/Sarah/

Aprókat kortyolgatva a forró csokimból meredtem magam elé, mélyen a gondolataimba merülve. Ahogy az elmúlt nap történésein gondolkodtam eszembe jutottak a többiek, akik otthon várnak és hirtelen olyan volt, mintha egy másik világból származtak volna. Mosolyogva hajoltam közelebb a bögrébe, ahogy eszembe juttattam magamat, hogy ez a két világ hamarosan eggyé fog válni, hiszen anya velem fog jönni. Erről azonban az is eszembe jutott, hogy nem ártana leellenőrizni, hogy hogy vannak az ottaniak, így a bögrémet félretéve összpontosítani kezdtem Cora elméjére. Viszont hiába kerestem őt, nem találtam egy darab gondolatszálat sem, holott még ha álmodik is éreznem kellene. Hirtelen baljós érzésem lett és önkéntelenül is elkapott a pánik. Jobb ötlet híján a farkasfalka felé fordultam inkább és bár nem tudtam teljesen betolakodni, még így is éreztem a belőlük áradó negatív érzések tömkelegét. Káosz. Sietség. Félelem. Éreztem, ahogy az agyam kezd elborulni és az utolsó szál józanságom is nekiáll szakadozni. Azonban ekkor beugrott, hogy van telefonom, és abban a pillanatban meg is éreztem egy hangos koppanást az előttem elhelyezkedő asztal falapján. Totál lesokkolódva meredtem az előttem pihenő kiszülékre, majd nyeltem egyet és inkább ignorálva a történteket, megragadtam és egy gyors tárcsázás után a fülemhez is emeltem. Ujjaimmal idegesen doboltam a combomon amíg vártam, hogy felvegye a kapott telefonszámot.
- Haló? - hallottam meg egy valószínűleg az álmosságtól rekedt hangot. Ryan? Szívem nagyot dobbant, viszont mielőtt bármit is bemagyarázhatnék magamnak a dologgal kapcsolatban gyorsan megráztam a fejemet.
- Mi folyik ott nálatok? - kérdeztem rá, annak ellenére, hogy biztos voltam, abban, hogy ő az.
- Sarah? Miért hívtál fel? - értetlenkedett.
- Mi történt? - vágtam bele a közepébe, mire halkan felhorkantott, majd pár perc csend következett. Gondolom a falka gondolati kapcsolatán keresztül társalgott egyet.
- Ez nem telefon téma. Sőt a legjobb az lenne, ha most rögtön idejönnél, mert elég nagy gáz van. - közölte, mire, ha lehet még jobban bepánikoltam. Mi az istenért nem lehet válaszolni? Azonban rögtön fel is adtam, hogy erre választ kapjak most.
- De ugye jól van? - kérdeztem halkan, félve, hogy nemleges választ kapok.
- Túléli. – válaszolta semleges hangon, mire határozottan éreztem, hogy kifutott az összes vér az arcomból. Tehát valami baja esett. Nem hiszem el. Ezt egyszerűen nem akarom elhinni. Nem szabadott volna távol maradnom ennyi időre.
- Sarah. Nem tudom kit látogattál most meg, de hozd őket vissza magaddal, ha nem akarod, hogy bajuk legyen. - figyelmeztetett, majd köszönés nélkül le is tette a telefont. Teljesen megdermedve meredtem magam elé, majd utolsó mentsváramként fogtam és megpofoztam magam.
- Térj már észhez! Fogd a cuccod, meg anyáét, és siess vissza. Aztán rendet raksz, bemutatod a kedves és szép édesanyádat mindenkinek, elszállásolod valahol, addig kitalálod, és kideríted, hogy mégis ki a franc mert veled szarakodni!

Miután kedvesen helyretettem saját magamat, felpattantam és anya szobához siettem, hogy felébresszem. Azonban meglepetten torpantam meg, ahogy amint odaértem anya éber alakja fogadott engem, kezében egy kisebb bőrönddel.
- Mehetünk. – szólalt meg mosolyogva, mire, bár semmit sem értettem, bólintottam egyet. Kivettem kezéből a bőröndöt, majd kisiettem vele a házból ahol megállva halkan, orrom alatt kántálni kezdtem és egy búbájos burkot emeltem a ház köré. Ezután édesanyám felé fordultam és egy nagy levegőt vettem.
- Anya. Tudod, meséltem, hogy vannak a barátaim ott, ahol eddig laktam. - kezdtem bele, ő pedig csak bólintott egyet.
- Reggel felhívott az egyikük, hogy megtámadták az egyiküket. Nem tudom a részleteket még én sem, de elméletileg sikerült megmenekülnie, viszont jobb, ha minél előbb visszamegyek. – magyaráztam el a helyzetet egy gyors levegővétellel.
- Nos, hogyan tovább? – kérdezte, bár látszott rajta, hogy lenne ehhez pár hozzászólása. Hálásan rámosolyogtam, majd az erdőre mutattam.
- Farkasháton.

....................... .......................

Az út kifejezetten érdekesen telt, tekintve, hogy a szokásosnál sokkal óvatosabban és ebből fakadóan lassabban is kellett menjek. Mivel anya nem rendelkezett semmi természetfeletti tulajdonsággal könnyen baja eshet, már ha csak egy faág is nekicsapódik. Viszont szerencsére megoldottuk és bár több időbe telt, még mindig jobb volt minthogyha kocsival mentünk volna. Biztonságosabb. Sokkal könnyebben észreveszem, ha valaki követ minket az erdőben, mint az autó folyamatos zaján keresztül.

A házhoz érve óvatosan leereszkedtem a földre, hogy anya le tudjon szállni a hátamról, majd a biztonság esetére feltérképeztem mégegyszer a környezetünket, majd nyugodtan visszaváltoztam. Anya tudva, hogy ruha nélkül leszek, rögtön körém is font egy lepedőt, majd átkarolta testem.
- Nos, megérkeztünk. Itt lakom. – köszörültem ki nehézkesen a ház felé bökve fejemmel.
- Szépen néz ki. A te ízlésed alapján lett építve? – pillantott rám kérdőn, mire mosolyogva biccentettem egyet.
- Mennyünk nézzünk is körül. – mondtam majd, anyával az oldalamon elindultam befelé.
- Hűha! – álmélkodott anya meglátva a ház belsejét.
- Örülök, hogy tetszik. Viszont menjünk bentebb, mert még a többi része még mindig hátra van. – mondta, miközben elkezdtem óvatosan befelé tolni őt a derekánál fogva. Válaszul csak mormogott valamit az orra alatt. Felérve a ház emeleti részére, a fejemre csaptam miután megláttam, hogy még mindig nem raktam fel új ajtót és a keret még mindig félig darabokban kapaszkodott a falba. A túlsó falon lévő repedésekről meg aztán már ne is beszéljünk...
- Hát itt meg mi történt? – komolyodott el hirtelen, de még mindig tisztán ki lehetett venni az aggódást a hangjából. Kínosan nyakamra tettem a kezemet, majd elhúztam számat.
- Volt egy kis összetűzésem valakivel, de megoldottam. – vallottam be, bár csak a lényeget megosztva vele. Válaszomra összehúzta szemöldökét, mint aki egyáltalán nem elégedett a válaszommal, így inkább stratégiát váltottam.
- Az ott lesz a szobám! – fordultam gyorsan az említett hely irányába, majd meg is indultam befelé, haladásra kényszerítve őt.
- Otthonos. – jegyezte meg a szobámat vizsgálva, nem sokkal azután, hogy belépett a szobába. Megérezve a hangulatváltozást egy szomorú mosoly húzódott arcomra.
- Igen, az. – válaszoltam suttogva, hagyva hagy nézelődjön tovább. Az asztalomhoz lépve, mosolyogva emelte fel a rajzaim egyikét, amelyik pont nem a morbidabb előlátásos rajzaim közé tartozott.
- Amikor időm engedi rajzolni szoktam. Általában rajz órákon. – magyaráztam, igyekezve beavatni az életem minden kis részletébe, amire éppen kíváncsi.
- Nagyon szépek. Mit szoktál még csinálni? – kérdezte, majd továbblépett a polcomhoz, amin néhány sulis meg egyéb kategóriába tartozó könyvet tartok.
- Szeretek az erdőben sétálgatni. Nagyon mást nem szoktam. – válaszoltam belegondolva, hogy mennyire kevés dolgom van, amit a hobbimnak nevezhetek. Talán a rosszfiúk helyretevése is hobbinak számíthat?
- Egyszer elmehetnénk együtt is, nagyon szép helyek vannak. – tettem hozzá már csak a gondolattól is boldogan elmosolyodva.
- Az szuper lenne. Szívesen sétálnék egyet az erdőben én is. – válaszolta vidáman felém fordulva.
- Megbeszéltük. Akkor, majd valamikor mindenféleképpen sort kerítünk rá. – mondtam, azonban ekkor beugrott az erdőből kukucskáló Cora sziluettje, és a gyomrom újból összeszorult a gondolatra, hogy valami bántódása eshetett, amíg én távol voltam. Magammal kellett volna hoznom.
- Menj nyugodtan. – jelent meg hirtelen előttem anya, mire meglepetten kaptam rá tekintetem. Mégis hogy?
- Mi? – kérdeztem vissza értetlenül, mire csak kedvesen megpaskolgatta a vállam.
- Az arcodra van írva, drágám. Na, meg gondolom nem azért siettünk ide, hogy az idegenvezetőt játszd velem? – fejtette ki gondolatait.
- Köszönöm. Akkor menjünk is! – mondtam hálásan, majd útra kész is voltam.
- Hm? Nyugodtan menj nélkülem. – mondta szemöldökét összevonva.
- Szó sem lehet róla! Meg aztán nem tudom, hogy meddig kell ottmaradnom, szóval jobb, hogyha jössz te is és akkor be is mutatlak mindenkinek. – közöltem vele terveimet, ellenkezést nem tűrve, mire gondterhelten sóhajtott egy nagyot, de beleegyezett.

Egy újabb farkashátas utat követően meg is érkeztünk a falkaházhoz, ahol már a bejárat előtt Zayn már várt is engem. Bár az aggodalomtól feszült ábrázattal, de odaköszöntem neki, amire ő is biccentett egyet, majd érdeklődve nézett a hátam mögül előjövő plusz egy személyre, majd rám kérdően. Úgy tűnik, sosem fogom már levakarni magamról a bajkeverő szerepét az ő szemében...
- Anya, ez itt Zayn, a falka egyik tagja. Zayn, ez itt az édesanyám, mint azt hallhattad. – mutattam be gyorsan őket. Anya udvariasan felényújtotta a kezét, egy kézfogásra, mire Zayn elveszve igyekezett szóhoz jutni.
- Nyugodtan tegeződj! Anne vagyok. – mondta mosolyogva, mire Zayn is sikeresen összekapva magát, viszonozta a gesztust.
- Szia, Anne. Zayn vagyok. – mutatkozott be röviden, majd el is kapta a kezét, meg a tekintetét is.
- Gondolom egyedül is megtalálod őt? – fordult felém újból kifejezéstelen arccal.
- Hát hogyne, tudom, hogy elfoglalt vagy. – válaszoltam jót szórakozva a helyzeten és egyben végre kissé lenyugodva.
- Szuper, akkor örültem is. – mondta majd az erdő irányába szögezte megint tekintetét. Anya egy apró kuncogást elengedett, majd el is indult velem együtt befelé.

Az előbb kialakult kellemes hangulat rögtön el is szállt, ahogy szembe találtuk magunkat a folyosókon és helységekben gubbasztó komor arcokkal. Ollóval lehetett volna vágni a feszültséget a levegőben. A gyomrom rögtön görcsbe rándult és sietősen a levegőbe szippantottam, hogy Cora keresésére induljak. Anya kedvesen rám mosolygott, majd megfogta kezem, igyekezve segíteni a lelki állapotomon. Egy hálás mosolyt küldtem neki, majd megindultam Cora ismerős illatának irányába.

Már idefelé jövet is egy folyamatos rossz érzés keringett bennem valamiért, azonban a szobába érve ezt rögtön meg is értettem. Bár minden porcikám Cora eszméletlenül fekvő alakja felé húzott, egy idegen férfi jelenléte jelenleg sokkal sürgősebb problémának tűnt.
- Ki vagy te? – kérdeztem dühösen, amint megéreztem a férfiból áramló ismerős energiákat. Hogy honnan volt ismerős? Az enyémhez hasonló volt. Ami már magában nem jelentett semmi jót.
- Örülök a találkozásnak, Dean vagyok. – válaszolta, majd várakozóan felém nézett. Azonban nekem nem állt szándékomban viszonozni kedvességét, amíg meg nem tudom, hogy mit keres itt.
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem erre vagyok kíváncsi.
- Ő mentette meg Cora-t. – lépett be a helységbe John hirtelen, mire megletten kaptam felé fejem. Ő mentette meg?
- Miért? – kaptam vissza fejem újra az idegen felé, nem elégedve meg ennyivel. Nem mindenki ekkora jótét lélek, mint én.
- Ez a feladatom. – válaszolta, mire szinte leállt az agyműködésem is.
- Hogy mi? – fakadtam ki idegesen, mire anya megszorította a kezem egy kicsit.
- Sarah, legalább hallgasd meg szegényt. – szólt közbe, érezve, hogy kezd kicsúszni az irányítás a kezeim közül, mire félve, hogy valakiben kárt teszek, elengedtem anya kezét és az ablakhoz sétáltam.
- Rendben, halljuk. Miféle feladatról van szó? – igyekeztem lenyugodni és visszanyerni a hidegvérem. Azonban azok a fránya démoni energiák csak akkor segítettek a hidegvérem megőrzésében, amikor valakit el kellett tenni láb alól.
- Ebbe sajnos még nem mehetek bele részletesen, de a lényeg, hogy a mentális állapotod megőrzése érdekében felügyelek Cora biztonságára. – mondta egy üzleti mosolyt villantva felém. Sajnos nem igazán tudtam értékelni. Ráadásul, onnantól kezdve, hogy ez az alak kijelentette, hogy miattam van itt még rosszabb helyzetbe került.
- Sarah, megbízol bennem? – szólalt meg hirtelen anya. Bár még csak sejtésem sem volt, hogy mit szeretne, bólintottam.
- Persze.
- Akkor, kérlek, hogy bízz benne, vagy legalábbis hagyd, hagy tegye a dolgát. – döbbenten néztem anyára. Fogalmam sem volt, hogy mi lelhette. Talán ismerik egymást? Vagy tudja, hogy miféle természetfeletti ő? Talán anya tudja, hogy mégis honnan ered az erőm. De, akkor... miért nem mondott eddig semmit sem róla? Teljesen összezavarodtam ettől a röpke pár perctől és úgy éreztem, hogy pillanatokon belül felrobbanhatok, így inkább bólintottam egyet, majd kiviharzottam a szobából.

Idegesen huppantam le egy fa takarásában. Egy nagy levegőt véve megpróbáltam lenyugodni és ellazítani az izmaimat, remélve, hogy hatásos lesz. Az hiányzik még itt mindenkinek, hogy szabadjára engedjem a bennem zuborgó démoni energiákat a fejemben lévő káosz miatt.
- Ha-a... - engedtem ki egy hosszú sóhajt, próbálva enyhíteni a torkomat fojtogató feszültséget, bár nem nagy sikerrel. Köszönhetően annak, hogy így felhúztam magam, nemhogy Cora állapotáról, de a vele történtekről sem tudtam meg semmit, és bár szeretném ezt ráfogni a bennem lévő sötét energiákra, ez mind a saját művem volt és így is, úgy is megtörtént volna. Mindez azért, mert annak a férfinak is hasonló ereje volt, mint nekem. Még ha az egész ittlétem oka is az, hogy kiderítsem az erőm eredetét és jellegét, most, hogy végre elém került a lehetőség, megfutamodtam. Nem tudom, hogy akarom e egyáltalán hallani a válaszát. Mi van, ha valami katasztrófa kezdetét jelentem? Mi van ha, semmit sem jelentek? Ha mindaz, amit eddig eltűrtem a semmiért volt? Mert egészen idáig úgy bírtam csak tovább haladni, hogy tudtam valami célja van az erőmmel odafenn valakinek. Mi másért rendelkezne bárki is ekkora erővel születésétől fogva? De leginkább, mi másért voltam kénytelen keresztülmenni ennyi mindenen? Azonban, már nem tudom. Talán csak öntelt találgatás volt az egész. Túlságosan is nagy feneket kerítek mindig mindennek, mi van, ha ez is csak egy a közül a sok badarság közül, amivel előálltam életem során? Ideje lesz végre összeszednem magam. Egyre többen támaszkodnak rám, nekem pedig felelősségem eleget tenni ezeknek az elvárásoknak. Ha valamit elkezdtem, akkor azt illik befejezni is. Már pedig én voltam, aki elvállalta ezeket a kéréseket, nem kényszerített rá senki, szóval tartozom nekik ennyivel.
- Hé, hercegnő. Minden, oké? – szólalt meg hirtelen mellőlem Ryan, amire ijedten felé fordítottam a fejem.
- Uh, igen, persze. – nyögtem ki megszeppenve. Egy mosolygó és szelíd, aggódó hangon beszélő Ryan a világ legirreálisabb dolgának érződött számomra. Akárhányszor kommunikálni akartam vele vagy ignorált vagy flegma volt velem, szóval ez a hirtelen száznyolcvan fokos változás hipp-hopp kizökkentett a depresszív érzéseim közegéből.
- Szuper, akkor magadra is hagylak. – érkezett Ryan következő sokkoló megszólalása, amin ezúttal nemcsak meglepődtem, de fel is dühödtem, bár hiába, mert egy elégedett mosolyt követően el is húzta a csíkot az említett.
- Ekkora bunkót komolyan. – duzzogtam orrom alatt, majd egy elégedetlen prüszkölést követően inkább felkeltem és ellenőriztem a energiák állapotát magamban. Ugh, legalább valamilyen szempontból hasznos volt ez a beszélgetés, minden szépen lenyugodott amennyire csak tudott a testemben. Bár, őszintén szólva, legközelebb preferálnám, ha ezt a módszert a lenyugvásra Ryan nélkül is tudnám performálni... Na mindegy is, menjünk vissza a házba. Ideje lesz ránézni Cora állapotára végre.