/Cora/

Már napok teltek el azóta, hogy Sarah eltűnt, de még mindig nem került elő. Akárhányszor csak lehunyom a szemem megjelenik előttem Sarah vérének és annak kék por keverékének a látványa, és már kezdem úgy érezni, hogy bele fogok bolondulni, ha ez így megy tovább. Annyira furcsa ez az egész, hiszen eddig mindenki szemében Sarah volt az a lány, akit legyőzhetetlennek és sebezhetetlenek tartottunk. Most pedig hirtelen rá kellett jönnünk, hogy ez egyáltalán nem így van. Nagyon is sebezhető. Szeretném azt mondani, hogy mindenféleképpen túl fogja ezt is élni, de legbelül tudom, hogy mégis ott van az a „de", az a második eshetőség. Bár az enyhít az aggodalmamon, hogy a kötelékünkön keresztül érezni fogom, ha már meghal, ami jelenleg azt jelenti, hogy még biztosan él, mert semmi ilyesmit nem tapasztaltam, ezzel nem megyek sokra. Hiszen sokféleképpen tönkre lehet tenni egy embert, nem igaz? A tehetetlenség minden egyes porcikámat átjárja és kiborító. Most is mit csinálok? Percek, sőt talán órák óta meredek előre és gondolkozok. Ki tudja? Először még volt bennem valamiféle remény, hogy nemsokára hazatér egy fáradt mosollyal az arcán és biztosít arról, hogy minden rendben van, de már nem maradt más csak a kételyeim. Bágyadtan kezdtem fürkészni a környezetemet, hátha meglátom Dean-t, de nem találtam, így szomorkásan hajtottam le a fejem.
- Engem kerestél? - hallom meg fülem mellől hangját, mire ijedten sikítottam fel teljesen megfeledkezve előző gondolataimról.
- Dean! Az Isten szerelmére! - csapok egyet a vállára dühösen, azonban rögtön utána, visszatérve a valóságba, megint elvesztettem a kedvem és lehunyva szemeimet Dean vállára dőltem. Gondolhat bárki bármit jelenleg az önsajnáltatás tűnt a legérdekesebb tevékenységnek számomra. Pláne, ha ez a tevékenység csoportosan, Dean társaságában zajlott.
- Hé! Minden rendbe fog jönni. Oké? - mondta arcomat keze közé fogva, hogy jó mélyen belenézhessen a szemeimbe.
- Miért vagy ebben, ilyen biztos? – kérdeztem enyhén furcsa kiejtéssel, tekintve, hogy a számat is összenyomta.
- Egyrészt, mivel Sarah-ról van szó, másrészt meg azért, mert nem csak valami random rosszakarója rabolta el.
Döbbenten hallgattam végig, ahogy elejt egy igencsak fontos információt, amiről nagyon örültem volna, ha tudtam volna már korábban is. Feszülten toltam el magamat tőle.
- Hogy mi van?
- Cora, ne már! Tudod, hogy nem véletlen vagyok itt és már csak azzal, hogy ezt elmondtam neked hatalmas bajba sodortam magam. - magyarázta, mire sóhajtottam egyet és visszadőltem rá.
- Tudom, tudom, csak ez az egész helyzet... - kezdtem bele kissé nyugodtabban, hiszen én is pontosan tudom, hogy vannak dolgok, amikről az ember nem dönthet maga. Na, de mégis...
- Sajnálom, Cora. Nem mondhatok többet, ez is több mint amennyit tudhatnál. Ha segíteni akarsz Sarah-nak akkor figyelj oda magadra és hagyd, hogy épségben tartsalak. - mondta, mire felnevettem.
- Szuper. Akkor kérlek vigyázz, nehogy túlpihenjem magam, mert szerintem most úgy megkönnyebbültem, hogy ha akarnék, 3 napig is tudnék aludni, pedig nincs is rá szükségem.
- Igenis, asszonyom! – válaszolta viccelődve, majd felkapott és felvitt engem a szobámba.
- Tudod mi a szerencse? – kérdeztem, mikor letett az ágyba.
- Na, mi? – kérdezett vissza egy mosollyal az arcán, majd megkerülve az ágyat befeküdt mellém.
- Az, hogy a többi farkas a városban volt. Sarah elég jóba lett velük mostanában és biztosan ők is belekeveredtek volna. Igazi felforgás lett volna ebből az egészből, ha Ryan nem intézkedik. – kuncogtam, bár azt sem tudom, hogy igazán miért. Azt, hiszem a hangulatingadozás lehet az oka.
- Hihetetlen vagy. - suttogta hajamba, majd egy puszit nyomott oda. Egy elégedett hümmögés is kiszaladt a hatására, amit realizálva, teljesen zavarba jőve bújtam el a párnában. Viszont ő nagyon jót mulatott rajtam, mivel nevetve adott fejemre még egy puszit, még ha csak hátul is. Duzzogva magyaráztam magamban, majd előbújva a párnából, szorosan magamhoz rántottam testét. Szíve hangosan dobogva jelezte, hogy korántsem olyan nyugodt, mint ahogy azt mutatja, mire egy ördögi vigyort öltve kaptam arcára tekintetem.
- Nocsak, nocsak. Valami gond van? – kérdeztem tőle, túlságosan is élvezve a helyzetet.
- Probléma? Nincsen semmi, csak mindig izgatott leszek, amikor a következő prédámat figyelem meg. - mondta magabiztosan vigyorogva, mire rácsaptam egyet a mellkasára.
- Adok én neked olyan prédát! – morogtam dühösen, majd gondolkodás nélkül beleharaptam egyet a csupasz alkarjába. Persze csak óvatosan, a fogsorom elejével, nehogy felsértsem a bőrét.
- Hé! Rossz vámpír! Ki mondta, hogy megcsócsálhatod a kezemet? – háborodott fel játékosan, mire csak egy büszke mosolyt villantottam felé válaszképpen.
- Aha, oké, most már mindent értek. Túl veszélyes lesz nekem itt, rossz prédát választottam... - mondta tetetett szomorúsággal, majd már le is akart szállni az ágyról, de én gyorsan utána kaptam és megragadtam kezét.
- Ne menj! – kértem tőle a lehető legártatlanabb nézésemmel.
- Eszembe sem jutott. Csak a fotelba akartam átülni, de ha már ennyire igényled a közelségem, akkor nem tudok nemet mondani. – mondta önelégülten, majd visszafordult és már karjai között is voltam. Nagyot szippantva illatából bújtam a lehető legközelebb hozzá és inkább csak figyelmen kívül hagytam az előbbi öntelt hangszínét.

/Sarah/

Csak fekszem és várok arra, hogy valami történjen. Az időérzékem már akkor fuccsba ment, amikor idekerültem. Lassan már fejből tudtam az összes kristály helyét, annyit bámultam a padlót, de még mindig csak a csend vett körül. Habár időnként olyan volt, mintha hallottam volna valamit, sosem volt elég kivehető ahhoz, hogy megértsem, így inkább kivertem a fejemből a gondolatot és megpróbáltam az agyamat meggyőzni arról, hogy addig jó, amíg semmi sem történik. Érdekes elfoglaltság, mi? Azonban legnagyobb örömömre az ajtó végül csak kinyílt és szerencsére megszakította az azt megelőző monoton csendet és semmittevést.
- Szia, Sarah. – szólalt meg egy hang, amelyet ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csak valami hallucinációról van szó, de hiába meredtem irányába folyamatosan, nem tűnt el, így egy ideges mosolyt erőltettem arcomra
- Micsoda meglepetés. Ki gondolta volna, hogy még valaha látni foglak. Azt hittem végleg leléptél. - vigyorogtam rá a szokásos lenéző mosolyommal. Azonban szurkálódásom hatására csak annyi változott, hogy egy mosoly került arcára, ami már csak úgy magában is a világon az egyik legijesztőbb dolgok közé tartozott számomra, de tekintve a körülményeimet, még jobb volt.
- Én is, de úgy tűnik mindketten tévedtünk. – válaszolta, majd bólintott egyet oldalra. Két, nem meglepően, számomra idegen férfi lépett be a helységbe, majd egy szemkontaktusváltást követően rám szánták minden figyelmüket. Elég bizarr, de nincs mit tenni.
- Na és most mi lesz? Mi a terved velem? - kérdeztem rá ezúttal már korántsem vidáman. Nem tetszett a helyzet. Kicsit sem.
- Felkészítünk téged. Viszont most nincs több időm, majd legközelebb mesélek. - felelte egy szórakozott mosollyal, majd egy gombot megnyomva egy nagy fémréteg eltakarta a kristályokkal borított padlót. Fellélegezve túrtam bele hajamba, mikor megéreztem, hogy elmúlik azoknak az átkozott kavicsoknak hatása. Ezután se szó se beszéd, elviharzott, de nem is igazán volt időm ezzel foglalkozni, mert enyhén szólva leterhelt a hirtelen váltás. Szörnyen szédültem és hányinger is kerülgetett mellé, így szorosan kapaszkodva az ágykeretbe igyekeztem megtartani ülő helyzetemet.
- Na és ti? – kérdeztem a két itt maradt férfitől.
- Megtanítunk téged rendesen küzdeni. – mondta az egyik, majd belenézett szemembe, mint aki éppen felméri a helyzetemet. Gondolom bármennyire is próbáltam elrejteni, tisztán kivehető lehetett, hogy ramatyul érzem magam. Ezután vetettem egy pillantást a másikra is, de döbbenten vettem észre egy elég kontrasztos különbséget. A másik személynek teljesen fekete volt a szeme.
- Szóval, mivel kezdünk? – kérdeztem magabiztosságot tettetve, holott még csak valamilyen elméleti tudással sem nagyon tudnék jelenleg megbirkózni.
- Kérdésekkel. - válaszolta frappánsan már megint a sima szemű.
- Ne kímélj! - vontam vállat, pedig valójában pontosan azt szerettem volna, ha megkímél a kérdésekként burkolt elméleti kiselőadásától.
- Mit csinálsz, ha meglőnek ezen a helyen? - hallottam meg elég furcsa kérdését.
- Ezen a helyen? – kérdeztem vissza, mire körbemutatott. Aha.
- Elvérzek és megdöglök? - kérdeztem vissza nevetősen, mire morgott valamit az orra alatt. Hiába, ki vagyok merülve teljesen.
- Rossz válasz. Megpróbálsz életben maradni. Gondolkozz! Hogyan akadályoznád meg, hogy elvérezz? – próbálkozott tovább, nem is sejtve, hogy itt a gondolkozás részével volt a legnagyobb gondom. Nem voltam életveszélyben, szóval nem éreztem szükségét, hogy megerőltessem magam. Az erőm tartogatása már csak úgy alapból a stratégiámhoz tartozott. Azonban ezen hipp-hopp változtatott, amikor a mellette lévő ember előkapott egy fegyvert ami erősen hasonló jellegzetes szagot árasztott, mint az a sötétlila por legutóbb, amit megérezve nyeltem egy nagyot. Szóval ő ezért van itt.
- Öhm... - a ruhámra pillantottam - Hát mivel nem tudom eltépni a ruhám, a kezemmel próbálnám meg elszorítani a helyet. – mondtam, mint utolsó mentsvár, remélve, hogy a válasz megfelel. Meglepetésemre, válasz helyett, csak odajött hozzám és se szó, se beszéd, letépte a ruhám aljának egy részét, majd a kezembe nyomta. Ok.
- Tessék, rejtsd el valahova! - utasított, így jobb ötlet híján fogtam, összehajtogattam és bedugtam a melleim közé az anyagot. Praktikus, nem?
- Ehhez inkább nem fűzök hozzá semmit. - mondta meghökkenve.