/Sarah/

Néma csendben sétáltunk az erdőben, mivel anya közölte, hogy ezúttal szeretné a saját lábán megtenni az utat a házam felé. A falkaházban folytatott csevegés nyoma tisztán látszódott mindkettőnkön, még visszafelé sem állt be a szánk és bár anya még az eddiginél is sűrűbben ásítozott, ragaszkodott ahhoz, hogy a számára megszokott normál tempóban tegyük meg a hátralévő távot, még ha álmos is. Ezután inkább beletörődtem és az óta beszélgettünk minden féléről, de akárhányszor beütött egy kisebb csend, vagy anya ásítás adagja, előjöttek vagy is inkább felbukkantak egyes gondolatok, amiket most már egy jó ideje eltemettem magamban, de ettől függetlenül rettentően furdaltak.
- Anya. – szólaltam meg bizonytalanul az egyik ásítása végén, amire kedvesen elmosolyodott. Mintha csak tudná.
- Na, halljam! – mondta kedvesen rám nézve, majd biztatásul meg is fogta kezem. Számat összeszorítottam, majd minden bátorságomat összekaparva gyorsan kiböktem a kérdést, ami annyira izgatott.
- Mi lett... apával? – jött ki még így is megakadva a mondat, majd ijedten figyeltem reakcióját.
- Hm, nem tudom. – válaszolta nyugodtan, mire meghökkenve néztem, várva, hogy folytassa. Mert hát nem létezik, hogy ennyi lenne az egész, nem?
- Egyszerűen csak elment. Dolga akadt. – folytatta ugyanazzal a kedves hangsúllyal, mintha csak a gyerekcsinálásról beszélne egy öt évessel.
- Dolga? Mégis miféle dolog jogosította fel arra, hogy csak úgy magára hagyjon téged? – kérdeztem felháborodva. Még ha nem is volt olyan szivárványos a kettejük kapcsolata, sosem kételkedtem abban, hogy ha bármelyiküknek szüksége lenne a másikra, akkor ott lennének szó nélkül és segítenének. Most meg azt mondja, hogy csak úgy lelépett? Miért? Mi volt olyan fontos? Mikor még én sem... még én sem voltam ott, hogy ne maradjon magára!
- Ez valami olyasmi, ami elkerülhetetlen volt. Majd később megérted, de most még jobb, ha nem tudsz róla. – magyarázta el, habár anélkül hogy bármiféle fontosabb információt megosztott volna. Nem akartam elhinni. Jobb, ha nem tudok róla? Miért? Mi jó abban, ha valaki tudatlanságban él? Ki volt az a barom, aki úgy gondolta, hogy ez az érzés valaha is édes lehet? Uh, mindjárt szétpukkan a fejem a frusztrációtól! Oldalra fordulva újra édesanyámra pillantottam. Mosolyogva figyelte a lombokon átvilágító lemenő Nap utolsó fénysugarait, néha-néha szemét is lehunyva. Tényleg ér ez ennyit nekem? Anyát elnézve, valószínűleg hiábavaló lenne minden további próbálkozásom, nem tudnék meg semmi többet. De az Istenért is! Azért mégis csak az apámról van szó. Még ha utált is engem minden egyes percében az életemnek, az apám marad akkor is. Ez valami olyasmi, amin nem tud változtatni, ha nem bánt engem aktívan, akkor nem tudok máshogy érezni. Szerettem volna, ha érdekelném őt, ha szeretett volna. Szükségem volt a figyelmére. Szükségem volt arra, hogy az legyen, akinek kellenie kellett volna: az apámnak. Még csak azt sem tudom, hogy mit tettem ellene, hogy mi volt az a hatalmas bűn, ami miatt eltaszított engem még mielőtt megszülethettem volna. Jó lenne, ha egyszer végre elárulnák nekem, hogy mégis mi folyik ebben az elátkozott családban...

....................... .......................

Fáradtan felsóhajtva fordultam hasra, hogy elbújjak a szobámba belopódzó felkelő nap sugarai elől. Az előző éjjel, bármennyire is akartam, képtelen voltam elűzni a séta során említettek okozta rossz kedvem, ami végül sikeresen rányomta a bélyeget az egész lefekvési procedúrára. És, ha ez még nem lenne elég, hiába aludtam jóval tovább, mint szoktam, még mindig úgy érzem magam, mint akin kétszer áttaposott egy óriás büdös talppal. Óvatosan fokuszáltam, így rögtön ki is tudtam venni a konyhából érkező halk hümmögést, ami édesanyámtól származott.
- Uh, nem akarok kikelni. – nyavalyogtam egyet a párnába, majd inkább magamra húztam takarómat. Úgyis csak elrontanám a hangulatot, ha lemennék.
- Cora. – szólítottam barátnőm nevét, mint utolsó mentsvárt, hátha a puszta gondolata megáld engem egy kis energiával, hogy túléljem ezt a napot. Habár energiát nem adott, a neve eszembe juttatta, hogy mégis hol, de leginkább, hogy kivel is van kilométerekre tőlem, amitől hipp-hopp meg is jött a kedvem, hogy gyorsan elkészüljek.

Perceken belül már felöltözve és útra készen szaladtam le a lépcsőn, hogy anyát is siettetni kezdjem.
- Jó reggelt! – köszöntem, amint a nappaliba értem. Anya, szájában egy darab szendviccsel érdeklődve figyelt engem, majd kérdőn rám mutatott, tekintve, hogy a szája még tele volt.
- Vissza kell mennünk a falkához, úgyhogy, ha megkajáltál menj és készülj! – mondtam feszülten, majd körbenéztem. Jobb ötlet híján, ledobtam magam a kanapéra és lehunytam a szemem, felkészülve a várakozásra, tekintve, hogy anya nem tud szupergyorsasággal elkészülni sima ember létére. Egy hangos nyelést követően anya már pakolni is kezdett, de valamin nagyon jót mulathatott, mert folyamatosan fel-felnevetett közben.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint végre megérkeztünk a falkaházhoz. Akárcsak tegnap, ma is gyors üdvözöltük az éppen őrködő vérfarkast, majd már el is indultunk befelé. Mivel tegnap Cora miatt nem nagyon tudtam beszélni az alfával, úgy döntöttem, hogy elsőként őt kellene meglátogatnunk, amiről mellesleg anyát értesítettem is még út közben, így mindketten már célirányosan arra indultunk meg. Útközben köszöngettünk néhány koránkelőnek, majd már meg is érkeztünk az iroda ajtajához. Már éppen nyúltam volna, hogy kopogjak, azonban anya engem megelőzve, csak tágasra nyitotta az ajtót és arcán hatalmas mosollyal belépett. Egy pillanatig megszeppenten csak meredtem édesanyám hűlt helyére, majd magamhoz térve, én is gyors besiettem.
- Jó reggelt. – köszöntem udvariasan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Eddig észre sem vettem, de ahogy jobban megnéztem, az ajtón valamiféle trükk aktiválódik, amint kattan a zár. Valószínűleg egy hangszűrő bűbáj lehet ez, de mégis ki...? Összehúzott szemekkel kaptam fejemet John irányába, aki csak egy ártatlan mosollyal viszonozta szúrós tekintetem.
- Sziasztok, segíthetek valamiben? – kérdezte, azonban ekkor Sean és Ryan lépett be a helységbe, ezzel megszakítva beszélgetésünket. A két vérfarkas kedvesen mosolyogva üdvözölték anyukámat, majd minket is.
- Hát ti? - kérdeztem rá kíváncsian, mire Ryan élesen felém kapta tekintetét. Váó, asszem' libabőrös lettem.
- Csak beszámolni jöttünk, de visszajöhetünk később is, ha zavarunk. - válaszolt Sean, én pedig kapva az alkalmon, inkább teljes testemmel felé fordultam, igyekezve ignorálni a tőle nem messze álló, engem a szemeivel éppen felnyársalni készülő falkatársát.
- Ugyan, időnk, mint a tenger, megvárjuk. - szólalt meg anya mellőlem.
- Értem, akkor...
Sean és Ryan odalépett közvetlen az asztal elé, majd belekezdtek a mai beszámolójukba, ami tényleg nem tartalmazott semmi érdekeset és emiatt nem is tartott olyan hű, de nagyon sokáig. Miután befejezték, elköszöntünk egymástól, majd végre újból ránk került a sor.
- Szóval, mit szerettél volna megbeszélni?
- Mielőtt eljöttem szó volt, arról, hogy becsatlakozom a járőrözésbe, de változtak a dolgok, úgyhogy előjöttem néhány helyettesítő ötlettel.
- Igazán nem kellett volna, így is úgy is a mi dolgunk, hogy rend legyen a környéken, de hallgatlak. Sosem árt a segítség. – bólintott belegyezve. Én pedig mivel megkaptam a zöld lámpát, nem is teketóriáztam tovább.
- Elhelyezek néhány riasztó bűbájt a városhatárán, meg amikor csak lehet, majd azért körülnézek a környéken, meg ott is, ahol a legutóbbi incidens zajlott, hátha valaki felbukkan. – magyaráztam izgatottan, mert bármennyire is komoly volt a helyzet, képtelen voltam nem örülni annak, hogy használatba vehetem a tudásom.
- Jól hangzik. Szerintem is jó ötlet lesz azt a helyet is szemmel tartani, nekem eszembe sem jutott eddig. – mondta az állát megvakarva, majd bólintott egyet.
- Még valami?
- Nincs, egyelőre csak ennyi jutott eszembe.
- Ez is már elég jó lesz, ha megcsinálod. – mondta elégedetten hátradőlve székében, majd kipillantott az ablakon.
- Mennyi idő míg mindezt elintézed? – kérdezte még mindig kifelé meredve.
- Még ma meglesznek. – válaszoltam hezitálás nélkül.
- Bár akkor anyát addig rátok bízom. – tettem hozzá gyorsan a nyilvánvalót a biztonság esetére.
- Vigyázni fogunk rá. – válaszolta, ezúttal felém kapva tekintetét, ezzel azért egy sokkal megbízhatóbb érzést keltve. Habár az alapján, hogy Cora-t egy idegennek kellett a múltkor megmentenie, nem nagyon nyugtat már meg semmi, de a múltkori beszélgetés alapján, anya megbízik abban a férfiban, szóval elméletben legalább ennél biztonságosabb helyre nem is tudnám vinni.
- Szuper, akkor nem is zavarnánk tovább. – mondtam egy mosolyt felvéve.
- Én, azért mégis zavarnálak még egy kicsit. Sarah te nyugodtan menj addig és beszélgess a barátnőddel. Van itt egy-két dolog, amiről beszélni szeretnék. – szólalt meg az eddig síri csendben várakozó anyám, mire egy pillanatra csendben néztem rá, majd John-ra néztem, aki egy bólintással jelezte, hogy nyugodtan menjek „beszélgetni a barátnőmmel", így egy halk „Oké."-t követően magukra is hagytam őket. Kilépve az irodából vetettem még egy furcsa pillantást az ajtó felé, majd inkább ráhagyva a dolgot megindultam megkeresni a „barátnőm"-et.

/Cora/

- Vissza kéne menni. – suttogtam halkan oda Dean-nek, mivel már elég sok idő eltelt azóta, hogy eljöttünk, már csak a Nap állása alapján is.
- Meglehet. Viszont előtte van még itt valami, amit el kellene intéznem. – válaszolt egy csibész félmosollyal arcán. Érdeklődve pislogtam vissza rá, tekintve, hogy nem igazán tudtam volna megtippelni, hogy még is mi dolga lehet az erdő közepén, ráadásul velem az oldalán. Azonban, nem hagyta, hogy sokáig gondolkozzak a lehetséges válaszokon, kezével arcomhoz nyúlt és végig simított rajta, aminek hatására mindenféle működési folyamat megakadt bennem és egyszerűen csak fülig vörösödve ledermedtem. Az egyetlen zajforrás, az erdő hangja volt, ami miatt aztán még inkább feszültebbnek éreztem magam. Átgondolva a dolgokat, másodjára már lett volna tippem, hogy mégis mit vonhat maga után az, hogy itt vagyunk kettesben az erdő közepén, aminek már csak a gondolatától is nagyot kellett nyelnem. Dean-re pillantottam, arra a kis pisze orrára, a férfiasan szép arcára, az abba belelógó gesztenyebarna hajtincsekre... Állj, állj, áljj! Szedd már össze magad, Cora! Ne hagyd, hogy elcsábítson a szépségével! Belső hangomra hallgatva kaptam el tekintetem róla, amit halk kuncogással és egy homlokpuszival reagált le. Mondhatom nagyon segített abban, hogy ne adjam meg magam. A meglepődöttségtől szemeim kikerekedtek, amit újabb kuncogás hangok követtek. Szép lassan átkarolt és magához préselt. Csak állt, fejét a nyakhajlatomba temetve és magában jót szórakozva, az arcán érződő széles mosolyból ítélve. Nem értettem a helyzetet, de én sem bírtam tovább, orrom alatt motyogva kifejeztem nemtetszésem, majd viszonoztam ölelését és szorosan átöleltem. Úgy tűnik a helyes arcok a gyengéim.

/Sarah/

A teraszon ülve bámultam előre, azzal a céllal, hogy csodáljam a természetet és valahogy megfeledkezzem a Cora elméjében hallottakról. Viszont bármennyire is örültem, hogy ezt sikeresen kiviteleztem is, az már nem igazán tetszett, hogy miért.

Ahogy belegondoltam, hogy hogyan is nézhettem ki, ahogy az erdőből gyorsan visszafordulva fújjogok magamban, önkéntelenül is jóízűen nevetni kezdtem. Miután kinevettem magamat pedig örültem, mert még ha egy kicsit extra is az életem, mégis úgy éreztem magam, mint ahogy szerintem egy normális korombeli érezni szokta magát. Ez pedig olyan békés volt, hogy ösztönösen is halálra rémültem. Ha visszagondoltam az életem eddigi szakaszaira, minden egyes békés pillanatomat katasztrófa követte és most annyi jó minden történt velem ebben a pár napban, hogy bele sem mertem gondolni, hogy mégis mi várhat rám. Mintha, csak valaki jelezni akarta volna, hogy mennyire igazam van, a következő pillanatban szédülni kezdtem és a már szinte megszokott hányinger is elkapott.

/Látomás/

Jéghideg levegő és dohos szag fogadott a helységben, ahol ébredtem. Már eleve rossz volt a hangulatom, már csak az kellett, hogy egy öntudatos látomásom legyen. Remélve, hogy minél hamarabb vége lesz ennek, inkább felpattantam a földről és lassan lépkedni kezdtem egy nem messziről jövő fényforrás felé. Közelebb érve már tisztán ki tudtam venni a fényt körbeölelő ajtókeretet. Körbe tapogattam ott ahol gondoltam, hogy a kilincsnek lennie kellene, majd mikor megtaláltam, rögtön le is nyomtam. Éppen csak, hogy egy résnyire, hogy kinyílt, amikor egy halk zajt hallottam meg magam mögül. Ijedten megfordultam és erősen szuggerálni kezdtem a sötétséget, de semmit sem tudtam kivenni, hiába próbálkoztam. Már pont fordultam volna meg, inkább ráhagyva a dolgot, amikor egy újabb zaj ütötte meg fülemet. Ezúttal azonban tisztán ki tudtam venni, hogy egy állat morgása az. Fejemet a hang irányába kaptam, majd a sötétben egy vérvörös szempárral találtam szemben magam. Hirtelen egy erős fény töltötte be a szobát, és már mindent láttam. A szempár tulajdonosa egy emberhez hasonló lény volt, aminek kezei és lábai egy látszólag erős lánccal voltak kikötözve, hátán hatalmas fekete szárnyak voltak, arca sápadt volt, akár a halottaknak, amit hosszú éjfekete haj keretezett. Fenevad módjára rángatózott, valószínűleg szabadulni próbálkozott. A látvány kicsit sem volt kellemes, így gyorsan kinyitottam az ajtót és inkább elhagytam a helységet. A következő helység egy folyosó volt, aminek minden oldala fehér színű volt, ezzel kicsit barátságosabb légkört nyújtva, mint az előző. Pár pad is elhelyezkedett itt-ott szétszórva, de természetesen azok is fehér színűek voltak. Lassan lépkedni kezdtem előre, majd pár lépést követően egy ajtó jelent meg hirtelen előttem. Nagy levegőt vettem, majd mindenre készen állva kinyitottam az ajtót. Körbe pillantva egy ugyanolyan, fehér színű szobában találtam magamat. Tőlem balra a fal mentén egy nagy kanapé helyezkedett el, amin egy szőke hajú alak ült. Hátából szintúgy szárnyak húzódtak ki, azonban ezek hófehérek voltak, mint a frissen hullott hó, aranyszőke haja és barna bőre még szebbé tette a látványt.
- Hahó? - szólaltam meg rekedt hangon, mire felemelte fejét és rám pillantott.
- Eisha?

Fellélegezve tértem vissza a valóságba kissé megtántorodva, így gyorsan a fotelba kapaszkodtam, hogy ne boruljak le onnan.
- Jól vagy? - termett mellettem hirtelen Cora. Kezét vállamra téve vizslatott aggódó tekintetével.
- Túlélem. – nyögtem ki elgyengülten. Iszonyatosan hasogatott a fejem és folyamatosan az az utolsó kérdés visszhangzott benne. Eisha? Még is ki az az Eisha? Meg aztán angyalok? Meg démonok? Gondolom arra utaltak a fekete és fehér szárnyas alakok. Hihetetlen. Ennél haszontalanabb látomásom még életemben nem volt. Ennél még az is jobb volt, amikor arról volt látomásom, hogy kilökik a kezemből a kajámat. Megelégelve a dolgot inkább felpattantam és elindultam a ház felé, hogy aludjak egyet azonban az ajtóhoz érve egy szerencsétlenségemre egy férfi mellkasba ütköztem. Mondhatom nagyon jól esett az eleve sajgó fejemnek. Kicsit megtántorogtam és már éppen úgy voltam vele, hogy na jó most akkor zuhanunk egyet a padlóra, azonban két erős kar magához rántott és megtartott még mielőtt elterülhettem volna.
- Uh. – nyögtem fel fájdalmasan, majd hirtelen ellepte orromat egy bizonyos személy illata és, ha lehet még nehezebbé vált megállnom a lábamon. Fejem önkéntelenül mellkasára támasztottam és kezeimmel belé kapaszkodtam. Tisztán éreztem, ahogy arcom pipacsvörössé válik ezek után, de nem sok választásom volt. Vagy ez, vagy a kemény és hideg padló.
- Minden rendben? - kérdezett rá, egyértelmű aggódással hangjában, mire dühösen felmorogtam. Ja, persze. Csak úgy jókedvemből zuhantam a karjaidba, amint beléptem az ajtón. Nyilvánvalóan semmi sincs rendben!