegondolok, még sosem hallottam őt így beszélni senkiről sem.
- Lemaradtam valamiről? – kérdeztem rá látva, hogy nem igazán szándékozik részletekbe menni a dologgal kapcsolatban.
- Nincs semmi, csak nem bírom a képét. Valamit titkol, de nem akarja megosztani velem. – motyogta halkan, oldalra elnézve. Meglepetten figyeltem, ahogy sorjában, újabb és újabb oldalát ismerhettem meg Sarah-nak. Ha másért nem is, emiatt már most kedveltem a férfit.
- Mindent értek. – feleltem nevetős hangon, mire összehúzott szemekkel rám kapta tekintetét. Ajjaj.

....................... .......................

Miután összeszedtem magamat és megnyugtattam Sarah-t, hogy igen minden rendben van velem, elindultunk a földszintre, hogy csatlakozzunk a nappaliban éppen hangosan cseverésző falkához és annak jelenlegi vendégeihez. Akik között ott volt Sarah anyukája is. Úgy éreztem magamat, mint ahogy a házasok érezhetik magukat, amikor párjuk szüleihez mennek látogatóba. Egyfolytában a ruhámat igazgattam és Sarah felé pillantgattam, remélve, hogy a nyugodtsága rám is hatással lesz.
- Itt is vagyunk. – lépett be vidáman a nappaliba Sarah, kezemnél fogva húzva engem is maga után.
- Cora. Örülök, hogy jobban vagy már! – szólt hozzám John, amint meglátott engem is. Kissé zavarba estem, de megköszöntem, mire mindenki más is elárasztott jókívánságaival, mintha csak egy dominósort indított volna el az alfa. Miután végeztek egy kivételesen csinos nő felállt helyéről és elém lépve, felém nyújtotta kezét.
- Szia, Cora! Anne vagyok. – mutatkozott be, mire izgatottan viszonoztam gesztusát.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – válaszoltam lelkesen, rögtön felismerve, hogy kivel is állok szemben. Nem hiába mondják, hogy a vér nem válik vízzé! Mindketten természetes szépségek voltak, bár jobban megnézve, nem sok hasonlóság volt bennük a szemükön és nőies testalkatukon kívül. Sarah bizonyára az édesapjára sokkal jobban hasonlít, ami egyetlen következtetésre adott indokot: mindkét szülője mennyei adottságokkal van megáldva.
- Ugyan! Én tartozom neked köszönettel. Sokat hallottam rólad. – mondta egy meleg mosollyal arcán.

Igen ragályosnak bizonyult a nő kedélye, mivel úgy éreztem magam, mint akire egy radiátort szereltek és felragasztották a mosolyt az arcára. Nagy valószínűséggel, ha nem lenne a természetfeletti létem, az arcom már sajogna a sok mosolygástól. Miután megvoltunk a bemutatkozással mindenki visszatért a beszélgetéshez és folytatódott az érkezésünk előtt is zajló kellemes hangulatú társalgás. Szóba esett itt minden, gyerekkori emlékek, nemrég tapasztalt események, gondok és jövőbeli tervek. Az egyetlen dolog, ami véget vethetett a végtelennek tűnő témaáradatnak az Anne egyre sűrűbb ásítozása volt, amit egy idő után mindenki észrevett és végül John ajánlotta fel, hogy mi lenne, ha mindenki visszavonulna a saját körzetébe mára, tekintve, hogy későre jár már.
- Nem gond, ha... - kezdett bele Sarah felém pillantva.
- Ugyancsak, menj nyugodtan, neked is aludnod kell amúgy is, szóval szép álmokat! – szakítottam őt félve, majd irányba fordítottam testét, amit anyukája egy halk kuncogással reagált le.

Miután mindenki visszavonult, megkönnyebbülten terültem el a már teljesen üres kanapén. Tekintve, hogy mennyi minden történt ebben a pár órában, úgy döntöttem, hogy beiktatok egy kis agyalást először is a napirendembe. Viszont, hiába igyekeztem az általam kitűzött témákra koncentrálni, egyszerűen nem ment. Hogy miért? Mert egy átkozott félisten folyamatosan engem fürkészett már ki tudja, hogy mennyi ideje. Emiatt pedig az elmúlt öt kínkeserves percben gondolkodás helyett egyedül addig jutottam, hogy erősen próbáltam nem fülig vörösödni és ránézni. Természetesen sikertelenül. Feladva a dolgot úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek és szívok egy kis friss levegőt, meg aztán megpróbálom lehűteni az arcomat. Legnagyobb meglepődésemre azonban, talán két lépést, ha tettem, amikor meghallottam őt is ellépni a pulttól és irányomba sétálni. Egy pillanatra megálltam, azonban gyorsan magamhoz is tértem utána és kiűzve mindazt az összeesküvéselméletet, ami abban a két pillanatban összegyűlt a fejemben, inkább folytattam utamat. Nem mintha nem mehetne ki az udvarra ő is. Lehet, hogy csak engem látva neki is megjött a kedve egy kis éjszakai sétához. Magamban folyamatosan beszélve, fogtam magam és leültem az hozzám legközelebbi ülőhelyre, majd megkönnyebbülve kifújtam a levegőt. Ki gondolta volna, hogy ennyire megterhelő, ha az embert követi valaki.
- Elnézést, szabad ez a hely? – jelent meg mellettem Dean, mire ijedten megugrottam ültő helyemben. Komolyabban kellene vennem az ösztöneim.
- Uh, persze. – tettem mellkasomra a kezemet zavartan, fejemet szigorúan csak is lefelé hajtva.
- Bocsi, ha megijesztettelek. – mondta miközben elhelyezkedett a mellettem lévő helyen. Majd csend. Igen. Síri csendben csak ott ült mellettem. Az idegeim szinte kikészültek, olyan feszültnek éreztem magam ettől az egész helyzettől, és végül nem is bírtam tovább.
- Követsz. - közöltem vele a nyilvánvalót, egész testemmel felé fordulva.
- Jól látod. - húzódott ravasz mosoly ajkaira.
- Bámulsz.
- Valóban. - vont vállat egy halk kuncogás kíséretében. Hitetlenül horkantottam fel, majd még közelebb hajoltam hozzá és következő kérdésemet egyenesen arcába suttogtam.
- Miért?
- Veszélyben vagy. - válaszolt ő is suttogva szemeivel igyekezve nem elpillantani. Az arca jól kivehető pirosas színbe váltott, amit látva észhez kaptam én is és kínosan krákogva egyet visszahúzódtam.
- Nem gondolod, hogy túlságosan szűkszavú vagy? – motyogtam orrom alatt, utalva arra, hogy talán részletesebben is elmondhatná, hogy mi célja van ezzel a viselkedéssel.
- Nem. - nevetett fel, mire egy jól kivehető grimasz terült szét arcomon. Meg aztán hipp-hopp el is tűnt, amint beütött az angyali nevetéshangjának hatása.
- Nem fogsz semmit sem elárulni, ugye? - sóhajtottam fel, beletörődve, hogy semmit sem fogok megtudni ezzel kapcsolatban, végig mosolyogva, még mindig nevetésének hatása alatt.
- Eltaláltad, szépségem. - eresztett el egy ezer wattos mosolyt, amire fogadni mernék, hogy kihagyott volna egy ütemet a szívem, ha még dobogna. A következő pillanatban azonban, mindenféle figyelmeztetés nélkül fogta magát és átkarolt. Már épp nyúltam volna, hogy lelökjem magamról karját, ami valami varázslattal paradicsomot csinált a fejemből, amikor döbbenten vettem észre, hogy a környezetem teljesen megváltozott. Tátott szájjal figyeltem, ahogy arcán egy hatalmas vigyorral figyel, miközben karjaival erősen magához préseli testem.
- E-ezt mégis hogyan? - pillantottam újból kék íriszeibe, a döbbenettől teljesen megfeledkezve, hogy milyen közel vagyunk.
- A fentiek már csak ilyenek. – közölte vállvonogatva, mire értetlenül néztem rá. Milyen fentiek? Az valami szekta, vagy mi?
- Mi van? – értetlenkedtem hangosan is.
- Egy angyal vagyok. - közölte büszkén vigyorogva. Mire megállíthatatlan nevetés tört elő belőlem.
- Aha. – mondtam könnyeimet törölgetve, azonban arckifejezése nem változott, továbbra is csak mindent tudóan mosolygott ott magában.
- Csak vicc volt, ugye? - kérdeztem meg azért a biztonság esetére, még mindig mosolyogva.
- Nem. – közölte a tőle már szinte megszokott szűkszavúsággal, mire eltűnt arcomról a vigyor és döbbenten kaptam össze magam.
- Szivatsz? – kérdeztem, totál sokkosan, mire elnevette magát és megrázta fejét.
- Viszont ez egyelőre titok, oké? A mi kis titkunk. – mondta mutatóujját a szájához téve, amit még mindig sokkos állapotban végig nézve vörösödtem el.
- Uhm, ja, hogyne. – válaszoltam kissé bugyután vissza, mire kezemnél fogva magához húzott és egy puszit nyomott fejemre.
- Ezt meg mire fel kaptam? – vontam őt kérdőre suttogva, de még mindig mozdulatlanul állva ölelésében.
- Elrejtettem az emléket a fejedben.
- Egy puszival?
- Egy puszival.